Kell-e bocsánatot kérni?

Godefroid Mudaheranwa elkövető (balra), és Evasta Mukanyandwi: „Felégettem a házát. Megtámadtam, hogy megöljem őt és gyermekeit, de Isten megvédte őket, elmenekültek. Amikor a börtönből kiszabadultam és megláttam őt, elszaladtam és elbújtam. Aztán amikor az AMI (Association Modeste et Innocent) tréningeket biztosított számunkra, úgy döntöttem, megkérem, hogy bocsásson meg. Megköszönöm Istennek, hogy jó kapcsolatom lehet azzal az emberrel, akinek fájdalmat okoztam.” Mukanyandwi: „Valamikor gyűlöltem őt, aztán amikor eljött a házamba és letérdelt előttem, és a megbocsátásomat kérte, őszintesége megindított. Most, amikor segítségért kiáltok, ő az, aki megment. Bármiben elakadok, őt hívom.”


A ruandai mészárlás túlélőiről készült fotósorozat szereplői egy nemzeti kezdeményezés résztvevői, akik vállalták a hónapokig tartó tréningeket is, melyek célja nem más, mint a megbocsátás. Az ország vezetői és mára már a lakosság is megértette, nincs más választásuk, kényszerhelyzetbe kerültek: együtt élnek áldozatok és gyilkosok, nincs máshova menniük. Szó sincs hát arról, hogy fennkölt jóindulat vezérelte volna őket, a praktikus szükségszerűség szüli, hogy kénytelenek túllépni, máshogy nem lehetne folytatni az életet.

A tapasztalatok szerint nem egyforma a megbocsátás, nem lehet "egyenruhát" húzni erre, mert ahány ember, ahány sérelem, annyi féle mélységét élhetik meg az átélt eseményeknek. A beszámolóból az is kiderül, hogy mind a "megbánás", mind a "megbocsátás" gyakorlati tettekben nyilvánul meg: "amikor a túlélő a gyilkosnak megbocsát, az elkövető és családja, barátai felkeresik az áldozatot, ajándékot visznek (jellemzően ételt), majd énekkel és tánccal zárják a folyamatot."

A fotós beszámolójából tudjuk, hogy a fotózás idején az elkövetők és az áldozatok közötti viszony nagyon változatos képet mutat, ami hűen tükrözi, hogy a megbocsátásnak is különböző lépcsőfokai vannak: míg egyesek könnyűszerrel foglaltak egymás mellett helyet és helyi pletykákkal ütötték el az időt, mások csak egy fotó erejéig pózoltak, képtelenek voltak valóban közel kerülni egymáshoz.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon az Őrtorony szektában sérült áldozatok és elkövetők képesek lesznek-e egyszer erre a nemes cselekedetre? A szektában is sokan szereztek súlyos sérüléseket, vesztették el vagyonukat, családjukat vagy betegedtek meg. Vajon azok a vezetők, akik közvetítették és végrehajtották ezeket a döntéseket mások életében - hasonlóan a ruandai gyilkosokhoz, akik a politikai agymosás hatására gyilkolták le szomszédaikat - hogyna érezhetnek tetteik felől? Vajon bánkódnak-e amiatt, hogy a hittársaiknak fájdalmat okoztak? Vagy ők maguk is tehetetlen áldozatoknak érzik magukat, ami miatt úgy gondolják, hogy nem tartoznak felelősséggel tetteik iránt, így bocsánatot sem kell kérniük az áldozataiktól? Gondolom,  Ruandában sem vett mindenki részt a programban, mert egyesek nem az agymosás miatt követték el rémtetteiket, hanem azért, mert teljes mértékben azonosultak a politikai nézetekkel és valóban azt gondolták, hogy joguk van a gyilkossághoz, erőszakhoz és mások megalázásához. Az politikai agymosást pedig maximum csak kifogásként használták fel arra, hogy csökkenteni próbálják a büntetésüket, vagy másra kenjék tetteiket, de nem tartották szükségesnek a bocsánatkérést.

De nem is kell, mindig mindenkitől bocsánatot kérni. Arra csak akkor van szükség, ha az illető látja, érzékeli belülről magában, hogy hibát követett el. Látja, hogy valóban agymosás vagy becsapás hatására cselekedett, amit amúgy önmagától nem tett volna meg. Ha úgy gondolja, hogy azokkal a tettekkel, melyek másoknak kárt okoztak, egyetértett, akkor nem kell bocsánatot kérnie. Ha valamit jó lelkiismerettel, felelősségünk teljes tudatában tettünk és amivel azonosulni is tudunk, amiatt nem kell később sem bánkódni, csak azért, mert valakinek ez nem tetszik. Megsértődni sok mindenért lehet, pl az igazság is fájhat egyeseknek, amivel igazán nem lehet mit kezdeni. A sértettől is elvárható, hogy világosan ki tudja fejezni sérelmét, ne pedig csak vádaskodjon.
A szekták kétségtelenül összetett és nehezen kifejezhető károkat okoztak egyeseknek. De ezeket a károkat nem a "szekta" vagy az "agymosás" okozták, hanem egyes emberek idézték elő mások életében, akik felett hatalmat gyakoroltak. Azok az elkövetők, akik teljes mértékben azonosultak a pszichopata szektavezérekkel és úgy érzékelik, hogy ők csak eszközök voltak a kezükben, akiket kihasználtak, nem feltétlenül érzik szükségesnek a bocsánatkérést. Teszik ezt azért, mert egyrészt nem vállalnak felelősséget szavaikért és tetteikért, másrészt úgy gondolják, hogy mások - vagyis az áldozataik - is szenvedhetnek egész nyugodtan. Sőt, még őket is vádolhatják amiatt, amiért nehéz helyzetbe kerültek az életükben. Ezek az elkövetők csak magukat sajnálják, a bocsánatkérésre nekik lenne szükségük elsősorban, hogy ki tudjanak szabadulni abból a "börtönből", ahova önmagukat zárták be (Máté 5:26).
A megbékélő ruandaiak példaként állnak a szektákból kikerülők előtt is.

Valóban létezik olyan eset, amikor nem kell bocsánatot kérni:
"Érzelmi, gondolati és cselekvési szinten egy irányba mész, vagyis a szíved, a fejed és a tetteid mind együttműködésben vannak, és téged fejeznek ki. Tisztában vagy magaddal, a vágyaiddal, a képességeiddel, az értékeiddel és minden szinten felvállalod ezeket. Önként és örömmel vállalod, mert ha összeszorított foggal teszed, akkor mégsem vállalod fel. Csak azt hiszed hogy vállalni kellene. Attól még vannak nehéz helyzetek és felelősségteljes döntések az életedben, hogy a saját utadat járod, vagy önazonos vagy. De akkor képes vagy úgy dönteni, és a döntésedet úgy kommunikálni, hogy az kifejezze, mit teszel, és miért, de ezért nem kérsz bocsánatot, vállalod a döntéseidet és saját magadat."

Ez a fajta öntudatossági szint azonban távol áll a szektás gondolkodástól.


Források:
http://www.nlcafe.hu/foto/20140408/pieter-hugo-ruanda-foto/
http://www.vegtelenlehetoseg.hu/a-nagy-utkereso-korszak-vege/