Tisztelt Gondolat Kiadó és szerzők!
Köszönöm a lehetőséget, örömmel osztom meg gondolataimat
a könyvről.
A Jehova Tanúival való kapcsolatom 1985-ben kezdődött,
amikor 19 éves voltam, és közel 24 éves időszakon keresztül voltam kapcsolatban
velük, mely idő alatt a tagság minden státuszát megéltem (bibliatanulmányozó,
hírnök, úttörő, különleges úttörő, inaktív majd kizárt tag). A Jehova Tanúi
voltak a családom gyakorlatilag, és mindig hálával gondolok a sok kedves és
önzetlen emberre, akiket köreikben megismerhettem. Súlyos oka volt annak, hogy
megszakítottam a kapcsolatot a csoporttal, és számomra ez nagy fájdalommal járt.
Kétségtelenül sok feldolgozni valóm volt a
csoport elhagyása után, és talán ez vezetett ahhoz, hogy felsőfokú tanulmányaim
végzése közben ebben a témában végezzek kutatást (szektákban[1]
nevelkedő gyermekek helyzete), melyből szakdolgozaton kívül TDK és OTDK
szakdolgozatok is készültek a 2013-2015 években[2].
A könyvvel kapcsolatos értékelésemben szerepet játszik
az általam eltöltött idő, a gyülekezetben betöltött szerepem, társadalmi
státuszom, nemem, korom és a csoporttól való eltávolodásom ideje, ami egy relatív
és biztonságos távolból rálátásra ad lehetőséget. Ennek ellenére véleményem
szubjektív marad. Nyilván nőként teljesen mást láthat, tapasztalhat az ember,
mint férfi tagként, ahogyan a szervezeten belüli kiváltságosság is más és más
szemüveget rakhat valakire, ahhoz képest, ha valaki egyszerű tagként van jelen,
vagy éppen hátrányos helyzetben van (pl: nincsenek befolyásos rokonai,
ismerősei a csoportban, szegény, beteg, egyedülálló vagy egyéb módon
problémás). Én megéltem mind a kiváltságosok, mind a hátrányos helyzetűek
aspektusait, amit a mostani helyzetemben előnyként értékelek ki.
A szektákkal, ezen belül a Jehova Tanúival
kapcsolatosan alapvetően kétféle irányzat figyelhető meg a magyar
szakirodalomban: 1. ellenséges, lehúzó, vallási alapon kritizáló vagy hamis
vagy félinformációkon alapuló vádak, „befeketítő” támadások 2. megszépített
történelem, a kellemetlen tények kihagyásával készült írások, melyek a szekták
saját, gondosan összeválogatott promóciós anyagát (és jóváhagyott tagjait)
használják az információ fő forrásául. Ezeknek eredménye csakis egy torz, a
valóságtól távol álló kép lehet, ami egyedül a szektáknak kedvez.
A kizárt személyek történetei hozzásegíthetik a
kutatókat a csoport jobb megismeréséhez, minél több nézőpontot vesz figyelembe
egy kutatás, annál értékesebb eredményt produkálhat. Igaz ezek a történetek
némiképp különböznek attól, amit a Tanúk a saját kiadványaikban közreadnak, de
talán ezek kiegészítik az övékét, nem megtagadva azt, hanem hozzátéve a
hiányzó, „kifelejtett” részleteket. Maga a Tanúk által olyan nagyra becsült
Biblia is a ’másik fél meghallgattatásának’ fontosságát sürgeti egy peres
ügyben (Példabeszédek 18:17). Vajon a Tanúk fontosnak tartják meghallgatni,
vagy inkább el szeretnék hallgattatni az ellenfelüket (ez esetben korábbi
tagjaikat, akiket ők ellenfeleikként kezelnek)? Tapasztalatom szerint a tagadás,
elutasítás, sértődöttség és egyéb ún. érzelemközpontú megküzdési stratégiákat
választanak, melyek nem a valós problémát célozzák meg, hanem a magukról
alkotott „pozitív képet” igyekeznek fenntartani, mely koncepció végigkísérhető
a könyvben is.
