Miért nem hoz fel a szent szellem olyan dolgokat, melyek törvényellenesek a gyülekezeten belül?

"Ahogy más blogban is megemlítetted, valóban átszövi a képmutatás a szervezetet.
Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy sok gyülekezetben találkoztam vezető beosztásban olyan személyekkel, akik nem hogy kétes, de egyértelműen törvényellenes dolgokban vannak benne, és saját vállalkozásaik vagy amikkel kapcsolatban vannak semmivel sem működnek tisztességesebben, mint egyéb más, általuk "világinak" nevezett vállalkozás. Ilyenkor felmerülhet az átlag tanúban, hogy a szellem miért nem tesz azért, hogy valaki ezek után és magas pozícióban maradhasson, és hogy és miért nem hozta ezt felszínre több évtized alatt sem....
....Többször találkoztam azzal is, hogy ezeknek a problémáknak a belső kezelése is komoly gond a társulatnak. A belső utasítások ugyanis egyértelműen azt mondják, hogy ilyennel nem lehet "világi" bírósághoz fordulni, azaz üzleti ügyekben sem lehet egy bírói bizottságnál tovább menni. Ezt viszont nem könnyű akkor megtenni, ha durva pénzügyi csalásokról van szó, hiszen ezek igen nagy belső feszültséget szülnek. Főleg, ha van benne állami korrupció és társai.
Olyanról is hallottam, hogy X.Y. vállalkozóról mindenki tudja, hogy testvérek azért nem járnak hozzá, mert náluk jobban senkit sem húzna le, és bármely "világi" vállalkozónál jobban jönnek ki, és ott legalább nincs az érzés, hogy valami jótéteményben részesülnek."

(egy volt-JT kommentje) 

Már korábban írtam a tálentumokról és arról, hogy mi is húzódhat meg a tehetetlenségérzés mögött. Magam nem szeretnék részt venni a szent szellem kilétéről szóló megbeszélésekben sem, mivel megtapasztalatam JT-i gyülekezetekben a dolgok ilyesforma megközelítéseinek árnyoldalát. Az azonban egyáltalán nem zavar, ha más ezt teszi.

Amikor felmerül a kérdés, hogy "a szellem miért nem tesz azért, hogy valaki ezek után és magas pozícióban maradhasson, és hogy és miért nem hozta ezt felszínre több évtized alatt sem", akkor itt érdekes lenne tisztázni, hogy pontosan kinek a szelleméről van szó. Az Isten Szelleméről? Vagy Isten szolgáinak a szelleméről?

Egy vallási kérdésekre választ adó weboldalon ezt a leírást találtam: 

"Kérdés: Mi a különbség az ember lelke és szelleme között?

Válasz: A Szentírás által az embernek tulajdonított két fő anyagtalan tényező a lélek és a szellem. Zavaró lehet pontos különbséget tenni a kettő között. A „szellem” szó kizárólag az emberi lét anyagtalan vonatkozására utal. Az embereknek van szellemük, de nem szellemek. Ugyanakkor a Szentírás csak a hívőket tartja szellemileg élőknek (1 Korinthus 2:11; Zsidók 4:12; Jakab 2:26), míg a hitetlenek szellemileg halottak (Efézus2:1–5; Kolossé 2:13). Pál írásaiban a szellemi sík kulcsfontosságú a hívők életében (1 Korinthus 2:14; 3:1; Efézus 1:3; 5:19; Kolossé 1:9; 3:16). A szellem az ember azon része, amely lehetővé teszi az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Valahányszor a „szellem” szó említésre kerül, az embernek azon anyagtalan részére utal, amely Istenhez „kapcsolódik”, aki Maga is szellem (János 4:24).

A „lélek” szó az ember anyagtalan és anyagi valójára is utalhat. Ellentétben azzal, hogy az ember szellemmel rendelkezik, ő maga lélek. A legalapvetőbb értelemben a „lélek” szó „életet” jelent. Az alapvető jelentésén túl viszont a Biblia számos értelemben beszél a lélekről. Ilyen például az ember buzgó vágyakozása a bűn után (Lukács 12:26). Az ember természeténél fogva gonosz, és következésképpen a lelke szennyezett. A testi halál beálltakor a lélek eltávozik (1 Mózes 35:18; Jeremiás 15:2). A lélek, csakúgy mint a szellem, a szellemi és érzelmi megtapasztalások középpontja (Jób 30:25; Zsoltárok 43:5; Jeremiás 13:17). Evilági vagy túlvilági vonatkozásban, de a teljes emberre utal, amikor a „lélek” szó említésre kerül.

A lélek és a szellem összekapcsolódnak, de elválaszthatók egymástól (Zsidók 4:14). A lélek az emberi lét esszenciája; ezek vagyunk mi. A szellem az ember azon része, amely összeköt bennünket Istennel."
http://www.gotquestions.org/Magyar/kulonbseg-lelek-szellem.html

Ebben a kérdésben nyilván megvan kinek-kinek a kialakult nézete, vagy ha nincs akkor majd kialakítja magában. Ami számomra itt érdekes, hogy " Az embereknek van szellemük, de nem szellemek." A kérdés, hogy kinek milyen szelleme van, vagyis milyen szellemiséget nyilvánít ki mások előtt a szavaival, a viselkedésével és a tetteivel? Egy olyan közösségben ugyanis, ahol e fentebb említett visszaélések és törvénytelenségek köztudottak sokak előtt, és ezt elnézik akár hosszú évtízedeken keresztül, akkor az csak azért lehetséges, mert többségben vannak a megtört szellemű emberek, akik félelelemben élnek.

Hogy ki személyesen hogyan került ebbe a megtört szellemű helyzetben, annak rengeteg oka lehet. A legtöbbünknél ez már kisgyermekkorban kezdődött a szülői nevelés vagy éppen az olyan negatív hatású körülmények hatására, melyeket a szülői nevelés nem korrigált ki. Minden kisgyereknek van tehetsége egy bizonyos területen. Ez olyan dolog lehet, amit különösen szeret csinálni, vagy amiben nagyon jó. Sajnos nem mindenki él olyan családi környezetben, ahol jutalmazzák a képességeit vagy egyáltalán tolerálják azt, ha nagyon eltér a család többi tagjának érdekeitől. Ezért sok szülő megtöri a gyerek szellemét, mégpedig sokszor abban az őszinte hitben, hogy szereti őt és a saját érdekében óvja a csalódásoktól. Az ilyen szülők sajnos csak ritkán ismerik fel, ha felismerik egyáltalán, hogy valójában irigykednek a saját gyerekükre, mert az ő szellemüket is megtörték egyszer valamikor, amivel azóta sem mertek szembenézni. A szülő ilyenkor egy újabb lehetőséget kap arra, hogy kezelje a saját gyermekkori sérelmeit (ezért is tekinti a Biblia a gyermeket áldásnak, többek között), mikor találkozik a gyermekében levő szellemmel. A legrosszabb az, hogy a gyerek ezt elhiszi és sokszor még egyet is ért az erőszakkal, mert az a szülőtől jön. Ily módon nem csupán az erőszak épülhet be a későbbi felnőtt ember jellemébe, hanem annak a bizonyos "szellem"-nek is a figyelmenkívülhagyása is egyúttal. Akik letérnek a szellem útjáról, ott bizony bajok kezdődnek, kezdetét veheti a félelem, az önbizalomhiány és a kishitűség. Mivel szüleink hatása az életünk első kb 15 évében érvényesül, utána már saját magunkat neveljük.

De vannak olyanok is, akiknél ez a törés egy későbbi élethelyzetben alakult ki. 

Az egy kérdés, hogy ki, mit kezd ezzel az első 15 évvel. Nyilván nem állíthatjuk, hogy az a hatás nem létezett, mert mindent és mindenkit ezen a szemüvegen keresztül fogunk látni. De az már tőlünk függ, hogy mennyire akarjuk korrigálni a neveltetésünkből esetlegesen származó jellemhibákat (beleértve a megtört szellemet is), sőt egyáltalán korrigálnivalónak tekintjük-e ezeket. Vagy azt gondoljuk, hogy ilyenek vagyunk, másoknak ezt kell szeretni? Végülis nem tehetünk róla. Ha pl egy fanatikus vallásos nevelésben részesültünk, akkor esetleg másoknak ezt tolerálniuk kellene a végtelenségig? Ha nem teszik mégsem, akkor nyugodtan elátkozhatjuk őket vagy kijelenthetjük, hogy meg fognak halni? Ha így gondoljuk - mert miért ne gondolhatnánk -, akkor vajon mi magunk is toleráljuk-e azokat, akiket esetleg tolvajlásra vagy hazudozásra tanítottak és akik úgy gondolják, hogy a szülőjük iránti "tiszteletből" követik ezeket a tanításokat.

Amikor valaki kapcsolatba kerül egy vallással - gyakran attól az érzéstől indíttatva, hogy Istenről tudjon meg többet -, az elkerülhetetlen, hogy a már meglevő szellemét (gyermekkori neveltetését) ki ne vizsgálná. Hiszen a "szellem az ember azon része, amely összeköt bennünket Istennel",  vagyis mire építi fel azt az emberi vislekedést és személyiséget, amely Istent hívatott dicsőíteni (és nem csupán üres kijelentésekkel). Az Isten Szelleme által támogatott vallásnak pozitív hatással kell lennie a vallás tagjainak a személyiségére, ahogy a 1Kor 6:11 kijelenti: "Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által."

Nyilván az a vallás, amely ezt a korábbi alapot nem tekinti fontosnak, vagy a gyereknevelésben a szülőknek olyan tanácsokat osztogat, hogy mi módon tudják még hatékonyabban megtörni a gyerekük szellemét, az komoly kétségeket ébreszt azt illetően, hogy mennyire vannak Isten Szelleme által vezérelve (Róma 8:14)

Az élet azonban mindenkinek újabb és újabb lehetőségeket biztosít ahhoz, hogy visszakapcsolódjon abba a bizonyos "felfelé vivő áramlatba". Ez néha úgy történik, hogy megtapasztalhatjuk annak hiányát valamilyen formában. Amikor pl valakit kizárnak a gyülekezetből - főleg, ha igazságtalanul történt az -, akkor alkalma nyílhat arra, hogy felülbírálja az addigi dolgait és javítson azokon a nemkívánatos személyiségi vonásokon, melyeket egy ilyen környezetben elsajátított. Természetesen arra is alkalma adódik, hogy mások problémáit meglássa és azokat esetleg kritizálja. Ezt mindenki maga dönti el, hogy melyiket választja. A benne levő szellem ugyanis olyan személyekkel vagy tevékenységekkel fog majd összekapcsolódni, akik és amelyek közelebb viszik őt a ahhoz a céljához, amit Isten számára kijelölt. 

Ezt a folyamatot nem mindig tudjuk befolyásolni, ezért ha valóban meg akarunk arról győződni, hogy jó irányba megyünk-e, akkor tudatosítani kell magunkban ezeket a folyamatokat. A 1Kor 2:10,11így fogalmazza meg:

"Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, a mely ő benne van? Azonképen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke."

Én ezt úgy értem a magam számára, hogy ha Isten Szellemével szeretnék kapcsolatba kerülni, akkor a saját lelkem mélységeit is meg kell vizsgálnom, mert ennek a kettőnek az összekapcsolódásakor tapasztalhatom csak meg azt a nálamnál nagyobb erőt, és azt is csak akkor, amikor szükségem van rá. Ugyanis annál jobban megértem a körülöttem levő világot, minnél több belső ajtót vagyok hajlandó megnyitni magamban. És fordítva is így van ez. A tanulatlanság, a vallási fanatizmus csak szűklátókörűséget eredményez, mely elválaszthat a környezetemben levő valóságtól és önmagamtól is, így Isten szellemétől is.

A bántalmazott (szellemben megtört) gyermekek (és felnőttek) ugyanis sokkal nagyobb valószínűséggel lesznek ők maguk is bántalmazók, vagy bántalmazás áldozatai, ami rengeteg alkalmat fog teremteni számukra, hogy kiálljanak a jogaikért a szüleikkel, a házastársukkal, a főnökükkel, hivatalos személyekkel vagy a gyülekezeti előljáróikkal szemben. Ezeket az alkalmakat fel kell ismerni és fel kell használni őket ahhoz, hogy fejlődjünk a személyiségben. Nyílván ez eredményezni is fogja, hogy kikerülünk bizonyos környezetből és bekerülünk másfajta emberi környezetbe, ami szintén lehet a "szellem munkája".

Egy másik hozzászólásban a gyülekezeti "szellemtől történő" kinevezésekkel kapcsolatos helyzetekről van szó:

"Mindez azonban csak a látható dolgok. Jól tudjuk, hogy a személyes kapcsolatok és ki-kivel van jóban szintén szempont. Elég egy befolyásosabb vénnel történő rossz kapcsolat abból adódóan, hogy neki kisebbségi komplexusa van valamelyik hírnökkel szemben és lesheti, hogy mikor kerül szóba egyáltalán a kinevezése. És tényleg elég egy ilyen vén, mivel a többiek a béke kedvéért meg mert úgy kényelmesebb nem fognak szembe menni a nyomással."

Van, aki talán arra használja (vagy a múltban arra használta) a benne levő szellemet, hogy keresztülvigye akaratát egy, az Isten Szellemével nyilvánvalóan ellentétes környezetben is és megszerezzen olyan kiváltságokat, melyekre amúgy nem lenne jogosult. Amikor belekerül egy ilyen pozícióba, ott vajon milyen szellemet fog kinyílvánítani? És amit kinyilvánít, azt minek fogja nevezni? Vagy mások minek fogják azt tekinteni? Nem minden tett mögött kell múltbeli sérelmeket keresni, mert egyszűen el kell fogadni, hogy vannak olyan szellemű emberek is, akik hatalmat, dicsőséget és pénzt akarnak és azt bármi áron megszerzik maguknak. Az emberi személyiség és jellemfejlődésük nem izgatja őket különösebben. Az is lehet, hogy olyan közösséget keresnek maguknak, ahol szabadon tehetik törvényellenes dolgaikat, mert a sok vallásos ember mindent "megbocsát", szemet hunynak még a bűncselekmények felett is, mondván majd 'Isten megítél mindenkit'. Ezért a jellemtelen vallási vezetők léte az adott vallásos csoport 'emberanyagának' uralkodó személyiségi vonásairól is képet ad. Jézus Krisztus személyesen mutatott példát abban, hogyan kell viselkedni egy ilyen környezetben, még akkor is, ha az ember beleszületik. Azoknak, akik az Ő követőinek tekintik magukat, nincs tehát mentségük a gyávaságra.

Az ilyen jellemű emberektől hemzsegő csoportokban ezért nem csoda, ha a bevezetőben említett történetek előfordulhatnak. De vajon mit tesz az, aki ezt észreveszi? Vajon jelenti a véneknek? Részt vesz a gyülekezeti besúgórendszerben? Elmegy a hatóságokhoz? Vagy nem szól semmit? Vagy panaszkodik egy "hitehagyott" oldalon?  

Ez szintén attól függ, hogy az illető maga milyen jellemet fejlesztett ki és mennyire ment le a mélységekig. Mert ahol a képességeim és a szükség találkozik, ott a feladatom. A JT vallásban általánosan alkalmazott "jehováravárás" csak a személyes felelősség lepasszolása és egymásramutogatás, egy vallásos köntösbe bújtatva, amiben valaki vagy részt vesz, vagy nem. (Ezt éppenséggel még a gyülekezeten kívül is lehet játszani...)

Ez attól függ, hogy mostanra milyen jellemet építettünk fel magunkban és mennyire vagyunk készek szembesülni a saját hiányosságainkkal. Tehát nem a másokéval. Másszóval: mennyire vagyunk kapcsolatban a saját szellemünkkel?

Fel tudjuk-e emelni a szavunkat erkölcsi kérdésekben, ki tudunk-e állni olyanokkal szemben, akik meg akarják törni a szellemünket, még akkor is, ha családtagok vagy barátok képében jönnek? Egyáltalán akarunk-e ilyen személyekkel hosszabbtávon kapcsolatban maradni? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Az egyik bibliaíró elismerte, hogy lehetséges felülkerekedni a félelmen:

"Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét." (2Tim 1:7)

Sokan a volt-Tanúk közül úgy érzik, hogy a bennük levő szellem arra indítja őket, hogy segítsenek másoknak. Ez szép dolog, de nyilván előbb magukon kell tudni segíteniük. A megtört szellemet kell előbb helyrehozni, mert ennek hiányában csak másokat is elkeseríthetünk (már aki hagyja). Ha nem értékeljük ki a gyülekezetben eltöltött időt és azon hatásokat, melyeket az az életünkre gyakorolt, akkor sajnos könnyen megrekedhetünk a panaszkodás szintjén, anélkül, hogy bármi érdemlegeset is tenni tudnánk.

"Ezek zúgolódók, panaszolkodók, a magok kívánságai szerint járók; szájok kevélységet szól, haszonlesésből személyimádók." (Júdás 1:16)

Az "Isten Lelkének ereje által" (Róma 15:19) azonban a szájhősködésnél többet tudunk tenni. Pál hitte, hogy 'benne is Istennek lelke volt' (1Kor 7:40), ami nem nagyképűségből fakadt, hanem valódi önbizalomból és olyan tettekben nyilvánult meg, melyek mások javára is vannak.

Tehát a kérdés nem az, hogy a szellem miért nem tesz semmit, hanem az, hogy azok, akiknek ez dolguk lenne, vagy éppen tudomásuk van visszaélésekről, miért nem képesek véghez vinni a 'szellem munkáját'? 

Mert ezeket a blokkokat kellene megtalálni és feloldani önmagunkban.

Forrás:

http://www.gotquestions.org/Magyar/kulonbseg-lelek-szellem.html