Külső bizonyíték vs. belső bizonyosság

"A valódi tragikum nem az igazság és az igazságtalanság, hanem az igazság és igazság közötti összeütközésben van. Ezt azonban nehéz elfogadni bárkinek is, aki csak egyetlen abszolút igazságot ismer, a magáét. Az ilyen ember sorsa a rettegés. A tévedéstől és a beismeréstől." (Hegel)

A Jehova Tanúinál tapasztalható "egységes hit" csak egy ábránd - amint tudjuk. Még akkor is, ha az Őrtorony tanítások elvileg egységesek az egész világon és amely testvériség látszatát betegesen próbálnak is fenntartani, az egyének ugyanazt a tanítást a saját egyéni szemléletük alapján másként élhetik meg. Így a gyülekezetet elhagyó személyek meglehetősen egy heterogén csoportot alkotnak. Néhány személy azonban ezt nem hajlandó tudomásul venni és mindenáron egységesíteni akarja azokat az embereket, akik éppen csak kiszabadultak egy ilyen erőszakos egységesítési törekvés karmai közül.

Jehova Tanúi (de más vallások is) túl nagy hangsúlyt fektetnek az ismeretek elsajátítására, ami még nem lenne baj, viszont az igen, hogy azt a látszatot keltik, mintha a vallásos hit elsajátítható lenne pusztán a Biblia, vagy más irodalom olvasása által. Véleményem szerint ez így ilyen formában nem igaz, mivel a valódi hithez szükség van személyes tapasztalatokra is. A puding próbája az evés. Akadnak olyan emberek is, akiknek van valami hatalmas hitük, de egyáltalán nem tudják azt szavakba önteni (és itt most nem vallásos hittételekre gondolok).
Azonban, ha a külső "bizonyítékok" (melyek ugyan eléggé relatívak...mert kinek mi a bizonyíték) nem járulnak hozzá a belső bizonyosság növekedéséhez, akkor az biztos, hogy nem jó irányba viszi az életünket. Sőt nekem úgy tűnik, hogy minél nagyobb belül az üresség és a bizonytalanság, annál inkább körbe kell bástyázni a "hitet" mindenféle érveléssel, bibliafordítással és szavakon való lovaglásokkal.

A hit szintén nem egy előfeltételezés, amit én kigondolok nagy okosan, aztán azt akarom hinni, ha tetszik, ha nem. Számomra a hit sokkal inkább összefüggésben van a lélek dolgával, egy belső dolog, ami kihatással van az életünkre is. Az, hogy én elolvasok egy újságcikket, ami engem megérint és abban én hiszek, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt egy másik embernek is ugyanúgy kell látnia, mert ha nem, akkor neki nincsen hite, vagy ami van neki az rossz. Magam részéről azért tartom feleslegesnek az olyan vitatkozásokat, pl hogy Russel szabadkőműves volt-e vagy sem, vagy ehhez hasonlót, mert igazából ha ez valakit nem érdekel, akkor úgysem fogja az életét érinteni. Jehova Tanúinál egy agyrém volt, hogy a társulati útmutatások szerint minden egyes hittételben közös nevezőre kellett jutni, ennek hiányában a többséghez illetve a hatalmon levőkhöz képest kisebbségben vagy alacsonyabb pozícióban levők hitehagyottnak számítottak. Ez a mentalitás csak vitákat és széthúzást generált és semmi mást. Érdekes módon azonban, ahol valódi hitre lett volna szükség (pl egy betegségből való felgyógyuláshoz), ott gyakran kudarcot vallottak a Tanúk, mert vagy elvesztettek az istenhitüket (miért engedte ezt meg Isten), vagy teljesen természetesnek vették a gyógyulást, nem értékelték azt, mint Isten egyik csodáját.
Vagyis a nagy tudás és bibliaismeret nem segítette elő, hanem még akadályozta is a hitet.

Mert hiába ismételnek el vallásos "buzdító" szavakat számtalanszor, idéznek kilométernyi bibliaverseket, ha az nem jut el a másik emberhez, nem ad neki egy katartikus élményt, mert hiteltelennek tartja az embert, aki közvetíti azokat, akkor abból nem fog tanulni senki. Az csak egy olyan lexikális tudás marad, mint az első századi farizeusoké. Saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen áttörhetetlennek tűnő vastag szellemi fal választ el sok Tanút ettől a katartikus élménytől, miközben az elme gyötrő kérdései kavarognak bennük és azt remélik, hogy majd egyszer olvasnak valami olyan cikket az Őrtoronyban, amely áttöri ezt a homályt valahogyan.
Pedig egészen egyszerű módon is el lehet jutni arra a vágyott állapotra, ha csak egyszerűen elfogadjuk magunkat és másokat is úgy ahogy vannak (ez nem azonos a közömbös belenyugvással). Ugyanis a ködfalat nem csupán az Őrtorony Társulat ravasz agymosása építette körénk, hanem a saját ítélkezéseinkből, előítéleteinkből saját magunknak is építettük azt egyúttal.
Próbálom egy kissé érthetőbbé tenni: pl sokan JT-i közül attól tartanak, ha kimerészelnének lépni a "bizonyítékokkal" alátámasztott hit és dogmarendszerből, akkor valami rossz útra kerülnének és elveszítenék Isten helyeslését. Igazából azt nem lehet elveszíteni ebben az értelemben. Ugyanis Isten előtt nem kell megfelelnünk, ezt csak a JT vallásban verték belénk, pontosan ugyanúgy, ahogy a szüleinknek sem kellett megfelelnünk (elvileg). Akinek ilyen mélységes megfelelési kényszere van, annak nagyon valószínű, hogy a szüleivel van rendeznivalója, hiszen ők tanították meg neki az istenképet, egy olyan Isten képét, akinek sose jó semmi. Ha ugyanis van egy személy, nevezzük itt Jóska Pistának, aki azt gondolja magában: "engem nem érdekel a vallás, tanulni sem akarok, a munka meg büdös, elmegyek és kirabolok egy-két bankot, megölök néhány embert és elveszem a vagyonukat és abból fogok megélni". Ez az ember, akkor nem Isten "szolgája"?
Talán az ő élete és tevékenysége nem szolgál semmilyen célt?  Ugyan ki ítélheti el azért, amit tett, mivel valahogyan nyilván ő is eljutott abba az állapotba, ahova. Sok brutális bűncselekmény azért történik meg, hogy felhívja a figyelmet egy társadalomban levő problémára, amit az elkövető így tud kifejezni valamiért. Szokták mondani, de igaz is: "nagy az isten állatkertje", mindenki betölt valamilyen célt a nagy egészben.

Nyilván a kifejezés módja az már más kérdés, hiszen ha az másoknak kárt okoz, akkor bizony az ő baja lesz, amivel neki kell élnie vagy megkűzdenie, ha akar. De azt állítani, hogy ez nem szolgálta Isten céljait, ez butaság, hiszen akkor ezzel pontosan Isten vádolnánk, amiért nem lépett közbe egy ilyen esetnél. Miért, Jézus kivégzését végrehajtók vajon nem Isten céljait szolgálták? Dehogynem! Attól még ugyan gyilkosok voltak, a tettükért ők a felelősek.

Olyan értelemben, ahogy a JT-i vallják, nem tudjuk nem szolgálni Istent, akármit teszünk is, mivel mindennel hozzájárulunk az isteni szándék megvalósulásához. Maximum csak magunkkal cseszhetünk ki azzal, hogy nem ott állunk, ahol kéne állnunk, vagy ahol szerepünk lenne. Kurt Tuppenwein egy mondata így hangzik: "Nem elég tudni az igazságot. Kifejezésre is kell juttatnunk, és ott, ahová állítottak minket. Érvényesítenünk is kell azt, legalábbis annyira, amennyire minket magunkat érint."
Ebből látszik, hogy ha az az igazság, amit magunkénak vallunk, nincs kapcsolatban a saját életünkkel valamilyen módon, vagyis nem fejezi ki az egyéniségünket, akkor az semmit nem ér. Azok a külső bizonyítékok, melyek mindenki előtt jól láthatóak - amire JT-k próbálják a vallásukat és hitüket felépíteni-, azok csak egyszerű tények, melyekben nem kell hinni egyáltalán. A hit a "nem látható dolgokról való meggyőződés" és teljesen mindegy hány ókori követ vagy történetet tud egy vallás felsorakoztatni "meggyőző érvként", ha valaki olyat tapasztal, hogy a lelkiismerete elleni tettre próbálják kényszeríteni vagy felháborodik egy embertelen bánásmódon, akkor azok a "bizonyítékok" nem fognak semmit mondani neki, mert ellentétben van a saját belső lelkivilágával és a hitével is.
Egyébként a magam részéről ezért találtam a JT szektát lélekölőnek, mert  ezeken a helyzeteken csak simán átugranak, elintézik azzal, hogy az egyik tökéletlen, a másik meg túlérzékeny és különben is a "közös cél" és a  "béke fenntartása" a lényeg, a lélek mint olyan az nem érdekes (az úgyis meghal, miért ne ölnénk meg már most). Egy idő után azok, akik ezt elfogadják, lélektelen robotokká válnak, akik bármilyen utasítást végrehajtanak, ami a feletteseiktől jön. Pontosan úgy, mint a farizeusok is, akik mindenre képesek voltak, hogy Jézust elhallgattassák.

Ebből következik, hogy ha a "hit a remélt dolgok valósága is a nem látható dolgokról való meggyőződés", akkor mindenkinek más és más hite lehet, amit kifejezhet úgy ahogy akar. Az, hogy "jó"-e neki az a hit vagy rossz-e, hát azt már neki kell megtapasztalnia a saját életéből és annak eredményeiből. Amit Jézus tanított a szeretetről, a megbocsátásról, a könyörületről, azokról úgy beszélt, mint az igazi hit eredményei, mintegy célkitűzései annak, hogy ide juthatunk el, ha követjük a szellem útmutatásait. Vallásos emberek kiolvassák ezeket a Bibliából és magukra erőltetik, jóllehet saját maguk nem érzik úgy, ahogy oda le van írva. Hát persze, hogyan is éreznék? Mert ez egy úticél, egy irány. Ha pl Békéscsabára akarunk utazni és Pesten vagyunk, akkor valószínűleg igénybe kell venni egy vonatot, ahova jegyet kell vennünk és keresztül kell mennünk bizonyos állomásokon. De a vallásoskodó azt mondja: "én már Békéscsabán vagyok", jóllehet még el sem indult és még ott áll a pesti vasútállomáson. Egyesek azt gondolják, hogy ők már rendelkeznek a szeretettel, békével, megbocsátással, jóllehet ezért semmit nem tettek: nem rendezték a konfliktusaikat, fel sem tárták fel a problémát, csak lenyelték a sérelmet, amire ráhúztak egy vigyor álarcot, nem kértek bocsánatot, ha megbántottak valakit vagy nem bocsátottak meg az ellenük vétkezőknek. Vagyis még el sem indultak, de már ott akarnak lenni. Nem mentek át azokon az állomásokon, melyeken szükséges átmenniük ahhoz, hogy elérkezzenek az úticélukhoz. Ha valaki megsértődik a szavaikon, és ezt fel is tárja nekik, akkor nem arra gondolnak, hogy ők nem viselkedtek megfelelően, hanem "felesleges nyafogásnak" vagy túlérzékeny"-nek minősítik a másikat. Mivel nem jutnak önismeretre, így nem képesek saját maguk véleményt formálni is kiállni magukért, ha sérelem éri őket. Valójában nem is képesek eldönteni, hogy mikor éri sérelem őket vagy mikor van valakinek jogos kifogása, mert nincs rálátásuk a saját életükre. Ehelyett a bosszú vezérli őket és benyomásaikra és előítéleteikre támaszkodva úgy tekintenek másokra mintha a Sátán ügynöke lenne az illető. Ez persze nem oldja meg a gondjukat, sőt inkább újabbakat szül csak. Teljesen mindegy, hogy mennyire kutatják az Írásokat a Szent Szellemről meg az istenségek dolgairól, mert a saját konfliktusrendezési módszereikkel akadályozzák annak működését.