Ebből látható, hogy ha bárki érdemben szeretne a
szekták témájával foglalkozni, annak legelőször is a volt szektatagok vagy
egyéb sértettek meghallgatásával, rehabilitációjával, és a panaszok egyéni
kivizsgálásával ajánlott foglalkoznia, teljesen kihagyva ebből a vallási
szempontokat és hitvitákat– melyek az egyén személyes magánszférájába, saját
joga és felelőssége hatáskörébe tartoznak. A volt tagok részére rehabilitáció
ugyan nem létezik, ugyanakkor a szekták nyugodtan kiadhatnak egyéneket és
csoportokat negatívan diszkrimináló irodalmat, mások ledegralását, és családok
ideológiai alapon történő szétválasztását szolgáló nyomtatott és film
anyagokat, mert mindaddig, amíg azokat vallási nézeteikkel tudják igazolni,
tolerálva, sőt törvényileg védve vannak. Így már alapból egyenlőtlen a helyzet.
Gondolom, a könyv megírásakor borítékolható volt, hogy
lesznek ellenvélemények a volt tagok részéről. Igen, ennek úgy néz ki van
valamennyi alapja, bár én inkább egy pozitív kezdeményezésnek tartom a könyvet,
egy nyitásnak, egy nyilvános fórumokon történő megbeszélések kezdetének. Abban
is bízom, hogy a könyv elindíthat egy párbeszédet, hiszen ha a Jehova Tanúi
elmondhatták az ő nézőpontjukat, akkor ugyanez engedtessék meg a kárvallottjaiknak
is. Sőt a könyv által felvetett egyes területek (ezekre majd részletesebben
kitérek) további kutatásai is lehetővé válhatnak, melyek tovább pontosíthatják,
árnyalhatják a könyvben leírtakat.
Hasznosnak találom a könyvben a forrásanyag
összegyűjtését, még akkor is ha ezek az anyagok egy bizonyos szempont szerint
vannak csoportosítva, a Tanúk nézőpontjait láttatják, illetve engedik láttatni
önmagukat vallásos ellenfeleik szemüvegén keresztül. Másik dolog, amiért jónak
tartom a könyv megjelenését, az a Jehova Tanúi üldözöttségben való hősies
kiállásáról szóló beszámolók felelevenítése, és a háború idején a hitükért
legyilkoltak emlékének történelembe való beemelése egy súlyos hiánypótlás,
melynek éppen ideje volt, és ezeknek az embereknek - még ha vezetők által
manipulálva voltak is - a hite és kitartása tiszteletreméltó.
Problémát okoz, hogy a csoporttal kapcsolatosan a
könyv kizárólag a szekta kifejezés vallástörténeti értelmét veszi alapul, amit
nem tekintek relevánsnak, mivel a Tanúknak joguk van olyan hitnézetekben
hinniük, amilyenben akarnak, és emiatt nem lenne szabad hátrányos
megkülönböztetésben részesülniük. A szekta szó szociológia és lélektani
jelentéséről egyáltalán nem esik szó, ennek hiányában, a Jehova Tanúi, mint a
vallásos ellenfeleik által üldözött kisebbségként tűnnek fel. A szekta jelenség
kritériumai megemlítésre sem kerülnek[3],
így a könyv alapján még csak nem is feltételezhető, hogy a Jehova Tanúi egy
manipulatív, tagjait erős kontroll alatt tartó csoport lennének.
Annál többet lehet olvasni a Tanúk szenvedéseiről,
üldöztetéseiről és bátor kiállásáról, ami azt sugallja, mintha az életük árán
is ragaszkodnának a Bibliában leírt dolgokhoz. A könyv ezért nem pártatlan,
mert a Tanúk saját önmeghatározását adja vissza (még szóhasználatban is). Az a
megfogalmazás elfogadhatóbb lett volna, és közelebb is állt volna az
igazsághoz, ha a Tanúkat egy olyan csoportnak mutatják be, mely politikai
állásfoglalása és az államhoz történő viszonya stb. területein a Bibliát (illetve
sajátos bibliaértelmezését) használja fel saját álláspontjának igazolására,
melynek nincsen erkölcsi értelemben előjele[4].
[3]Robert Lifton, Margaret
Singer és Steven Hassan munkásságában ismerhetőek meg. Igaz, ezek a kutatások
csak az 50-es években kezdődtek, így értelemszerűen csak a könyv utolsó két
fejezetében kerülhettek volna szóba.
[4] A Tanúk ugyanúgy
ragaszkodnak sajátos bibliaértelmezésükhöz, amikor a gyermekmolesztálók ellen
kellene fellépniük a gyülekezeteikben (ún. “két tanú” szabály)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése