Teokrácia vs. autokrácia

Ez egy régebbi írásom, ami most különösen aktuálissá vált.

"Aki egyre erőteljesebben hisz abban, amit csinál. Nem egy többé-kevésbé cinikus karrierizmus van emögött, hanem egy víziórendszer, amit ha törik, ha szakad, meg akar valósítani. Nem embereket lát, hanem sakktáblát és bábukat. Elszakadt a valóságtól."

"Az arra hajlamosak elveszítik kapcsolatukat a külvilággal, túlzottan kockázatvállalóak lesznek, egocentrikussá válnak, még az ülésük és a járásuk is megváltozik. Nem hallgatnak az ellenvéleményre, sőt, minél nagyobb kórus követel valamit, annál inkább megcsökik magukat. A közvetlen munkatársak kiválasztásánál a simulékonyság, a talpnyalás lesz a fő szempont. Megmámorosodnak, még a fiziológiai tünetek is olyanok, mint annál, aki alkoholt vagy drogot fogyaszt. Mindenkit veszély fenyeget, aki a hatalom közelébe kerül."

Ismerősnek tűnnek ezek a szavak? Pedig Dr. Ranschburg Jenővel egy évvel ezelőtt készült riport az akkori magyar vezetésről szólt. A pszichológiai tudományok kandidátusa szerint az autokratikus hatalom alapvetően kétféle szerepet ruház az alattvalókra (akiket általában más néven szokott nevezni...pl testvéreknek, elvtársaknak vagy polgároknak). Az egyik az, amikor az atyáskodó, erős döntéshozó, leginkább patriarchális vezetés egyfajta "gyermekembereket" nevel, akik csupán az érzelmeikre hallgatva hoznak döntéseket és ezáltal hagyják magukat megvezettetni. Ezek az emberek aztán törvényszerűen csalódni fognak, és betöltik a lúzer vagy a bűnbak szerepét, melyek nélkül nehezen elképzelhető bármilyen autokrata vezetés fennmaradása.

"Magyarországon sokan agykéreg nélkül léteznek, vagyis nem gondolkodnak, kizárólag az érzelmeik vezetik őket. Közülük kerülnek ki mindazok, akik piedesztálra emelnek politikusokat és hódolnak nekik "

"Akit csak a hódolat vezet, nem marad apátlan, odatalál az állva maradt egyetlenhez. Megjegyzem, nem minden vezető vár el kritikátlan hódolatot. Sajnos a magyar ember az átlagos európainál kevésbé hajlandó mérlegelni, hálás, ha egy politikus megadja neki a lehetőséget, hogy csupán szimbólumokban gondolkodjon, érzések alapján formáljon véleményt. Ezt borzasztó keserűen mondom."

A másik réteg az, aki 'megragadja a lehetőséget' és bármit hajlandó megtenni a saját karrierjéért. Ezek az emberek úgy vélik, hogy pusztán akarattal és vakbuzgó hittel mindent le lehet győzni. Csak azt felejtik el, hogy ez saját magukról szól, a saját boldogulásukról és nem arról, amiért ott vannak, ahol: vagyis, az emberek érdekében kellene cselkedniük. Az autokrata vezetés másik nagy támogatóköre azok, akik képesek elnyomni lelkiismeretüket, vagy olyanok, akiknek nincs mit elnyomniuk, mert nincs is nekik. 

Egy jó kérdés a riportertől:
- A politika direkt tereli gyerekszerepbe a társadalmat?

"A kialakulóban lévő kommunikációs mód és hatalmi szerkezet kifejezetten a poroszos szülő-gyerek kapcsolattal rokonítható, ráadásul azzal a fajtájával, amelyben minimálisra zsugorítják a gyerek alkudozási pozícióját. Mint a Kádár-rendszerben: légy engedelmes, imádd apádat. És te engedelmes vagy, és imádod apádat. Ami persze az apát is deformálja. Nem tudni előre, kiből mit hoz ki a hatalom, nem tudni, melyik Dr. Jekyllből lesz Mr. Hyde. Az arra hajlamosak elveszítik kapcsolatukat a külvilággal, túlzottan kockázatvállalóak lesznek, egocentrikussá válnak, még az ülésük és a járásuk is megváltozik. Nem hallgatnak az ellenvéleményre, sőt, minél nagyobb kórus követel valamit, annál inkább megcsökik magukat. A közvetlen munkatársak kiválasztásánál a simulékonyság, a talpnyalás lesz a fő szempont. Megmámorosodnak, még a fiziológiai tünetek is olyanok, mint annál, aki alkoholt vagy drogot fogyaszt. Mindenkit veszély fenyeget, aki a hatalom közelébe kerül. Maga Nixon mondta annak idején, hogy ő azt hallgattat le, akit akar, mert az elnöknek azt is szabad."

"A hatalom birtokosával is megeshet, hogy meggyőződése: amit ő jónak tart, azt mindenki más is annak ítéli. Önkontroll kérdése. Ami vagy van, vagy nincs. Jung mondja a Nietzschéről írt tanulmányában: az ember azért hozta létre a valláserkölcsöt, hogy legyűrje ősi, állati ösztöneit. A modern demokráciában a média, az alkotmánybíróság és a többi független, ellenőrző szervezet feladata ellensúlyozni a hatalom „állati ösztöneit”. Amúgy Nietzsche is tudja, hogy a korlátlan hatalom napjai meg vannak számlálva, mondja is Zarathustrának a törpe: magasra dobtad a követ, de a te fejedre fog az visszahullani."

Vajon mi kell ahhoz, hogy az a bizonyos kő azok fejére hulljon vissza, akik azt feldobták? Erre mindenkinek magának kell megadnia a választ.

"Az autokrata nem szívesen adja ki a kezéből a hatalmat, ugyanis hiszi, hogy kizárólag az ő vezetése üdvözíti a tömeget. Máshogy nem is lenne képes interpretálni magának a makacsságát. Ezt amúgy a mentségére is mondom. Ráadásul nincs mellette senki, aki meg tudná és meg is merné neki mondani, ha hibázik. Pedig sokuk nincs meggyőződve a vezető tévedhetetlenségéről, de a karrierje kedvéért felveszi a hatalom kínálta ruhát. Vagyis cinikus."

"....az lehetetlen, hogy a magyar polgár a végtelenségig jól érezze magát gyerekszerepben. A rajongás könnyen csap át gyűlöletbe. Emlékszem, 1956. október huszonkettedikén az volt az egyetlen rendkívüli esemény, hogy este hosszú sorok álltak az újságért. Másnap pedig hihetetlen sebességgel, szinte a semmiből megérkezett a forradalom."

De van valaki, aki egyáltalán szabad akar lenni? (És itt most nem politikai értelemben gondolom ezt elsősorban.) Egyáltalán merünk-e élni a szabadság által felkínált előnyökkel és szeretnénk-e vállalni az ebből fakadó felelősséget? Nem lehet, hogy jobban szeretünk gyerekszerepben lenni?

"Való igaz, hogy a szabadság itt és most nem kell senkinek. Az emberek jó része visszasírja a Kádár-rendszert, és nem jut eszébe, hogy a szocializmus idején nem lehettünk szabadok. Anyagilag nekem abban a korban is megvolt mindaz, ami kellett. De csak a rendszerváltás után válhatott belőlem büntetlenül „ember és polgár”, csak ekkor jött el, hogy nem kell a sorok között olvasni és írni, kényes témához érve nem kell még baráti társaságban is lehalkítani a hangomat. Tudja, nekem ma is meglükken a szívem, ha átautózom az országhatáron, és boldog vagyok, hogy nem turkálják szét a holmimat. Óriási örömként élem meg a szabadságot, éppen ezért aggódva figyelem a korlátozására irányuló kísérletet."

"A most kialakuló autokratikus szisztéma már nem demokrácia. Amint sérülnek a jungi értelemben vett ellensúlyok, nagyon nagy a baj – igaz ez az egyén és a társadalom szintjén is. Ha egy országot vezető politikus a hatalom áldozatává válik, ha megmámorosítja a mások fölé kerülés különleges élménye, ha a tükörben egyre inkább a dicséretre méltót látja, és semmi mást, ha se belül, se kívül nincs ellensúlyt, akkor már a spájzban vannak az oroszok."

Lehúzzuk a redőnyt, behunyjuk a szemünket a tények előtt? A professzor egy gyermekkori élményére utal:

"1944 márciusában felemelt karral kellett végigvonulnom a városon. Bámészkodós, magamnak való kölök voltam, lemaradtam a sorból, az öregek, a nők, a gyerekek közül, néztem föl a házakra, próbáltam elkapni az emberek tekintetét, színtiszta kíváncsiságból, nem volt a szememben semmi vád, és az emberek szinte kivétel nélkül elkapták a tekintetüket, és leengedték a redőnyt. Az a hang, a redőnyök hangja rendkívül felzaklatott.
Azóta mondogatom magamnak és másoknak is: azt kéne elérni, hogy az emberek ne eresszék le a redőnyt. Amihez gondolkodni kell, agykérget használni. Nem igaz, hogy a demokrata nem fél - én demokratának vallom magam, mégis félek. A demokratát az különbözteti meg a nem demokratától, hogy mérges arra, ami miatt félnie kell, és megpróbálja leküzdeni a félelmét."

"Egy demokrata nem dobhatja áldozatul a demokráciát. Persze nem demokratikus eszközökkel sokkal egyszerűbb rendet csinálni. A demokrácia és a rend összefér, igaz, nagyon nehezen…
Vegye mindezt az én szubjektív véleményemnek. És Isten adja, hogy ostobának bizonyuljak. Sokan azt mondják, hogy a huhogók közé tartozom. De én nem huhogok magamtól. Csak ha huhogtatnak."

Azóta már felismertük, hogy tényleg nem huhugott.

Ami számomra érdekes ebben a riportban - mivel én nem politizálok -, az az, hogy mennyi párhuzam fedezhető fel a személyi kultusz és a szekták között. A kettő valójában egy és ugyanaz, csak különböző álarcokban. Vajon mi történik ott, ahol ez a két dolog meglehetősen durván összeér? Hogyan fognak azok az emberek reagálni, akikről nem csupán egy, hanem egyszerre kettő kőkemény autokrata rendszer próbál lehúzni annyi bőrt, amennyit csak tud? Természetesen egy 'jobb jövő' valamilyen köntösbe bújtatott ideológiájával megmagyarázva a dolgot.

Vajon önsajnálatba, tehetetlenségbe fognak esni ezek az emberek? Kiábrándultakká, cinikusokká válnak majd? Fellázadnak, visszaütnek majd?
A magam részéről kiváncsi vagyok erre.

A teljes riport itt olvasható.