Egy fantasztikus regényben olvastam az alábbi, középkori szektáról szóló leírást. A két rámenős hittérítő - Lepitre és Rosalie - egy csoportba akarta betéríteni a regény főhősét, aki az alábbi megfigyeléseket tette:
"...nem olyan reménytelen szörnyetegek, mint amilyennek mutatkoztak önnek. Hitükben van valami megrendítő és szánnivaló. Valóban jót akarnak és rettegnek a legkisebb botlástól. Olyan uralkodót emeltek maguk fölé, aki mérhetetlenül kicsinyes és egyáltalán nem megértő. Állandóan ijesztgeti őket, erényeik fölött meg szórakozottan elsiklik, és csak hibáikat tartja számon. Amellett ezer kétség között hagyja őket, és azt a képzetet kelti népes szektájuk minden csoportjában, hogy egyedül ők vannak az igazság birtokában, míg a másik csoport hanyatt-homlok zuhan a pokol felé hamis értesüléseik miatt. Állandó az ellentét közöttük. Vitáik megközelítik a zsinatok szenvedélyességét. Lepitre-nek, de még inkább Rosalie-nak nagy keserűséget okoz, hogy az általuk elindított mozgalom csoportjai csaknem kivétel nélkül választottak egy-egy önálló véleményű vezért és prédikátort, aki a Bibliát teljesen önkényesen magyarázza. Vannak köztük olyanok, akik kétségbe vonják Lepitre elhivatottságát, és aljas gyanúval szennyezik be együttélését Rosalie-val. Vannak, akik nem hisznek a szeplőttelen fogantatásban, ismét mások a testben való feltámadást tagadják. Primitív, de állandóan tevékeny koponyák bábeli nyelvzavara ez. Egyetlen fogalomban nem tudnak megegyezni egymással, annál is inkább, mivel konok gyűlölettel gyűlölik az értelmet és csak az érzelmekben hisznek. Fellázadtak hajójuk kapitánya, az ész ellen, vízbe hajították a kormányost, és egyedül a száljárásra bízták sorsukat. Izzó áhitatuk trópusi nyarán át-meg átzúg az érzékiség és és indulatok sirokkója. Az odaadó áldozatnyújtás toronymagas hullámcsúcsáról a másik pillanatban már hullámvölgybe bukfenceznek: acsarkodva megszólják egymást. Sírásig lelkesednek és ijesztő dűhrohamokat kapnak egy-egy szó miatt. Folyton egymás életét lesik, vitatják, kifogásolják. Szüntelenül rúgásra, beavatkozásra készen állnak a prédikációk tűzes ostorával, de a testvér, akin végigvágnak vele, olyan sértődött ellentámadást indít azonnal, mint egy ágyúkkal telerakott erőd. Duzzogó prófétákként járkálnak így egymás között, méltatlanul üldözöttekként, ámde heves dörgedelmekre felajzottan a másik veszendő lelkének megsemmisítése érdekében...
Képzelje csak el, Istennek milyen nehéz dolga lehet velük. Az ő esetük talán a legnehezebb dió az egész teremtésben. A hitetlenek tagadásukkal állítják Istent, a kételkedők szívósságukkal megidézik, az egyszerűek alázatosságukkal eljutnak hozzá végül, de egyik sem határozza meg őt ilyen Lepitre-féle reménytelenül antropomorf szörnyetegnek. Régi hitem, hogy a szkeptikusok előbb látják meg a mennyek országát, mint a fecsegő ügynökök, akik mindenkit odacsábítanak magas jutalék reményében, de azután jó néhányukról kiderül, hogy titokban az ördög portékáját vásárolják. Ne higyje, hogy puszta szofizma, amit mondok. A szektariánusok lelke szűk tér, amely zsibárusboltként telve van tömör és kényelmetlen bálványokkal. Csak a szellemnek és igazságnak, tehát Istennek nincsen helye benne."
Annak ellenére, hogy a főhős visszataszítónak találta a két hittérítő személyét, tanításaikat pedig egyenesen sületlenségeknek, mégis elment egy összejövetelükre és egy ideig szorosabb összeköttetésben maradt velük. Hogy miért tette ezt és mi lett a kimenetele ennek a kalandnak, az megtudható a regényből.
Forrás:
Szepes Mária: A vörös oroszlán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése