Tanácsadás, döntéshozás

A napokban kaptam egy hozzászólást a moderálásról szóló cikkemhez, miszerint egy blogger kifogásolta az ebben a témában írt észrevételemet. Ezt írja:

"Elég gyengusz ez a kritika, írhatnál erősebbet, többet, jobbat. Esetleg átvennéd az említett blog felügyeletét? Érdekelne, az hogyan működne a te elképzeléseid szerint... esetleg erről is írhatnál cikket, hogy mégis hogyan kellene."

De hogyan is mondhatnám én meg azt, hogy 'hogyan is kellene' egy olyan valamit másnak csinálnia, ami belőle magából jön? Amit én, mint kívülálló meg tudok tenni az az, hogy feltárom, hogy NEKEM mi a gondom az adott helyzettel (amit megtettem), és rábízom a döntést arra, akié (adott esetben) a blog. Tudom, ezt nehéz elképzelni egy olyan közösségben, ahol a tagok ahhoz vannak hozzászokva, hogy bárki beleszólhat az életükbe és döntéseikbe, és ők is bárkinek adhatnak kéretlenül tanácsot teljesen magánjellegű kérdésekben is. De hát éppen ezt jelenti a gyakorlatban, hogy hajlandóak vagyunk redoktrinálni magunkat a szektás "egységélményből", ami olyan nagyon nem volt ínünkre bentlétünkkor. Az sem mindegy, hogy miben kérünk tanácsot és kitől. Ha olyanban próbálunk tanácsot kérni, ami nagyon is személyes jellegű (és egy blog moderálása ilyen - hiszen kinek mi számít "rossz" kommentnek és mi nem...ez nagyon is szubjektív..), vagyis olyan dolog, amit csak mi ismerhetünk és tudhatunk, az annak a jele, hogy semennyi önbizalmunk sincs. Vagyis nem vagyunk képesek magunktól megítélni, hogy helyes-e az, amit teszünk vagy sem. Ez természetes dolog olyan személyeknél, akik hosszú ideig elmekontrollnak voltak kitéve, de ezen a helyzeten lehet javítani tudatos önismerettel, és önmagunkon végzett kemény munkával, melyre számtalan lehetőség nyílik manapság.

Csak azért, mert nekünk magunknak kell döntést hoznunk az életünk területein, még korántsem jelenti, hogy jól, és kizárólag csakis jól fogunk dönteni és sehogy másképp. Az igazság az, hogy döntéseinknek csak nagyon kevés százaléka bizonyul helyesnek, mégis muszáj döntenünk. Mivel mindenből lehet tanulni, így nincs rossz döntés, ha jobban megnézzük, ezért nyugodtan dönthetünk a legjobb belátásunk szerint, még akkor is ha később azt át kell értékelnünk. Ilyen van! A rossz döntés az, ha nem döntünk, hiszen az is döntés! Abból ugyanis nem fogunk tudni tanulni.

De ha már döntünk, akkor honnan tudhatjuk, hogy a döntéseink valós önbizalomból, vagy felfújt egóból, nagyképűségből  (amit egyesek "önbizalomként" élhetnek meg) származnak? Nos, az önbizalommal rendelkező ember tudja, hogy hosszútávon nem tud rossz döntést hozni, ugyanakkor azt is, hogy nem minden döntése fog jónak bizonyulni. De azért a tanulság miatt, ami miatt azt a döntést mégis meghozta, hajlandó felelősséget vállalni azokért és vállalni azok következményeit is, akár kedvezőek, akár nem, rá nézve. A nagyképűségnek azonban nincsenek ilyen céljai, mivel azt hiszi, hogy ő mindig, mindent jól csinál, ezért amikor a következményekkel kellene szembenülnie, akkor hajlamos lesz erőszakoskodásra vagy egyszerűen megsértődik. Ennek következtében nem lesz visszacsatolás, nem lesz fejlődés sem, így egyre nő a belső bizonytalanság, ami miatt egyre több nagyképűségre lesz szüksége a döntéshozatalkor, vagy egyre inkább el fogja kerülni azt, és másokra próbálja hárítani a felelősséget.

Tudom, meglehetősen "élien" koncepció a személyes felelősségvállalás és döntéshozatal kérdése egy olyan csoportban, ahol a kollektív nyájszellem uralkodik. Egyszerűbb magunkon kívülre helyezni a kérdést és lehetőleg találni valakit, akin majd számon lehet kérni döntéseink következményeit. Ilyenkor fordulunk tanácsért valakihez. A gyülekezetben egyes vének az Őrtorony mintájára imádnak a "csodás tanácsos" szerepében tetszelegni, és készségesen osztogatják a jobbnál jobb ötleteket a farzsebükből, ráadásul olyanokat, melyeket ők ki sem próbáltak, vagy ha mégis megtettték, akkor náluk sem működött. Ezzel nem csak az a baj, hogy a tagok gyermeki létbe süllyednek, hanem az is, hogy lehet kit hibáztatni, ha nem mennek jól a gondok. A szektás közösségben jól megfigyelhető ez az össznépi játszma: a gyülekezeti tagok vádolják a véneket, mert beleszóltak az életükbe, a vének vádolják a tagokat, mert nem hallgatnak a 'dorgálásra'. Így aztán jól el lehet lenni. Apropó, mindkét fél vádolja önmagát és a szektás agymosást is egyúttal, hiszen ez a vádkultúra igazából sem önismerethez, sem problémarendezéshez nem vezet. 

Igazán nem egyszerű ebből a "mátrix"-ból kimászni. Minden tisztelet annak, aki legalább kisérletet tesz rá! Ennek legalább ott kéne kezdődnie - hogy visszatérjek a bevezetőben említett témához -, hogy nem teszünk fel olyan kérdést, hogy 'hogyan is kellene' pl moderálni. Az ilyen kérdés nem vall önismeretre, inkább bűnbakkeresésre jó, hogy legyen kit hibáztatni, ha valami nem jól megy. "Te mit tennél a helyemben? Hogy csinálnád?" Nos, senki sincs a te helyedben, mert TE VAGY OTT és ráadásul nem is véletlenül! Mégis kit akarsz, hogy legyen a helyedben? Egy szektavezér? Ötleteket lehet kérdezni a másiktól (ezt egyébként el is mondtam az érintett kérdésben), de a döntés felelősségét nem lehet áttolni. Ez a stílusú kérdés-feltétel azért is veszélyes, mert kiszolgáltatottá teszi az embert, mert előbb-utóbb tényleg meg fog jelenni valaki, aki majd "választ akar adni a kérdésekre" és a felelősséget is készségesen leveszi a vállunkról (amit ugyan nem lehet...de becsapásnak jó).  Ahogyan ezt már sokan megtapasztaltuk az Őrtoronnyal....

A helyes önbizalomból származó kérdés úgy hangzana, hogy "én miért nem tudom megítélni azt, hogy mi az érdemi hozzászólás a blogom témájában, és mi nem az?" vagy "miért nem vagyok elégedett azzal az eredménnyel, melyet a moderálásom hoz, még akkor is, ha egyeseknek nem tetszik?".

Biztos vagyok abban, hogy kellő gyakorlással előbb-utóbb menni fog az önálló döntéshozatal - ami kétségtelenül nem könnyű annak, aki sosem csinálta -, és a szektában szocializálódott volt tagok is meg fogják tanulni ezt.
Részemről szívesen benne lennék egy exJT tapasztalatmegosztó közösségben, de azt is elfogadom, hogy van, akinek másra van szüksége.