Mi a jó?

"Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart." (Seneca)

A jó és rossz fogalmának megítélése állítólag nincs az ember hatalmában. Legalábbis ezt tanultuk a JT-knél, ezért kellett kiadnunk a kezünkből az életünk feletti döntést, mivel a 'hű és bölcs" úgy ítélte meg, hogy ezt mi nem dönthetjük el magunktól - ezért inkább ők döntik el helyettünk. Hiszen már az első emberpár is azon bukott el, hogy ők akarták eldönteni, hogy nekik mi a jó, hiszenettek a jó és gonosz tudásának fájáról: "De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz." Na meg, nem megmondja a Biblia, hogy : "az embernek nincs hatalmában az ő útja, és egyetlen járókelő sem teheti, hogy irányozza a maga lépését"?

Az, hogy kijelentünk valamit "jó"-nak, vagy "rossz"-nak, igazából eléggé szubjektív dolog. Ugyanis felmerül a kérdés az adott dologról, hogy mire jó, és kinek. Mert ez már teljesen más képet fest, ugyanis nincs olyan dolog, ami mindenkinek jó lenne, mint ahogy olyan sincs, ami senkinek nem lenne jó. Valójában minden, ami létezik, valamilyen célt szolgál. És ugyanez vonatkozik mindenkire is. 

Megpróbálom körülírni, hogy számomra miben testesül meg ez a kapitális különbség. Vagyük például a dohányzás szokását. A JT-k kitalálták, hogy a dohányzás az bűn, mivel a Biblia azt mondja, hogy "...tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól..." (2Kor 7:1). Tudomásom szerint ezt az egyetlen verset használják fel a dohányzás tiltására (ha valaki másképp tudja, akkor szívesen veszem az infót). Ebben ugyan egy szó sem hangzik el a dohányzásról, de egy kis képzelőerővel elfogadható, hogy a dohányzás szokása ténylegesen testi tisztátalanságot okoz (mint ahogy sok minden egyéb is...). Na most ebből a derék JT-i levonják a különbejáratú következtetést, hogy a dohányzás az "rossz", mert a Biblia (értjük ezalatt: az a mód, ahogyan ők értelmezik a Bibliát) elítéli ezt a szokást. Nos, ez eddig még elfogadható lenne. Na de ők ennél a pontnál tovább mennek, és azt a személyt is elítélik, aki a dohányzik. A "bűnt" a "bűnössel" azonosítják. Ez oda vezethat, hogy ha valaki megkeresztelt személyt dohányzáson kapnak rajta, és azt az illető "nem bánja meg", akkor kizárják a gyülekezetből és elszakítják a családjától, és EBBEN  SEMMI KIVETNEVALÓT NEM TALÁLNAK. Sőt, sokszor maga a bűnös sem talál, hiszen elfogadja, hogy ő vétett a csoportnorma ellen.

Hasonlóan járnak el a "paráznákkal", "házasságtörőkkel", "homoszexuálisokkal" és egyéb bűnök gyakorlóival.

Ezzel a gyakorlattal, én úgy gondolom, hogy pont a maguk hatáskörébe helyezik a "jó és rossz" tudását - amitől a Biblia tanácsai óva intenek minden Istent szerető embert. Hiszen végülis ők jelentik ki, hogy egy bizonyos szokás vagy gyakorlat az jó, vagy rossz, amit aztán MINDENKIRE ráhúznak, beleértve önmagukat is. Vagyis szerintük, ami jó, az mindenkinek ugyanolyan jónak kell lennie, ami rossz, az pedig rossznak. Pedig ez nem így van. Ez az eljárás nem csupán a képmutatók rekordtermését, hanem egyúttal a céltalan és elveszett emberek tömkelegét is kitermeli. Hiszen azt, hogy mi a jó nekünk, csak annak fényében tudjuk értelmezni, hogy mi a célunk, vagyis merre haladunk az életünkben. 

Egy másik dolog a jó és rossz dolog ambivalens természete. Ami az egyiknek öröm, az egy másik számára bánat lehet. Trianon pl a magyaroknak nemzeti gyászt jelent, míg a szlovák nép számára a nemzeti függetlenség jelképe és örömünnep. A menyasszonynak és a vőlegénynek egy öröm az egybekelésük és új életük napja, míg a menyasszony szülei, esetleg azon szomorkodhatnak, hogy elvesztették a gyermeküket, lezárult egy fejezet az életükben (lásd a képen).

http://www.erdekesvilag.hu/elgondolkodtato-eletkepek/

De akkor mégis hogyan tekintsünk a bűnökre és a bűnösökre? Úgy gondolom, hogy alapvetően az Isten előtti személyes felelősség nem hagyható figyelmenkívül. Egy csoportnak vagy közösségnek jogában áll normákat hoznia (pl  a dohányzókat kizárhatják bizonyos területekről is), de ez SEMMIKÉPPEN nem lehet ítélet az adott egyén felett, mégpedig isteni ítélkezésnek beállítva azt. Ha már ennél a példánál (dohányzás) maradunk, az egyik ember úgy dönt, hogy nem dohányzik, mert neki az nem jó, mert egészségtelen, drága vagy akármiért. De egy másik ember úgy ítéli meg, hogy neki az jó, mert megnyugtatja, lefogyasztja vagy akármiért. Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra. 

Hol jön be mégis az ítélet? Talán abban, hogy bizonyos helyzeteket kell megítélnünk, az emberek helyett. Ha pl én úgy döntök, hogy nem veszek részt ebben a (nép)szokásban (sajnos, Magyarországon ez elmondható, hogy népszokás a dohányzás...), mert adott esetben ez nem illik bele az egészséges emberről alkotott képembe, vagy az életcélomba, akkor az az én dolgom, nekem lesz ebből károm vagy hasznom. Ugyanakkor elismerem, hogy másoknak joguk van másként dönteni. A tisztelet addig a pontig terjed ki, amíg az én érdekeimet, céljaimat nem veszélyeztetik mások szokásai. Ugyanis, ha valaki pl az orrom alá fújja a füstöt, vagy azért kell füstös környzetben tartózkodnom, mert mások számára jó a dohányzás, akkor bizony felemelhetem szavamat és panaszt tehetek az érdekemben. Onnantól kezdve nem érdekel, hogy a másik megsértődik ezen (nos, meg szoktak sértődni tapasztalatom szerint). Ha pl egy orvoshoz megyek, aki történetesen a rendelés közben dohányzik és arcomba fújja a füstöt, miközben kiselőadásokat tart az egészséges életmód szükségességéről, akkor talán elgondolkodok azon, hogy valójában mennyire tartom hiteles gyógyítónak az én esetemben. Lehet, valamit jelez számomra ez az információ az illető személyéről, ami miatt kételkedni kezdek a gyógyítási képességeiben, és úgy döntök, hogy inkább máshoz megyek. 

De az, hogy azért valakit "istentelennek" minősítsek, vagy egyéb véleményt mondjak róla "Isten nevében", erre nem vagyok feljogosítva. Ahhoz meg végképp semmi közöm sincs, hogy a másik ember a saját megkeresett pénzét mire költi el. (Az már más kérdés, hogy az adózók pénzéből milyen mértékben kéne támogatni ezt a személyes döntést - szerintem semmilyenbe (ez a magánvéleményem) - vagyis a szociális segélyen élőktől bizony minimálisan elvárható lenne, hogy feladják ezt a luxus szokást, mégpedig egész egyszerűen azért, mert nem engedhetik meg maguknak.)

Az, hogy "Istennek mi a véleménye" valakinek az életvíteléről, majd eldől abból, amit az illető tevékyenysége vagy szokása eredményez számára: pl megbetegszik, vagy szegénységbe jut, vagy nem tellik azokra dolgokra, amiket szeretne magának, ezért megkeseredik stb. Aztán majd abból kell tanulnia az érintettnek és megérteni, hogy az ő esetében mi váltotta ki ezt az állapotot, és hogy az NEKI jó-e vagy sem. Ha jó, akkor úgy marad, ha nem akkor majd változtat. Ezt senki nem tudja a másik helyett megtenni. 

De még ez sem egyértemű, hiszen ha valakinek nincsen életcélja és meg akar halni, de gyáva ahhoz, hogy önkezűleg véget vessen az életének, ezért aztán szisztematikus önsorsrontásba kezd, akkor pl a betegség vagy a nyomor "jó" lehet számára, hiszen ezt az egész folyamatot felgyorsítja. Jóllehet, talán nem élvezi a helyzetet - bár az is lehet - de az mégis "jó" számára abban az értelemben, hogy a céljával összhangban van. Más szavakkal, ha életben akarna maradni, az sokkal kínosabb lenne számára, hiszen akkor egy rakás dologgal szembe kellene néznie. Ezért aztán senki nem hozhat olyan döntést a másik felett, hogy neki élnie kell, vagy ráerőltetni bármiféle "jót". Az, hogy valaki az életét hogyan élte le, mit csinált, mennyire jutott el A-ból B-be, majd Isten fogja megítélni minden egyes ember esetében, melyben az éppen aktuális csoportelvárások nem játszanak szerepet. 

Azáltal, hogy a JT-k (nem csak ők, hanem más vallásoskodó szentfazekak is) felhatalmazva érzik magukat, hogy a maguk hatáskörébe helyezzék a másik ember élete feletti ítélkezést, súlyos terheket vesznek magukra: az ítélkezés terhét. Ezzel semmi baj nincsen, elvileg, mert ők megvannak róla győződve, hogy ehhez nekik nem csupán joguk van, de kötelességük is megtenni, hogy az embereket "felvilágosítsák", a baj csak akkor van, ha ők maguk kénytelenek lesznek szembenézni a saját ítélkezéseik következményeivel. Ez ugyanis azzal jár, hogy az ítéletnek ugyanazon mértéke lesz rájuk is alkalmazva: ha másokat kizártak, őket is ki fogják zárni egy közösségből. Sajnos a Tanúknak és más ítélkező embereknek nincsen más út, hogy megtanulják az ítélkezés elhagyását, csak az, ha megtapasztalják annak hatásait a saját életükben. Megmagyarázni ugyanis nem lehet ezt. 

Akkor majd alkalmuk lesz megtalálni a "jót" abban a helyzetbe, amibe kerültek. Mert kétségtelenül van abban is jó.