"....ismerek olyan embereket, akik könnyedén kirázzák a kisujjukból a maguk hitének igazságait. Pontosan tudják, milyen az isten, és főleg, hogy hol és miképp kell másoknak keresniük őt. Azt is pontosan elő tudják írni, mit kell tennie az embernek ahhoz, hogy megtalálja Istent. Ezek az emberek már nem meggyőzőek számomra, talán azért nem, mert azt látom, hogy többnyire elfoglalt személyekről van szó, akikből semmi mintaszerű dolog nem sugárzik, ellenkezőleg, inkább olyasmi, ami megbetegíti az embert. De mindez nem ad választ a kérdésemre: Az életemben hol van Isten? Hol keressem, hol találom meg?
Egyre inkább nehezemre esik, hogy mindig ugyanúgy beszéljek Istenről és istentapasztalataimról, mert gyermekkoromban és ifjúságomban teletömtek efféle megfogalmazásokkal. Ezért elővigyázatosabbá váltam a saját tapasztalataimat illetően. Paul Tillich nyomán azonban úgy vélem, hogy mindabban megtapasztalom Istent, ami "feltétlenül érint engem" - és ehhez nem szükséges minden alkalommal számra vennem Isten nevét.
Életemben mindig adódnak olyan pillanatok, amikor érzem, hogy az idő az örökkévalósággal érintkezik, illetve amikor az időbeliben megtapasztalom az örökkévalót. Például, amikor nagyhatású találkozásaim vannak. Olyan beszélgetések, amelyek előbbre visznek és gazdagítanak; ilyenkor többnyire úgy érzem, hogy a találkozás előbbrevitte beszélgetőtársamat is.
Találkozások mennek végbe olvasásákor is, és ilyenkor feltámad bennem a vágy, hogy személyesen is megismerjem a szerzőt, ami persez már nem lehetséges, ha már meghalt. De mégis úgy érzem, hogy összetartozom vele - a halálon túl is.
Hasonlót érzek bizonyos zeneszerzőkkel, filmekkel vagy színdarabokkal kapcsolatban. ....ilyenkor mindig valami időtlent, örökkévalót érzek: az örökkévalóság belenyúlik az én időmbe is.
Igen, akkor találhatom meg Istent, ha egészen nyíltan közeledhetek valakihez; ha őszintén elmondhatom: ez kínt okoz nekem vagy ennek örülök; ha kimondhatom: szeretlek, és ha átélem, hogy az az ember is megnyílik előttem, és ő is szívből szeret engem. Olyan találkozások ezek, amelyeket az örökkévalóság fuvallata leng át. Martin Buber fogalmazott egyszer így: "Az igazi élet - találkozás."
Többször találkoztam Istennel, amikor szeretett emberek halálos ágyánál álltam, és tudatosult bennem a létezés végessége és a búcsú végérvényessége. Fájdalmas pillanatok ezek, de feltétlenül megérintenek.
Foglalkozásom révén sok emberrel találkozom, de nyüzsgő tevékenységem után szívesen maradok egyedül gondolataimmal. Elgondolkodom azokról az emberekről, akikkel találkoztam, vagy akik rám vannak bízva, és ha megfontolom, hogy mit tettem a múltban, vagy fogok tenni a jövőben, akkor ez számomra imádság, párbeszéd istennel. Idegen emberekkel együtt lenni, és korálokat énekelni az istentiszteleten, Istennel való találkozás lehet számomra - ugyanúgy egy jól sikerült prédikáció is. Istent tapasztalom meg, amikor valakik a természet pusztítása ellen küzdenek, amikor a háború és az emberi jogok megsértése ellen tiltakoznak, vagy fellázadnak az embertelen viselkedés vagy igazságtalanságok láttán. Ez meg is szégyenít, ha arra gondolok, milyen kényelmes az én biztos távolságból elhangzó "tiltakozásom". ....."
Rudolf, 57 éves
Elke Endraß- Siegfried Kratzer: Megbetegítő hit? Kiutak a válságból
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése