A 2011. évi CCVI. a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény 1. § (1-2) szerint: "Mindenkinek joga van a lelkiismeret és a vallás szabadságához. A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa."
Ugyanez a törvény a 9. § (1) kimondja: "Az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik."
Egy olyan korban élünk, amikor másoktól már semmit sem szabad elvárni, csak a saját kezdeményezések időszerűek, és ha valaki úgy érzi, hogy valamire szükség van, akkor neki kell megtennie minden lépést, ami szerinte ennek eléréséhez szükséges. Ez a gondolat lehet, hogy istentelennek hangzik néhány volt Jehova Tanúja számára, ugyanis az Őrtoronyban ahhoz a gondolathoz szoktatták őket hozzá, hogy a saját kezdeményezés az Istentől való függetlenséget jelent, és az igazi hit az, amikor "Istenre várunk", vagyis nem teszünk semmit a helyzetünk érdekében (leszámítva a prédikálómunkát). Bár nem szeretném senki hitét lebecsmérelni, mert az alapvetően mind jó, ami valódi hitből jön, és lehetnek olyan körülmények, amikor valóban nem tudunk sok mindent tenni. Viszont az is igaz, hogy egyesekre sokkolóan hathatott a felismerés, amikor rájöttek, hogy az életük alakulásáért a felelősség őket illeti. Az Őrtorony nem fogja felvállalni a bajba jutottak megsegítését, még akkor sem, ha ez a baj a saját tanításaik (sőt parancsaik) követéséből fakadnak.
Amikor az ember ilyen helyzetbe találja magát, akkor kénytelen belátni előbb-utóbb, hogy a szabad vallásgyakorlat felelősséggel is jár. A szabadság értelmezésével kapcsolatban sokszor elmondható, hogy az emberek a rendelkezésükre álló szabadságot sokkal inkább a vágyaik kielégítésének szabadságaként értelmezik, mint egy világfejlődési folyamat részeként. Így aztán érthető módon egyáltalán nem vagy csak nehezen vállalják fel a felelősséget vele kapcsolatban. A szabadságot tehát ma a tudatosság és a felelősségvállalás hiánya miatt, a legtöbben csak úgy tudják értelmezni, hogy a vágyaimnak megfelelően azt csinálok, amit akarok. De nem is várhatunk el többet, hiszen ahhoz, hogy az emberek ezzel az új minőséggel valójában összekapcsolódjanak, komoly belső fejlődésre van szükség. Ennek hiányában ugyanis előfordulhat, hogy erkölcstelen emberek visszaélhetnek mások szabadságával, és saját, sok esetben törvénytelen tetteiket, úgy állíthatják be, mintha azt a másik ember követte volna el "szabad akaratából". Ez különösen kegyetlen dolog, ha az emberek vallásos érzéseit használják ilyen célra.
Őseinktől azt tanultuk, hogy a politikusokat, a kormányokat, a bankárokat, vagy éppen a médiát kell felelőssé tenni azért, ami a világban történt és történik. Ennek a múltnak a következménye, hogy a mai napig még mindig másokat szokás felelőssé tenni a világban tapasztalható problémákért.
Akkor ez teljesen természetes volt, de ennek a XXI. század elejére vége!
Olyan mértékben kellene tudatossá válni akarati erőinkben, hogy akaratát mindenki csak önmaga irányítsa, és soha ne cselekedjen sem kényszerűségből, sem pedig azért, mert a tanára, vagy a szülei vagy egy hatóság ezt várja el tőle, vagy egy reklám ezt sugallja esetleg valaki ezt mondta neki. Ez egy igen nehéz feladat, ugyanis azt várja el az embertől, hogy cselekedetei hatásairól biztos és helyes információk álljanak a rendelkezésére és ezek a hatások mindig pozitívak legyenek ("jó gyümölcs"). Ez pedig leginkább az emberi morális alapokat és az akaratot teszi próbára.
Azt magunk is megtapasztalhatjuk, hogy ez a folyamat milyen komoly nehézségekbe ütközik, mert nem elég, hogy egy eddig még soha nem volt tudatosságot vár el tőlünk a világ, azt is látnunk kell, hogy ennek kialakításában teljesen magunkra vagyunk utalva. Dicső elődeinknek ezzel kapcsolatos tapasztalata nincsen, így erre nem támaszkodhatunk. Így aztán ma valójában teljesen szabadok vagyunk annak eldöntésében, hogy milyen újfajta tudatosságot hoznak létre. Ebben a folyamatban magukon kívül szinte senkire sem támaszkodhatnak. Mindenkinek önmagának kell eldöntenie, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami gonosz, mert senki nem veszi le róla ezt a terhet. Így aztán érthető, hogy miért állnak olyan elveszetten és magányosan az emberek és miért tűnnek sok esetben bénának akkor, amikor tenni kellene valamit.
Hogyan segíthetünk magunkon? Először is egy erős morális alapra van szükség, ennek a kialakításán kell dolgoznunk, amely aztán alapja lehet annak az egészséges önbizalomnak. Erre az erős morális alapra és az önbizalomra azért van nagy szükség, mert ma az ember önmaga és szabadon dönti el, hogy melyik Istent szolgálja, hogy milyen életstílust választ, milyen ritmust alakít ki az életében, hogyan alakítja személyes kapcsolatait, vagyis hogyan és mire használja el az életét. Akiben azonban ezek az alapok nincsenek meg, az bizony nagyon könnyen téved, és rossz döntéseket hozhat, hiszen ma számos erő dolgozik azért, hogy ne a helyes döntést hozzuk, sok olyan erő működik a világban, melynek célja éppen a mi próbatételünk. Ebben a feladatban a legjobban a biográfiai és az önismereti munka tud segíteni az embernek.
