Csernus válasza

Gyakran előfordul ex-JT körökben, hogy a kommentelők elmeorvoshoz utalják egymást, mivel vannak dolgok, amiben nem értenek egyet. Érdekes, hogy a legtöbben csak a másikról gondolják, hogy szüksége lehet pszichiáterre, önmagukról már kevésbbé (ha egyáltalán). Történetesen tudomásom van arról, hogy a destruktív szektából kikerülő személyek részére egyesek pszichiáter segítségét kérték. E célból írtak egy levelet Csernusnak.
Amúgy én abban nem hiszek, hogy kollektív pszichiátriai kezelést lehetne folytatni az extanúkkal, hiszen ahányan vagyunk, annyiféle értelmezés és megélés lehetséges. A csoportterápia is csak olyan esetben működne, ahol a résztvevők az egymás megéléseit minimálisan tiszteletben tartanák, sőt önmagukat is fel mernék valamennyire vállalni, nem pedig egy csoportideológia szemüvegén keresztül rettegve azt figyelnék, hogy vajon a "másik erről mit gondol...". Ettől azonban még rendkívül távol vagyunk.
Azt nem tudom, hogy Csernus válaszolt-e vagy sem a levélre. Én azért felhasználom egy vele készült interjú részletét arra, hogy ezt a választ kihámozzam belőle. Kérek mindenkit, aki olvassa ezt a cikket, hogy most az egyszer vonatkoztasson el attól, hogy a doki nem annyira jólfésült (mint egy JT pl), ráadásul néha nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használ. (Egyébként sokat segíthet ennek az egyszerű ténynek az átkeretezésében, ha a (ex)Tanúk arra gondolnak, hogy milyen hihetetlen ocsmányságok (feleségbántalmazás, nők elleni erőszak, gyermekek bántalmazása stb) történnek nap, mint nap a JT gyülekezetben a "szent emberek " között, akkor talán egy-két "bassza meg" az még talán nem olyan súlyos dolog mégsem. De akinek már ez is zavarja a lelkét, akkor az inkább ne olvassa el a cikket!)

"Csernus Imre húsz éve dolgozik pszichiáterként, ez idő alatt pedig sokak számára megkerülhetetlen megmondóemberré nőtte ki magát. Ez eleinte hízelgett a hiúságának, aztán rájött, hogy az egész egy csapda. Ha bejön a tanács, amit egy problémára ad, istenként tisztelik, ha viszont nem, „elküldik a kurva anyjába”. [A megmondóember fontos lehet, mert adott esetben tényleg meg kell mondani dolgokat. A feladat azonban hálátlan, és nem jól fizet - erre már azóta Csernus is rájött - mivel azok, akiknek már ilyen "megmondó emberre" van szüksége, azok már igencsak a csőd szélén vannak. A Biblia beszámol arról, hogy Isten sokszor használt ilyen embereket (prófétáknak nevezték őket), majdnem mind szegénységben tengette életét, és sokakat valóban elküldtek a "kurva anyjukba", természetesen nem csupán szóban, az akkori szokásoknak megfelelően.]

Ebből a képletből viszont hiányzik az ember, akinek valójában ki kell jutnia a saját poklából, mert ez bizonyos határon túl mindenkinek a saját melója. [Ez a saját rész felvállalása ciki, mert az emberek azt gondolhatják, hogy ha fizetnek egy szolgáltatásért, akkor azt azért teszik, hogy ne nekik kelljen végezni a melót. Ez igaz is olyan esetekben, mint pl a fodrász, vízvezetékszerelő, vagy könyvelő. De pl akkor, ha valaki nyelvet akar tanulni, ez a dolog már nem így működik. Ugyanez vonatkozik a pszichológusra is. A múltban egyes próféták rájöttek arra, hogy a kliens jobban fizet, ha csak olyanokat mondanak nekik, amit szeretnek hallgatni (2Krón 18:12). Valahogy így jöhetett létre az önámítás, amit a Biblia csak hamis imádatként említ.]Többek között ezért döntött úgy, hogy legújabb, A kiút című könyvében nem kőbe vésett megoldásokat kínál, csak ajánlatokat tesz a 21. század félelmekkel teli emberének. Abban hisz, hogy amibe egy ember juttatta önmagát, abból ki is mászhat. [Na, ebben én is hiszek.]

Hvg.hu: Húsz éve vagy pszichiáter, saját elmondásod szerint a pályád elején előfordult, hogy csak fél lépéssel, vagy még annyival sem jártál a pácienseid előtt. [Igen. ez egy jó gondolat, hogy az a személy, aki a másiknak segítséget nyújt, csak "fél lépéssel" jár előtte. De legalább előrébb van valamennyivel és nem utána kullog. Az is valami! Egyébként érdekes azt megfigyelni, hogy vajon mennyire fogadják el az emberek azt, hogy a segítő nem egy "földreszállt angyal", hanem egy olyan valaki, akinek éppen úgy megvan a maga története, fejlődési útja, sőt pont attól hiteles, hogy ő végigjárta ezeket és tudja, hogy mivel járnak dolgok - és azt is, hogy mivel nem.]  Az, hogy A kiút című könyv most született meg, a személyes utad fontos állomása, vagy most van a magyar társadalomnak a legnagyobb szüksége egy ilyen könyvre?

Csernus Imre: Most nagyon sok minden kulminálódik, de jó pár éve ezt látom. A gazdasági válság előtt az emberek a saját feszültségeiket és félelmeiket anyagiakkal kompenzálták. Ez a kompenzációs eszköz most nagyon sok embernél megszűnt, a belső elkeseredés és a feszültség pedig exponenciálisan fokozódik. Óhatatlanul keresik a kiutat, és a választ arra, hogy mit jelent a boldogság, és hogyan lehet a belső nyugalmat elérni? [Sajnos a Tanúknál is megfigyelhető volt ez a tendencia. A 90-es években a nagy szabadság hatására elszabadult az anyagiasság pokla. A hívek nagytöbbsége nem élt a szellemi célok megvalósításával, inkább törekedtek arra, amit "nem tílt a Biblia" (pl, hogy a WC-re is autóval járjanak stb). Az anyagi javakkal kétségtelenül kompenzálni lehetett a belső ürességet, de kitölteni nem igen.]
Sok ember megtapasztalta az anyagi jólét bizonyos fázisait, de ezzel együtt megfogalmazták azt is, hogy elégedettek lettek ugyan, de boldogok nem. Ilyenkor mi a megoldás?

Hvg.hu: A könyvedben azt írod: a magyar emberekre jellemző, hogy siránkoznak és jajgatnak, de kevesen jutnak el az önvizsgálatig és addig, hogy dolgozzanak magukon. Mi történik akkor, ha valaki úgy érzi: egy rajta kívül álló, irányíthatatlan körülmény befolyásolja az életminőségét, legyen az egy politikai döntés, vagy éppen a gazdasági válság? [..vagy éppen egy vallási tanítás, doktrinarendszer vagy annak lelkiismeretlen vezetői...]

Cs. I.: Először meg kell vizsgálnom, hogy a saját felelősségem mi ebben a folyamatban, illetve, hogy én megtettem-e mindent, amiben hiszek, vagy nem. [!!!!!] Sok embernél láttam, hogy onnantól kezdve, hogy jött egy adott politikai váltás, azt remélték, szebb lesz az életük. Mitől? Ha beleteszem valamibe a munkát, akkor szép lesz az életem, és elégedett leszek. Ha nem teszek bele munkát, akkor mitől lennék elégedett? Attól, hogy másképp hívják az államfőt?

Belső béke akkor jöhet létre, ha félelem nélkül élünk ['aki fél, az nem lett teljes a szeretetben'. Vajon elismerjük-e hogy a szeretetnek vagyunk szűkén, aminek a félelem csak egy jelzője lehet? Vagy ezt nem akarjuk beismerni - mert hát hogyan, akkor milyen hívő vagyok - ezért inkább 'lenyeljük' a félelmet, így aztán az 'nem létezik' - legfeljebb pszichoszomatikus betegségek, meg egyéb nyavalyák formájában...de hát az még mindig elfogadhatóbb, mint bevallani az igazat...arról nem is beszélve, hogy olyan mindenkinek van (mármint pszichoszomatikus betegsége)...vagyis ők is lenyelték a félelmüket....], vagy tudjuk, hogy félhetünk, és azt is tudjuk, hogy dönthetünk bármikor. Ez pedig rajtunk múlik, nem a politikán, a döntéshozókon, vagy a környezetünkön. [Tényleg jobb az nekünk, ha felfogjuk, hogy mi hozzuk a döntéseinket? Nem lenne jobb egy "Felsőbb Erő"-nek ezt átadni? Aztán, ha mégsem jól mennek a dolgok, akkor meg maximum a Gonoszra/a kisértésre/a világiakra stb. lehet fogni a dolgokat?]

Hvg.hu: A magyar fiatalok körében egyre többször felmerül megoldásként, hogy egy másik országban kezdjenek új életet. Ez egy racionális kiút, vagy menekülés? [Felmerülhet a kérdés, hogy jobb-e elhagyni a gyülekezetet, és azon kívül megtalálni a boldogságot?]

Cs. I.: Azt mindenki maga tudja magáról, hogy menekül-e, de hitből is ki lehet menni, miután eldöntöttem, hogy ez itthon nem az én utam, megtettem mindent, de nekem ez itt kevés. Nemrég találkoztam Londonban egy 35 éves pasival, aki szívvel-lélekkel csinált itthon mindent, de mégsem boldogult racionális szempontból. Öt éve kiment, és azóta jól érzi magát. Azt mondta, hogy megérte, és nem is akar visszajönni. 
Azt viszont tudni kell, hogy az, hogy valaki külföldön anyagilag egyenesbe kerül, nem jelenti azt, hogy érzelmi szempontból is stabil lesz. A félelmeit, a feszültségeit, a konfliktusait, a frusztrációit, és a szülőkkel való viszonyát mindenki cipeli magával tovább.
[Valóban, ha már mindent elkövettünk az adott környezetben, hogy kezeljük a helyzetünket, de mégsem értük el a számunkra megnyugtató végeredményt, akkor jobb változtatni. Ennek hiányában azonban visszük magunkkal a megoldatlan problémáinkat, akárhova megyünk is. Magyarul, aki munkavégzés miatt megy külföldre, de itthon sem akart dolgozni, az ott sem biztos, hogy talál magának munkát. Hasonlóan ehhez: ha valaki csak azért menekül ki a gyülekezetből, mert 'megsértették', és nem tudott kiállni magáért, annak a 'világban' is elég sok problémája lesz.]

Hvg.hu: A könyv javarészt az Y generáció szűrőjén keresztül keresi a megoldásokat a különböző élethelyzetekre. Azt írod, hogy ennek a generációnak nagyon fontos a közösség, de ennek megélése áttevődött a virtuális világba, miközben az olyan klasszikus értékek, mint a család, a vallás, vagy a hiteles politika meginogtak. Visszafordítható-e ez a folyamat, és ha nem, merre tart?

Cs. I.: Az Y generáció a virtuális térbe is csak önmagát teszi bele. Amikor elkezd posztolni azért, hogy lájkolják, valójában az is az önbizalomhiányra enged következtetni, csak ő ezt nem tudja.

Hvg.hu: A virtuális közösségi terek eleve erre kihegyezve jönnek létre?

Cs. I.: A közösségi tér ezt használja fel: az önmagában bizonytalan ember reakcióját, kommunikációját és frusztrációját. Mint ahogy megszületett a reklámpszichológia is. Az is egy tudatos manipulációsorozat. Aki befolyásolható, az manipulálható is, és azt racionális és emocionális szempontból is ki fogják használni és ugráltatni fogják.

Hvg.hu: A könyvben arról is írsz, hogy sokszor a kiposztolt fotók által prostituálódunk.

Cs. I.: Ha a virtuális térben prostituálom a testemet, az csak a belső világom egy jelképe, egy állapota. Azt jelzi, hogy van bennem egy rettenetes szeretetéhség. Azt szeretném, hogy elfogadjanak. A megfelelési vágy mindig abból fakad, hogy önmagamban bizonytalan vagyok, önmagamat nem fogadom el, nem szeretem és nem tisztelem.

Ezért mindig szükségem lesz olyan megnyilvánulásokra, amik kívülről jönnek. Hogy jól csinálom, ügyes vagyok, okos vagyok, vagy tehetséges vagyok. Az önmagában bizonytalan ember külső megerősítésekből táplálkozik, aminek a hatása ideig-óráig tart csak. [A virtuális tér valóban egy csapda lehet, hiszen nem valóságos kapcsolatokon alapulhat. Emellett könyen válhat egy olyan pótszerré, amit a Tanúk a csoporttagságukból kapnak meg, vagyis az emberektől jövő elismerés a saját belső megerősítés hiányában.]

Hvg.hu: Hogy jutottunk el odáig, hogy egy mesterségesen kreált és manipulációra alkalmas tér legyen az a hely, ahol a visszaigazolásokat keressük, és nem egy hús-vér baráti társaságban, vagy a családon belül tesszük meg ugyanezt? [Ez egy hosszú folyamat eredménye. A belső munka hiánya, évtizedes elhanyagolása. A "mesterségesen kreált és manipulációra alkalmas tér" lehet ugyan egy kibertér is, de lehet egy olyan emberi közösség, ahol senki nem mer önmaga lenni. Ilyen pl a szekták közössége. A szekták fordított világában még a virtuális tér is "pozitív" lehet, hiszen ott nem kell tartani a következményektől. A veszélyeket persze magában hordozza az ilyen közösség. Főleg azok esetében, akik csak erre szűkítették le társaságukat.]

Cs. I.: Ez az öntudatlanság és a vakság eredménye. Az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy csak annyi szeretetet és megbecsülést fognak kapni másoktól, amennyit maguknak adnak. Sokan azt hiszik, annyi tiszteletet kapnak majd a másiktól, amennyit neki adnak. Ez hazugság. Nem működik.

A mai kor emberének rá kéne ébrednie: az emberi lét alapvető sajátossága, hogy felelősséget vállalunk az érzéseinkért és racionálisan a cselekedeteinkért is, miközben egy gyönyörű országban élünk, búval baszottan.
[A Tanúknak van egy reményük egy szebb újvilágra. Valahogy nem klappol ez össze azzzal a szellemmel, ami  a gyülekezetben uralkodik: a depressziósok, az alkoholisták magas számával, a céltalansággal, az értelmetlenséggel, a szeretetlenséggel és az öngyilkosságokkal (vagy az öngyilkossági gondolatokkal). A Csernussal készűlt interjú belső vizsgálódásra késztet, arra, hogy ne mindig a rajtunk kívülálló dolgokban keressük a megoldásokat, hanem nézzünk néha magunkba is.]

Forrás:

http://hvg.hu/kultura/20131111_Csernus_Imre_interju?FullComment=true#comments