(Máté 25:32-46)
„Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. ’Egy pillanat’ – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
’Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.’ Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. ’Semmiség’ – feleltem. ’Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.’
’Milyen jó fiú maga!’ – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: ’Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?’
’Nem az a legrövidebb út.’ – vágtam rá gyorsan.
’Ó, azt egyáltalán nem bánom.’ – mondta. ’Egy hospice-házba tartok.’
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. ’Nincs már családom. Mindenki meghalt.’ Nagyon csendesen beszélt. ’A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.’ Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
’Mit szeretne, merre menjünk?’
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: ’Most már mehetünk. Elfáradtam.’ Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
’Mennyivel tartozom?’ – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
’Semmivel.’ – feleltem.
’Magának is meg kell élnie valamiből.’ – mondta.
’Vannak más utasaim is.’ – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
’Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.’ – mondta végül: ’Köszönöm.’
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.”
„Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. ’Egy pillanat’ – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
’Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.’ Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. ’Semmiség’ – feleltem. ’Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.’
’Milyen jó fiú maga!’ – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: ’Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?’
’Nem az a legrövidebb út.’ – vágtam rá gyorsan.
’Ó, azt egyáltalán nem bánom.’ – mondta. ’Egy hospice-házba tartok.’
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. ’Nincs már családom. Mindenki meghalt.’ Nagyon csendesen beszélt. ’A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.’ Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
’Mit szeretne, merre menjünk?’
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: ’Most már mehetünk. Elfáradtam.’ Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
’Mennyivel tartozom?’ – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
’Semmivel.’ – feleltem.
’Magának is meg kell élnie valamiből.’ – mondta.
’Vannak más utasaim is.’ – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
’Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.’ – mondta végül: ’Köszönöm.’
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.”
Megható volt az írás. Már, majdnem elbőgtem magam. Hangsúlyozom, majdnem. Ötéves koromban megfogadtam, hogy nem fogok sírni. Valahogy olyan jól sikerült, hogy a mai napig is alig-alig és néha-néha, inkább olyan pityergés formájában, nem feszakadó és felszabadító őszinte könnyekként sikerül csak. Alaposan sikerült kontroll alá helyezni magam. Amikor JT gyerekként apám fegyelmezett (vesszővel) összeszorítottam a fogam és nem sírtam, azt mondtam magamban, hogy legalább majd a nagynyomorúságkor, amikor üldözni fognak edzett leszek. A sors fintora, pár napja beszéltem anyámmal, és azt mondta, hogy nem tudta, hogy apánk ver minket. Miközben én végig szentül meg voltam győződve, hogy ő a felbujtó.
VálaszTörlésEz szomorú.
TörlésLehet, hogy itt a 'nagy nyomorúság' már? Mert most szabad sírni, sőt kell is néha. Mert ezáltal tisztul a lélek.
"Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak" (Máté 5:4)
Sokat adnék azért, ha tudnék sírni. Sok helyen megfordultam az elmúlt években, az önismereti csoportokban, van, aki csak belép, a térbe leül a körbe és sírni kezd. A kineziológiaképzésen, amikor egymást oldottuk, mások mindig sírtak, nekem ott sem sikerült.
TörlésEgyszer történt meg velem egy Bagdi Bella koncerten, hogy amikor elkezdte énekelni azt, hogy „megengedem magamnak, hogy önmagam legyek, mert jár nekem, mert jár nekem, hogy önmagam legyek”. Na, akkor ott eltört a mécses és egy órán keresztül folytak a könnyeim.
Néha azt érzem, valami nagyon nem stimmel velem.
Ilyen lehet. Valószínűleg be van dugaszolva valami, ami belülről nyomaszt, de még a fedő nem akar leesni.
TörlésEz sok minden lehet, de nem szabad forszírozni szerintem. Ha kinez oldást tanultál, akkor tudod, hogy ilyenkor elhárító mechanizmusosk működnek, melyek meggátolják a felszínrejövetelt.
Lehet, hogy a kinezoldások erre nem megfelelőek számodra vagy sokáig tartanának. Talán érdemes lenne egy pszichoterápiával felszínre hozni, ha valóban zavar.
Ez a 'valami nem stimmel velem' érzés, amúgy önmagában is önpusztító hatással van. Ezzel ugyanis a hibára összpontosítunk. Amúgy sem vezet semhova, mert mindenkinél van valami, ami nem stimmel, így ez elég értelmetlen. Egyébként ismerem ezt az érzést: a JT gyülekezetben nekem is ez volt és nem tudtam vele igazán mit kezdeni. Talán valamit még ott nem tetél helyre: onnan jöhet a hárítás. Nem mersz magadhoz teljesen őszinte lenni, ami érthető bizonyos fokig. Azonban a kinez pont erről szól, hogy el kell fogadni, ami van és bátran szembenézni a dologgal.