A mai helyzetben való megkapaszkodáshoz azonban még egy másik, mondhatnánk úgy is, egy létfontosságú dolgot kell még kifejlesztenünk magunkban: egy szellemi orientációt, egy helyes világlátást, olyant, amely képes útmutatást adni a világfolyamatokban és segít abban, hogy szabadon felismerjük azt, hogy ez az egész út hova is vezet, mi a világban zajló folyamatok célja és értelme. A Jehova Tanúi eddig a Bibliát használták fel ezen folyamatok megismerésére, mely véleményem szerint alapvetően jó alapnak bizonyul. Azonban néhányan, akik csalódtak az egyházban úgy érzehetik, hogy nem találnak kielégítő válaszokat akkor, ha csak a Bibliára fókuszálnak a továbbiakban. Sőt vannak olyanok is, akiknek az Őrtorony Társulat jóvoltából, kifejezetten undoruk van a bibliai érvelésektől és tanításoktól. Ez ugyan érthető emberileg és nem is szabad erőltetni semmit, a látókör szélesítése senkinek sem árt. Személyes tapasztalatom, hogy mikor egy kicsit félretettem a Bibliát és más nézőpontokat is kezdtem megvizsgálni, egy idő után azt vettem észre, hogy a bibliai tanításoknak is egy mélyebb megértésével rendelkezem. Ez segített abban, hogy könnyebben úrrá legyek csalódásomon és dühömön, amit az Őrtorony felé éreztem, sőt még néha értékelni is tudom, amit értem tettek (na azért nem mindent!!!).
Ha nagyon durván akarnék fogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy az Őrtorony "segít" a tagjainak az új tudatosság és személyes felelősségvállalás kifejlesztésében, hiszen magukra hagyja őket (miután jól kizsákmányolta), és kényszeríti őket a saját felelősségük felvállalására. Ez még így önmagában nem lenne baj elvileg, a probléma a módszerrel van, hiszen egy jó szülő fokozatosan tanítja meg gyermekét a felelősség viselésére. A Szervezet "anya"-képe igencsak egy kegyetlen, rideg nőt takar, aki képes kitenni a gyermekét az utcára, vagy eladni azt olyan kereskedőknek, akik szabadon kihasználhatják kényükre-kedvükre. Vannak ilyen anyák is!
Jézus azonban nem ezt a képet közvetítette, amikor logoszi minőségében bemutatta a Teremtőt. Tanítványai befogadóképességét figyelembevéve ezt mondta: "Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok."(Ján 16:12) Az Őrtorony Társulat "anyai" szerepe ezért erősen megkérdőjelezhető és az ember személyiségfejlődése szempontjából inkább káros, mint hasznos. De ez van, és nekünk, akiknek volt szerencsénk megtapasztalni ezeket a hatásokat, ebből kell valamit kihoznunk.
Ennek fényében jobban járunk, ha megtanuljuk a felelősségünket felvállalni. Előbb.utóbb úgyis ezt kell tennünk, mert a XX. században még elfogadott "vádkultúra" már nem működik.
De mi a helyzet a egyházakkal? Vajon nekik nem kell felelősséget vállalni a tetteikért? Évezredeken keresztül sikerült nekik Istenre hárítani ezt, hiszen a papság elhitette a tagokkal, hogy ők csakis Isten előtt felelősek. Ennek eredményeit láthatjuk a történelemből, amiért sokan Istent vádolják az emberi szenvedésékért, hiszen Ő az, aki nem tett semmit, hogy a "szolgáit" felelősségre vonja. De mi van, ha megfordítjuk a kérdést? Mi van, ha Isten minden embertől egyénileg kéri számon a tetteit és mindig is ezt tette? Nem lehet akkor, hogy a kialakult helyzetekért azok az emberek a felelősek, akik elkövették azt amit? Ebbe beletartoznak a hamis tanítók és a hamis követők is mindannyian. Úgy látszik, ez a kérdés ma kezd valóban megfordulni és kezd mindenkinek a saját fejére esni az életének a terhe. Ez van, akiknek elviselhetetlen, hiszen eddig másokon élősködtek. Másoknak viszont felszabadító lehet, hiszen megszabadulnak az élősködőiktől.
Ez azt is jelenti, hogy az egyház, ami egy jogi személy is egyúttal, az állami törvények előtt is felelős a tetteiért és azért, ahogyan a tagjaival bánik. Feltéve, ha a tagok ezt fel tudják mérni a saját életükben és képviselni tudják magukat a törvény előtt, ennek hiányában ugyanis nem lehet elszámoltatni, hiszen nincsenek áldozatok, így nincsen bűncselekmény sem. Az áldozati mivolt felismerése viszont annak a függvénye, hogy ki mennyire vállalja fel a saját élete alakulásáért a felelősséget.
Itt bezárul a kör: ugyanis ez utóbbit pont az Őrtorony kegyetlen "felelősséghárító-eljárása" ídézheti elő a volt tagok életében, akik ezt megelőzően nem voltak képesek erre, hiszen érzelmi függőségben voltak "anyucitól".
Akkor most jót vagy rosszat tettek velünk? Isten szolgáival nem tudnak igazán "rosszat" tenni, mert minden a javukra válik! (Róma 8:28)
Forrás:
http://kulturaliskreativblog.com/2013/03/25/a-xxi-szazad-kihivasairol/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése