Az alábbi történetben egy keresztény apuka a gyermekét már kicsi kortól a saját hitére nevelte - és nem szelíd eszközökkel. Az eset jól példázza a külvilágtól való elszigetelést (otthon iskolázzák), a szigorú fegyelmezést, a folyamatos "nem megfelelés", "bűnösség" érzet keltését, a saját identitás kibontakozásának akadályozását. Azt is láthatjuk, hogyan válik valójában a "szektavezér" szülő klónjává a gyermek, a meghosszabbításává, és milyen nehézségekkel néz szembe, ha ki szeretne lépni a világba, ki szeretne ebből szakadni.
Gyönyörű leírását is olvashatjuk annak, hogy milyen mély döbbenet és félelem tör rá a lányra abban a pillanatban, amikor elkezd kételkedni, amikor hirtelen elveszti a hitét. Mintha egy sötét, mély szakadékba zuhanna... valójában az addigi identitásának semmibe hullása, az üresség rémülete, a pánik: most hogyan tovább? Ez jellemzően egy nagyon nehéz, iszonyatos stresszel terhelt állapot.
Egy későbbi szakaszban:"Noha intellektuálisan már leváltam a hitről, érzelmi hitrendszeremnek ezt még utól kellett érni." Hát igen, itt jön az aprómunka... Napról napra, pillanatról pillanatra kezelni a feltörő érzelmeket, és megtanulni "elengedett kézzel járni".
Végül a megbékélés:
"Egyszer valaki azt kérdezte, ha lenne rá mód, elcserélném-e a gyerekkoromat egy másikra? Azt válaszoltam neki, hogy nem, semmi pénzért! E nélkül a gyerekkor nélkül soha nem tanultam volna meg, hogy mi a valódi szabadság - szabadnak lenni a kötelező szófogadásba és önalávatésbe börtönzött élettől, szabadság arra, hogy gondolhatok bármit, amit gondolok, lelkifurdalás és szégyen nélkül, szabadbak lenni a súlyos kötelesség terhétől, hogy minden gondolatomnak patyolattisztán kell tartanom. Ez lélegzetelállítóan gyönyörűséges, a legszebb dolog az életemben!"
Minden tiszteletem neki!
(Beregszászi Ágnes)
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése