Értelmetlen-e az az idő, amit Jehova Tanújaként töltöttél el?

"Szerintem egy Tanú olyan alkalmazott, aki nincs bejelentve pedig dolgozik, és anyagi hasznot hajt a cégnek. Ez feketemunka, de karitatív, aminek így nincs semmi értelme, főleg ha hozzávesszük, hogy a Tanúk erről még csak nem is tudnak. Ők azt hiszik, már aki, hogy az újságot kell eljuttatniuk A-ból, B-be. Valójában azonban az újságba narkó van elrejtve, de ezt ők nem tudják, mert őket is belőtték. Nos, ez a 22-es csapdája.
Erre varrjál gombot.
A kör bezárult. Kéz feltesz, hátralép, elismerés a társulatnak, ezt így kell csinálni. Azért van ott ész."

(egy kívülálló véleménye)

Amikor valaki kezd tudatára ébredni annak, hogy éveken, esetleg évtízedeken keresztül kihasználták az erejét, idejét és képességeit, akkor bizony nem éppen a tisztelet és a hála érzései fognak ébredni az illetőben. Ez teljesen normális dolog.
Kétségtelen tény, hogy az Őrtorony Társulat szemtelen módon érzelmi és sokszor fizikai terrorban tartja a követőit, kihasználja tudatlanságukat, tájékozatlanságukat és az Istennek tetsző életmód iránti vágyukra épít és arra, hogy a legtöbb Jehova Tanúja alapvetően szelid ember vagy legalábbis az szeretne lenni, akik nem akarnak bosszút állni a velük történtekért.
Az értelmetlenség és az "elpazarolt évek" érzéseivel azonban nem olyan könnyű szembenézni a volt Jehova Tanúinak és lenyelni azt, hogy azokat az éveket 'le lehet húzni a WC-ben'. Ráadásul elviselni a lelki-érzelmi esetleg fizikai gyötrelmek emlékeit, a család tönkretételét és a szektatagságból származó anyagi károkat is.

Ahogy némiképp egyénenként különbözőképpen értelmeztük a Jehova Tanúi tanításait, a szekta elhagyásának utólagos kiértékelése sem feltétlenül egyforma a volt-tagoknál. Ahogyan időben és térben távolodunk az eseményektől, egyesek esetleg azt tapasztalhatják, mintha egy hosszú gumiszalaggal lennének a gyülekezetben átélt feldolgozatlan emlékeikhez kötve, mely nem engedi őket továbblépni. Nem csoda, hiszen nem lehet csak úgy egykönnyen kivágni évtízedeket az ember életéből vagy lenyelni súlyos, rendezetlen és rendezhetetlen sérelmeket.

A Biblia ezt írja:
"Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak." (Róma 8:28) Hogyan volt hát javunkra az, hogy Jehova Tanúi voltunk (vagy éppen ilyen családba születtünk)?

Azonban tisztázni kell valamit: A Jehova Tanúi vallás egy olyan negatív tulajdonságokat felerősítő csoport, melyben a szó szoros értelmében MINDENKI elidegenedett állapotban van. Ennek semmi köze ahhoz, hogy az illető jó vagy rossz, jóindulatú vagy gonosz, szándékos vagy tudatlan stb. Egyszerűen csak azáltal, hogy elfogadja a szekta vezetőinek az emberek manipulálására irányuló törekvéseit - életcél meghatározás, döntésekbe való beleszólás engedése stb. - már, tetszik, nem tetszik, eltávolította magát az isteni akarattól. Ez még sajnos akkor is így van, ha gyermekként lett belenevelve ebbe a vallásba.
Ennek a negatív csoporthatásnak a következtében mindenki valamilyen mértékben részt vett egy közösségi játszmában, ahol abban reménykedett, hogy 'csak nem lehet olyan rossz, ha mindenki ezt csinálja', vagy 'az XY sokkal szemetebb nálam - ergo - én jó vagyok'....és majd valaki, valamikor - pl Jézus? - majd tartja a hátát. Az a hozzáállás, hogy én milyen becsületes vagyok, a másik meg egy mekkora képmutató - az egy nagy tévedés és önámítás!

Ezért az, aki kiszáll ebből a játszmából, igazából akkor érzékeli azt, amit addig ő is ugyanúgy csinált, csak a hatásait nem érzékelte a saját bőrén, ezért azt gondolta, hogy az jó (Préd 8:11). Bár létezik csoporthatás, de olyan, hogy csoportfelelősség vagy közösségi felelősség, mint olyan, nehezen kérhető számon, nos Jehova Tanúitól biztosan nem könnyen. Ezért a negatív csoporttagságból való kiszakadás ára az adott csoporttagságból az egyénre eső rész felvállalásával egyenlő. Ez azt jelenti, hogy azokat az emberi konfliktusokat, melyeket csoportbefolyásolás alatt ugyan, de én idéztem elő, azokat nekem kell valahogyan rendeznem az érintettekkel. Ez az ár sajnos egyes esetekben elég magas lehet, főleg ha az illető valamilyen tisztséget töltött be, amelyben beleszólása és hatása volt mások életére. Érthető, ha nem mindenki akarja ezt megfizetni, mert túlságosan magasnak találja, vagy igazságtalannak tűnik vagy akármi miatt. Meg amúgy is egyszerűbbnek látszik rákenni az egészet a Szervezetre, mivel nekik úgyis sok van már a fülük mögött....
Személy szerint én emberileg meg tudom érteni, hogy ez nehéz lehet, mert az egész dolog olyan kibogozhatatlannak tűnhet, hogy felgöngyölítsem azokat az eseteket, mikor én viselkedtem helytelen módon másokkal. Természetesen ehhez megköveteltetik, hogy a sértett fél kifejezze valahogy sértettségét, hiszen az az ő felelőssége is. Vagy én magam vagyok a sértett fél? Hogyan rendezhetem ezt, ha a sértő(k) nem akarnak velem beszélni (vagy én nem akarok, mert már elegem van a kifogásaikból és az értetlenségükből)? Mivel Jehova Tanúi a kiközösítési elrendezésükkel is összezavarják ezeket az emberi kapcsolatokat, tovább bonyolítva emberek életét azáltal, hogy egyesek értelmetlen szabályokhoz ragaszkodnak, ezáltal azok életét, akik igyekeznének ebből az össznépi drámából kiszállni, teljesen ellehetetleníthetik (Máté 23:13).

Azonban ezek azok a bizonyos 'gumiszalagok', melyek miatt egyesek nem tudják túltenni magukat a történteken és úgy érezhetik, hogy felesleges időpazarlás volt az ott eltöltött idő, ami igaz is ebből a szempontból.
De nem feltétlenül kell erre a következtetésre jutni, mivel van néhány szempont, amit meg lehet vizsgálni:

1. Elidegenedett állapotunkban is 'szolgálhattuk' Isten érdekeit. A Róma 3:4 szerint Isten akkor is igaz, ha minden ember hazug. A 'hazugságunkkal' tehát bemutattuk, hogy hova vezet az Istentől eltávolodott élet. Ennek ugyan elsősorban mi ittuk meg a levét, de ki más tette volna. A farizeusok, akik Jézust megölték, azok is isten érdekeit szolgálták bizonyos értelemben, mivel Jézus halála váltságáldozati értékkel bírt. Elismerem, hogy az a gondolat nem éppen felvillanyozó, de jobb ha nem ítélgetjük magunkat (és másokat sem), mivel ez csakis Istenre tartozik.
2. Ha valóban őszintén, helyes indítékból voltunk Jehova Tanúi között, akkor lehet, hogy valami Gondviselés-szerűség 'vezetett' oda, ami miatt valami dolgunk volt ott. Ez nem jelenti azt, hogy utólagos magyarázatokat kéne kreálnunk a tetteinkre és nem is mentesít az esetleges nézeteltérések rendezése alól sem, de az tény, hogy egy olyan csoporttag, aki átélte a belső viszonyokat, hasznos segítségnek bizonyulhat egyszer a későbbiekben. Ez már önmagában segíthet meglátnunk a következő lépcsőfokot.
3. Elképzelhető az is, hogy a vallással való kapcsolatunk alatt olyan problémánk jött felszínre, aminek anélkül nem lettünk volna tudatában. A JT módszerek igen kegyetlenek ugyan, teljesen középkori módszerekhez hasonlítanak, de ha teljesen őszinték vagyunk magunkhoz, akkor a velük való interakcióhoz két fél kellett - és mi voltunk az a másik.
4. Aztán vannak még apróbb dolgok: elnyomtunk, illetve nem adtunk teret helytelen kívánságoknak, ezért (jó esetben) nem váltunk bűnözővé, drogfüggővé stb., legyőzhettük a nyilvánosságtól való félelmünket a teokratikus iskolán, megtanultunk 5 percig folyamatosan beszélni stb, stb....Ezek nem egészen teljes értékű dolgok, hiszen kb annyi problémát is okoztak, mint hasznot, de ezeknek is nézhetjük a pozitív oldalát, ez csupán tőlünk függ.

Az átélt eseményekből való következtetések levonása a mi feladatunk elsősorban, mindenkinek a magáé. Nem lehet szabályt felállítani, hogy kinek mikor és hogyan kellene az Őrtorony utáni értelmes élethez eljutnia. Mivel egy olyan vallásból jöttünk ki, ahol szinte minden uniformizálva volt, most szembe kell néznünk azzal, hogy mindannyian mások vagyunk és más-más módon kezelünk dolgokat. 

Az Őrtorony által ránk helyezett szemellenzővel (ideológiai, hitbéli keretekkel) nem valószinű, hogy tudunk új értelmet találni az életünknek, de hogy ki mikor akarja azt letenni, vagy leakarja-e egyáltalán ez személyes ízlés dolga.

Jézus szerint, aki hisz benne, annak 'örök élete van', ami arra utal, hogy biztosan van értelme az itt létünknek és igenis el kell jutnunk A-ból B-be, pl azáltal is, hogy az életünket egy fejlődési folyamatnak fogjuk fel, amihez a JT tapasztalat is hozzásegíthetett a maga módján.
"Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre." (János 5:24)