Jehova
Tanúi története 1945 és 1989 között (Petrás Éva)
Személy szerint ezt a korszakot
tekinteném a magyarországi Jehova Tanúi valódi hőskorszakának, annak ellenére
hogy az állam részéről jövő üldözések némiképp arculatot váltva ugyan, de
tovább folytatódtak. A diktatórikus hatalmak akár „fehér”, akár „vörös” színben
tünjenek is fel a történelem színterén, csak egy bizonyos módon tudják a
„szektaproblémát” kezelni, mégpedig a tiltásokkal, korlátozásokkal, megbélyegzéssel
és üldözésekkel. A politikai vezetők alkalmatlanságát és elkövetett hibáit
valakire át kellett hárítani, és erre voltak hasznosak egyes csoportok, mint pl
többek között a Jehova Tanúi is. Az már kérdéses, hogy a Jehova Tanúi mennyiben
tekinthetőek ’a társadalmi élet zavarainak kontrasztközösségeként’, melyek a
’vallásszabadságot érintő jogi hiányosságokra és jogalkotói visszaélésekre’ mutattak
volna rá, melyek a demokrácia hiánya miatt merültek fel. A Tanúknak
kétségtelenül volt/van szerepük a vallás- és szólásszabadság jogainak
kivívásában (nemzetközi vonatkozásban, így hazánkban is), de konstruktív módon
nem mutatnak rá a társadalom zavaraira. A demokrácia hiánya is csak addig
zavaró, amíg részükre nem biztosítanak szabad jogokat a vallásos
propagandamunkájukban[1]. Erkölcsi értékről a szó
szoros értelmében nem lehet szó a Tanúk ideológiáját tekintve a lelkiismeret és
szólásszabadság területén, hiszen csupán vallásos marketingjük részére kívánnak
törvényes támogatottságot szerezni a demokrácia égisze alatt, de ők maguk
megtagadják ugyanezt tagjaiktól[2].
A háborút követő üldözés mégis
különbözött a korábbiaktól, így ebből a Jehova Tanúi még nagyobb hasznot tudtak
húzni: a csoportok megerősödtek, az emberi tulajdonságok felértékelődtek,
szinte a hit példaképévé váltak egy szekuláris rendszerben. Nem csoda, ha csoport
vonzerővel hatott a környezetére, és tagjai elnyerték mások szimpátiáját. Az
időszak másik nagy előnye a Tanúk részére – bár ők ezt talán másként gondolják
-, hogy az illegalitás miatt a nemzetközi szervezettel korlátozott kapcsolatuk
volt csupán. A kiadványokat becsempészték ugyan, és azok jelentették a tanítások
gerincét, de a legtöbb fő gyülekezeti döntés a helyi testvérek kezében volt.
Ezek a személyek, pedig kipróbáltak voltak, vagyis bizonyították a hitüket a
saját személyes életükben is, legtöbbjük emberséges is volt, kívülről megtért,
vagyis saját jogon nem pedig családi kapcsolatai révén elkötelezett hívő és
józan paraszti ésszel rendelkezve örömmel hagyták figyelmen kívül a
szervezettől jövő - sok esetben ostoba[3] - útmutatásokat, mivel
„alkalmazták azokat a helyi körülményekre”. Ez a folyamat tört meg az 1989-es
rendszerváltással.
A fejezet további részeiben a
legfőképpen az üldözéssel kapcsolatos történelmi dokumentumokat érdekesnek
találtam, bár fenntartással fogadtam mivel – a már korábbiakban kifejtett okok
miatt -, folytatódik a Jehova Tanúi egyoldalú bemutatása. Azzal a különbséggel,
hogy amíg a nemzetközi szervezetről és annak korai vezetőről sok és könnyen
elérhető információ létezik, ugyanez nem mondható el az ebben a fejezetben
vizsgált témáról, mivel nem állnak rendelkezésemre családi kapcsolatok a Jehova
Tanúi köreiben ebből az időszakból, így nem érzem magam kompetensnek ebben a
témában.
Az értelmezés egyoldalúságát olyan
területeken vélem felfedezni, melyekben a szerző a politikai vezetés részéről
előítéletet feltételez, mivel a Tanúk ’végítéletről szóló tanítását, leplezett
rendszerellenes propagandának minősítette és annak terjesztését kriminalizálta’
(217. oldal), jóllehet a Tanúk valóban úgy tűntek egy külső szemlélő számára,
mintha ezt tennék, hiszen valóban fejtettek ki agitációt a kölcsönjegyzés, majd
később a választásokon való részvétel ellen is. Nyilvánvalóan mindkét részről
történtek hibák, félreértések, és egyik fél sem volt túlságosan érdekelt abban,
hogy tisztázza, hogy mik is azok a „hamis vádak” egészen pontosan. Minkét fél
abban volt érdekelt, hogy indoktrinálja, átnevelje tagjait, alárendelje és
beillessze azokat a saját rendszerébe, mely lényegében nem különbözött egymástól
csak retorikájában.
A titkosszolgálattal foglalkozó résznél
szívesen olvastam volna a Jehova Tanúi közé kifejezetten bomlasztó hatással
beépített ügynökök tevékenységéről, illetve azokról a Tanúkról, akiket a
hatóságoknak sikerült ügynökként beszervezniük, és akik jelentéseket adtak le a
testvéreikről. Nem emberek el- vagy megítéléséről van szó, de a történet
teljességéhez ez is hozzá tartozott volna.
[1] Csoportjukon
belül ők maguk is egy mini diktatúrát („felülről” szervezett
hierarchiarendszert, teokráciát) tartanak fenn, ahol ugyanazok a
csoportdinamikák működnek, beleértve a bűnbak- és ellenségképzési mechanizmust,
amelynek maguk is áldozatai voltak az állami diktatúrák kezeitől.
[3]
A szervezet az utóbbi évtizedekben egyre inkább
a totális diktatúra irányába mozdult el, és ehhez a tagok feltétlen
alárendeltségét követeli meg (Bibliával alátámasztva, természetesen). A minden
körülmények közötti engedelmesség mára követelménnyé vált, ugyanakkor a világ
az egyéniség, szabad akarat és a felelősségvállalás irányában mozdult el, ami
óhatatlanul konfliktusokhoz vezet. Pl az ilyen mondatok nem segítenek a hívek
megtartásában: “Elképzelhető,
hogy a Jehova szervezetétől jövő, életmentő útmutatás emberi szemszögből
ésszerűtlennek tűnik majd. Ennek ellenére mindannyiunknak készségesen
engedelmeskednünk kell, bármi legyen is az útmutatás.” (Őrtorony 2013. 11/15. 17. bek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése