Egy materializmussal átitatott világban, melyben az emberi élet sokszor kevesebbet ér egy fabatkánál, a legtöbb embernek (szándékosan írtam, hogy nem mindenkinek) szembe kell néznie a ténnyel, hogy a bölcsőtől a sírig bizonytalanságon és nyomorúságon megy keresztül. Ráadásul mindennek a "jutalma": a halál, mely az egyedüli remény, hogy esetleg egyszer jobb körülmények közé kerülhet az ember.
Természetes, hogy felmerül a kérdés, hogy akkor mire föl születtünk meg és miért ez a sok szenvedés?
Az élet-halál misztériumának feloldására rengeteg vallás, kinyilatkoztatás, filozófiai rendszer felel meg, melyek mindegyike egy forrásból ered. (Itt most nem a mai vallásokra és ideológiai rendszerekre gondolok, melyek a moralitást nélkülöző anyagiasságtól áthatott világban virágoztak/virágoznak, hanem azokra az ősi hitrendszerekre, melyek több ezer évesek és melyeknek része a Biblia is).
De különös törvény az, hogy hiába ömlik évezredek sokféle kútjából az egylényegű forrás, az EMBERBEN MINDIG CSAK EGYETLEN KÚT VIZE VÁLIK ÉLETELIXIRRÉ - amelyet sajátos módon magáénak érez. Míg erre rá nem talál, addig nyughatatlan átutazó bármelyik eszmében, vallásban vagy éppen annak hiányában. Ez egy mindenkiben meglevő törvény, mely hajtja az ember lelkét a hiszékenységtől, a kételyeken keresztül a megismerésig. A külső vallástól a belső vallásig. Minden olyan törekvés kudarcra van ítélve, mely valamilyen módon - szuggesztióval, erőszakkal vagy félelelemkeltéssel - meg akarja fosztani az embert attól az isteni jogától, hogy az egyetlen igazságot a neki tetsző módon keresse meg.
Ha valamely lélekben felébred a vágy, hogy lecserélje saját múlandó önmagát örök önmagára, azonnal olyan területre téved, ahol sarlatánok, önjelölt próféták vadásznak rá. Ha az ébredező ember nem elég fejlett érzékkel bír, vagyis minél félénkebb, megalkuvóbb vagy éppen kényelmesebb, annál inkább hajlamos lesz erős egyéniségek szárnyai ála behúzódni és egy kellemes kábultsággal eltűrni, hogy szellemi táplálékát mások rágják elő neki. Talán valaki azt gondolhatja: "Isten messze van, rajta kívül esik, nem érti azt a sok gyötrelmet, melyet a próféták és szentek átéltek, kiknek élete olyan volt, mintha egy bozótos meredek hegyi úton jártak volna" Szüksége van arra, hogy valaki megmutassa az utat neki. Választ tehát magának egy kényelmes szerpentines, emelkedős utat - ha emelkedik egyáltalán - mely tele van pihenőkkel, szórakozásokkal, langyos lelki szendergésekkel.
E népes, vallásos önáltatók szolgáltatják a legjobb emberanyagot a sarlatánok számára. Ők azok, akik készséggel leveszik jámbor áldozatuk válláról az erőfeszítés, töprengés, a transzcendens gondok terhét és garantálják, hogy vezetésükkel a menyországba/paradicsomba (kinek hova) lehet jutni. Ezek az emberek sokszor állítják be magukat úgy, mintha nekik valami különleges kapcsolatuk lenne Istennel és személyes összeköttetésük a menyországgal. Szolgálataikért cserébe hitet kérnek. Minden kételytől mentes feltétlen hitet. Vagyis: vakhitet.
Ezek a lelkiismeretlen és tudatlan emberek - melyek minden irányzatban megtalálhatóak - gyakran lepleződnek le ország-világ előtt, mint szexuális, sikkasztásos és egyéb kriminális botrányok főszereplői, melyek csak tovább növelik a kiábrándult emberek tömegét.
Bizony, bizony mondom néktek: a szentfazekoskodás sokba kerül!
Forrás:
Szepes Mária gondolatai: A menyország álkulcsai
(kivéve az utolsó mondatot, mert az saját kútfőből származik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése