Gondolatok negatív érzelmek kezelésére

Egy kedves olvasó kommentben osztotta meg az alábbi írást egy korábbi posztomnál. Úgy gondoltam, hogy érdemes kitenni ide, hogy könnyebben elérhetőek legyenek ezek a gondolatok.


HARAG

Rendben van, ha néha haragszunk, de nem egészséges, ha neheztelünk. Függetlenül attól, mit tanultunk gyerekkorunkban, milyen szerepeket állítottak elénk mintául, megtanulhatjuk úgy kezelni haragunkat, hogy egészséges legyen nekünk és környezetünknek.
Lehetnek haragos érzéseink. Vállalhatjuk, átérezhetjük, kifejezhetjük, elengedhetjük, és ezután nincs dolgunk velük.
Néha megmártózhatunk olyan haragban is, amelynek nincs semmi alapja. Az érzés csak érzés; erkölcsi hitvallásunk nem érzelmeinkben - csakis a viselkedésünkben jelenik meg.
Haragudhatunk úgy is, hogy nem sebzünk meg, nem bántunk másokat, és persze magunkat sem. Megtanulhatjuk, hogy úgy küzdjünk meg haragunkkal, hogy nem rombolja kapcsolatainkat, hanem javukra válik.
Ha ma nem vállaljuk haragunkat, holnap kell szembenéznünk vele.

Mai emlékeztető:

Ma megengedem magamnak, hogy haragudjam. Megfelelő módon juttatom kifejezésre, és nem lesz miatta bűntudatom. És ezzel részemről vége.

DÜH

Ha dühöt érzünk - sőt olykor vádaskodunk -, ez a veszteség és a változás elfogadásának, azaz feldolgozási folyamarának természetes és szükséges része. Megengedhetjük magunknak és másnak is, hogy dühös legyen, miközben a tagadástól az elfogadás felé halad.
Miközben a veszteséget és a változást próbáljuk feldolgozni, vádolhatjuk magunkat, Felsőbb Erőnket, másokat. Lehet, hogy az illetőnek van köze veszteségünkhöz, de lehet, hogy ártatlan kívülálló. Ilyeneket mondhatunk: "Ha azt tette volna ... Ha én nem tettem volna azt...
Miért nem rendelte másképp az Isten?" Tudjuk, hogy a vádaskodás nem segít. Gyógyulásunk jelszava az önmagunkért való felelősség és ennek számonkérése, nem a vádaskodás. Végső soron pedig csakis a megadás és a felelősségvállalás az az eszme, amely előre vihet bennünket, de néha meg kell engednünk magunknak, hogy dühösek legyünk és - nagyon ritkán - vádas¬kodhassunk is. Másokkal való kapcsolatunkban is segít, ha nem felejtjük el, néha nekik is át kell menniük a düh stádiumán ahhoz, hogy eljussanak az elfogadásig. Ha ezt nem engedjük meg akár magunknak, akár másoknak, lassíthatja a feldolgozás folyamatát.
Bízz magadban és a feldolgozás folyamatában! Nem leszünk örökké dühösek. De lehet, hogy egy kis ideig őrjöngenünk kell, miközben azt kutatjuk, hogyan lehetett volna másképp, hogy végül elfogadhassuk azt, ami van.

Mai emlékeztető:

Istenem, segíts, hogy megtanuljam elfogadni a saját és mások dühét, mert ez természetes velejárója az elfogadás és megbékélés folyamatának. Ezeken a kereteken belül segíts, hogy vállaljam saját felelősségemet


BOSSZÚ

Mindegy, milyen régóta gyógyulunk, mindegy, milyen szilárdak spirituális alapjaink, néha elönthet a vágy, hogy megbüntessünk valakit, kiegyenlítsük a számlát.
Bosszúra vágyunk.
Látni akarjuk, hogy ugyanúgy fáj neki, mint amilyen fájdalmat nekünk okozott. Látni akarjuk, hogy megadja neki az élet, amit megérdemel. Az az igazság, hogy ebbe szívesen besegítenénk.
Ezek teljesen normális érzések, de nem kell megtennünk, amit súgnak. Hozzátartoznak haragunkhoz, de nem a mi dolgunk az igazságszolgáltatás.
Megengedhetjük magunknak, hogy haragudjunk! Még egy lépéssel tovább is mehetünk: mélyebbre áshatunk, és felidézhetjük a többi érzelmet - a sértődöttséget, a fájdalmat, a kínt. De a célunk az, hogy ezt azért tegyük, hogy többé ne legyen velük dolgunk.
Számon kérhetjük a másik cselekedetét. De nem a mi dolgunk ítélkezni fölötte. A bosszúvágy nem segít, inkább gátol és visszatart.
Lépj tovább! Szállj ki ebből a játékból! Vond le a tanulságot! Köszönd meg a másiknak, hogy valami fontosra tanított meg. S ezzel hagyd az egészet magad mögött. Csak a tanulságot vidd magaddal.
Az elfogadás többnyire segít. A megbocsátás is. Nem az a fajta megbocsátás, amely szinte fölszólítja a másikat, hogy kövesse el újra, amit ellenünk vétett, hanem az, amely megszabadít a haragtól. Ettől leszünk szabadok.

Mai emlékeztető:

Ma annyira haragszom, amennyire kell ahhoz, hogy lezárhassam befejezetlen ügyemet. Ha már megszabadultam a haragomtól és sértődöttségemtől, egészséges megbocsátásra törekszem, amelynek vannak korlátai. Tudom, hogy ezek a korlátok a megbocsátással és együttérzéssel karöltve, előbbre fognak vinni.


SZOMORÚSÁG

Végső soron úgy gyászolhatjuk meg veszteségeinket, ha megadjuk magunkat érzéseinknek.
Sokan sok mindent elvesztettünk már. Gyakran vettünk búcsút másoktól, sok változást éltünk át. Lehet, hogy legszívesebben visszafognánk a változások árját, nem azért, mert nem jók, hanem, mert már oly sok változást és veszteséget értünk meg.
Előfordul, hogy a fájdalom és gyász közepette rövidlátóak leszünk, mint annak a törzsnek tagjai, akikről a Távol Afrikától című filmben mondták: "Ha börtönbe zárod őket, meghalnak." "Miért?" "Mert nem tudják felfogni, hogy majd egyszer kiengedik őket. Azt hiszik, most már mindig így marad, ezért inkább meghalnak."
A fájdalom elmúlik. Ha érzelmeinket átéljük és elengedjük, segítségükkel jobb helyre találunk, mint ahonnan elindultunk. Akkor gyógyulnak be a múlt sebei, és akkor indulhatunk el egy jobb jövő felé, ha vállaljuk érzelmeinket ahelyett, hogy tagadnánk, vagy kicsinyítenénk. Átérzésükkel tudjuk elengedni őket.
Lehet, hogy fájni fog egy pillanatig, de túl rajta a béke és elfogadás vár. És elkezdődhet valami új.

Mai emlékeztető:

Istenem, segíts, hogy teljesen átélhessem és lezárhassam, ha valaminek vége van az életemben, s így készen állhassak az új kezdetekre.

TAGADÁS 

Nehezen hisszük el azt, ami - ha elhinnénk - bántaná érzelmeinket. (Ovidius)
Gyógyulásuk alatt sokan folyamodnak bizonyos dolgok létezésének tagadásához.
Tagadhatunk múltbeli eseményeket vagy érzelmeket. De tagadhatjuk más emberek problémáit, vagy akár a magunkéit. Letagadhatjuk gondolatainkat, vágyainkat, szükségleteinket.
Tagadjuk az igazságot.
Ez azt jelenti, hogy nem merünk szembenézni a valósággal. Mégpedig azért, mert a valóság esetleg fáj. Valamit elvesztünk általa: bizalmat, szeretetet, családot, esetleg házasságot, barátságot, vagy akár csak egy álmot. És ha elveszítünk valamit, az fáj.
A tagadás a lélek lengéscsillapítója. Megakadályozza, hogy tudomásul vegyük a valóságot addig, amíg nem gyűjtünk elég erőt ahhoz, hogy megbirkózzunk vele. Arcunkba vághatják, akár ordíthatják is az igazságot - addig biztos nem látjuk, nem halljuk meg, amíg fel nem készülünk rá.
Kemény, mégis törékeny lények vagyunk. Idő kell a felkészülésre, hogy birokra kelhessünk a gondokkal. Úgy nem tudunk megszabadulni tagadási szükségletünktől, ha foggal-körömmel erőltetjük a valóság elfogadását; csak úgy szabadulhatunk meg tőle, ha hagyjuk, hogy megerősödjünk és jó eséllyel vállaljuk a tusát.
Vállaljuk is, ha itt az ideje.
Nem kell megbüntetnünk magunkat, azért, hogy tagadtuk a valóságot. Szeressük magunkat annyira, hogy napról napra készüljünk a vele való szembenézésre. Észre fogjuk venni, és megbirkózunk vele a saját időzítésünk szerint, és amikor Felsőbb Erőnk is elérkezettnek látja. Emiatt az időzítés miatt pedig ne figyeljünk oda senki vádaskodására, és magunkat se vádoljuk érte.
Amikor eljön az ideje, tudni fogjuk, mi a teendőnk.

Mai emlékeztető:

Ma arra összpontosítok, hogy biztonságban érezzem és bízzam magamban. Akkor érzékeljem tudatosan a dolgokat, amikor saját belső időzítésem engedi.