Azt is megpróbálhatod, hogy felteszel egy másik lemezt: 'minden a legnagyobb rmóndben van nálam' címmel. Ez persze nem az a tipikus JT nagyképűség, hanem egy mélyebb bizalomból fakad, hogy bármit teszek annak minden esetben valami jó kimenetele lesz. Természetesen az ember nem tesz mindent jól, de mindennek lehet jó kimenetele. Ha erről nézzük, akkor ez éppen úgy felhozza a tévedéseket, vagy kiigazításokat, de egyúttal a jó kimenetelt is láthatjuk, ami miatt nem lehangolódunk, hanem örülünk, hogy végre megértettünk valamit és kijavíthatjuk azt a rossz dolgot. Ezt nevezhetjük fejlődésnek is. Így ugyanúgy feljönnek a 'hibák', de azokat kezelni tudjuk és nem pedig letaglóz. Ráadásul sokkal együttérzőbbek leszünk magunkkal és másokkal is.
Ezt sajnos a JT-inél nem tanítják meg, sőt nem is díjazzák.
Ehhez olyan dolgok segítenek hozzá, olyan tevékenységek, melyeket szeretünk csinálni és élvezünk, mert az mutatja meg, hogy helyes úton járunk, ha élvezzük, amit csinálunk.
A mai ezoterikus irányzatokkal azért kell egy kicsit óvatosabbnak lenni, mert erre is igaz a vonzás törvénye: azon a szinten fogunk vonzani tanítókat, amilyen szinten mi magunk vagyunk a szellemi fejlődésben. És az ezoterikusok között is sokféle szint létezik, mint a vallásoknál is. Jóllehet ezoterikus úton is sok hasznos dolgot lehet megérteni, mégis, ha nem célozza meg az egyén a saját problémáját, akkor a vallásos maszkot egy ezoterikus maszkra cserélte le.
Magam is tanultam/tanulok kineziológiát és hasznosnak tartom, de ismerni kell a határait.
Folyt.....Régebben jártam egy addiktológiai osztályra csoportfoglalkozásokat vezetni és ott is szóbahozta valaki a kinezt. Az egyik kezelés alatt álló hölgy nem értette, hogy miért utasította el a kezelését egy jónevű kineziológus, és tőlem kérdezte, mivel hallotta, hogy én is foglalkozom ilyesmivel. Elmagyaráztam neki, hogy a probléma gyökerét képező emlékek felhozatala olyan fájdalmas lehet, hogy azt a tudatalatti csak akkor 'dobja fel', ha biztos abban, hogy van elég szellemi töltőanyag az információ feldolgozásához. Az ő problémája egy profi kineziológusnál valószínüleg hamar feljött volna, de kérdés, hogy utána mit csinál vele? Az etikus kineziológusnak erre is gondolnia kell (amúgy is engedélyt kell kérni, amit ebben az esetben megtagadott az izom) és nem vállal fel ilyen esetet. Amiket a gyakorlás alatt csináltatok, azok 'könnyebb' műfajok voltak, pont a tanuló kineziológus miatt, viszont nem érintették a gyökeret. Ezért sem fakadt ki belőled az igazi sírás.
TörlésÉn hasznosnak találom, hogy abba az irányba menjek, ahol a nagyobb lelkibékét találom. Ha a zavaró tényező komolyab zavar, akkor próbáld meg valahogy konkretizálni, szavakba önteni a dolgot, mert azzal többet lehet kezdeni egy terápián. Másrészt, pedig vedd figyelembe, ha JT családban nőttél fel, akkor onnan alapból jöhet egy megelégedetlenség érzés, úgy mint egy háttérzaj. nem mondom, hogy hagyd figyelmen kívül, csak tudjad, hogy ez onnan is jöhet.
Talán erről így ennyit tudnék mondani neked. Örülök, hogy leírtad az érzéseidet. privátban is bármikor írhatsz, ha akarsz.
Kedves Karalábé! Írtam már neked privátban, nagy reményeket várva várakoztam a kapcsolatba lépésünktől. Azt írtad, igen elfoglalt vagy. így hát ki vagyok én, aki egy ilyen nagyon lefoglalt személyt terhelni bátorkodna? Marad csak az isten kegyelme.
TörlésEz jó! Az Isten kegyelmén kívül válaszolhatnál is az emailemre, mert én meg azt vártam. Igaz, elfoglalt vagyok, jelenleg nem sok szabad agysejtem van, de azért szívesen segítek, ha tudok.
TörlésBocsáss, meg túl érzékeny vagyok. Köszönöm, amit eddig is értem tettél.
TörlésSemmi gond, megéretem az érzékenységedet. Ha úgy gondolod, hogy szeretnél írni, akkor szívesen várom a leveled és amiben tudok segítek.
TörlésA Gyöngyecskénk nem unja még karalábé :D de olyan egyszerű rájönni az egyedi stílusából. Ez már hányadik szerepe akar lenni? Szinte látom, ahogy erőlködik :)
VálaszTörlésGy. néni nem itt szólt hozzá, hanem az empátiáról szóló cikkhez fűzött egy empatikus hozzászólást....
Törlés