Megfigyelted, hogy az Őrtorony Társulat ellen nem lehet kifogást emelni? Talán már te is tapasztaltad, hogy onnan csak egy irányban áramolhat az 'igazság'. Miért van ez így? Mert az, aki úgy gondolja, hogy ő nem sérthet meg másokat, csak a másik lehet túlérzékeny, az magasabbra emeli magát a többinél és nem hajlandó tanulni a hibáiból, ezért azok megismétlésére kényszerűl. Jehova Tanúi ezt a felsőbbrendűségi magatartást tanulták el onnan és ezért lehetetlenség a konfliktusokat megoldani még a volt Tanúkkal is, mert azt gondolják, hogy ők az 'igazsággal' (ami valójában a saját igazuk) nem bánthatnak meg másokat. Az egyik hozzászóló nyíltan ki is mondja: "Én is el vagyok azon képedve, hogy sokszor érzelmi ügyet csináltok abból, hogy ki kit bántott meg, pedig a lényeg nem ez ám, hanem a bibliai igazság védelmezése, amikor teológiáról van szó."
Ami érdekes az az, hogy az a bizonyos 'bibliai igazság' csak addig számít teológiailag fontosnak, amíg nem a magunk konkrét húsbavágó hiányosságairól szól. Mert onnantól kezdve már a tökéletlenségekre lehet hivatkozni. Vajon akkor hogyan működik a szellem az életünkön?

Én nem merném azt megítélni, hogy kinek az életében működik a szellem és kinél nem (bár ezt sokan megtették már velem), ugyanis én azt gondolom, hogy mindenki életében működik ez az erő, de az már tőlünk függ, hogy hogyan érzékeljük. Nekem a Jónás története segített megérteni ennek lényegét: amikor Jónás a számára kijelölt úton haladt, akkor támogatta őt, amikor meg 'rossz hajóra szállt', akkor meg ellene dolgozott. Mivel olyan ember nincsen, aki mindig a jó úton halad, mint ahogy olyan sincs, aki csakis állandóan a rosszat teszi, ezért mindannyiónk életében jelen kell lenni mindkettőnek. Talán az arányokban lehet különbség és abban, hogy ha pl letértünk a 'jó útról', akkor milyen gyorsan térünk vissza oda, vagy egyáltalán észrevesszük-e, hogy letértünk. A vallási kábítás és a hamis társakkal való kapcsolat ugyanis ezt elhomályosíthatja úgy, mint a kábítószer vagy az alkohol hatása. Pl észrevettem, hogy ha valaki nem képes eldönteni valamit saját maga, akkor másokra hívatkozik: "mindenki azt gondolja rólad, hogy furcsa vagy", "rengetegen panaszkodnak", "nagyon sok embernek ez a véleménye". Ez a "többségben az erő" hozzáállás kifejezetten a gyenge és felelősséget nem vállaló emberek védőbástyája.

Számomra a Jehova Tanúinál töltött éveim fontos jelentőséggel bírnak. Korábban nem így gondoltam, mert akkor még jobban bennem volt a sérelem és inkább elpazarolt éveknek véltem. De hát én tehetek arról, hogy ott egy színházi előadás folyik? Nyilván mindannyiunknak magába is kell néznie, de nem kell ennél leragadnunk és azon rágódnunk, hogy milyen szemét az Őrtorony Társulat (ez nem jelenti azt, hogy nem lehet a jogos sérelmeinket szóvá tenni, mert azokat szóvá is kell tennünk). De az, hogy ki hol van "jó" helyen, az mindenkinek a maga dolga. Ha ugyanis nem vontunk le semmilyen tanulságot magunkra nézve, akkor lehet, hogy még mindig nem vagyunk a helyünkön, ahol azt a bizonyos igazságot kéne képviselnünk, amiben mi magunk is személyesen vagyunk érintve. De akkor azért nem az Őrtorony a hibás, hanem mi magunk. 

Ha véletlenül hibáztunk, helyre lehet hozni. Mindig találjuk meg az életünkben azt, amit élvezhetünk. Növeljük a tudatosságunkat, igen, ez valódi előrelépés: De az élet nem egy verseny: mindig is voltak és lesznek is aki 'előttünk járnak' valamiben, csak mert egyszerűen előbb indultak, vagy bármi más okból. Nem kell mindenkit sem lerángatni, sem felrángatni sehonnan, csak azért, mert mi egy szép, nagy, egységes család kényszerképzetében szeretnénk élni. Az emberek különbözőek, és jól van ez így. Ha mindig a másik életét nézzük, hogy neki miért jobb vagy éppen miért rosszabb, eközben a saját életünk pillanatai elrohannak mellettünk és kiesünk a JELEN-ből. Pedig ez az egyetlen módja, hogy a maga teljességében éljük át a velünk történteket, és mindenki érezze, hogy épp a helyén van. Akkor is, ha nem teljesen azt csinálja per pillanat, amit szeretne, de a jelen teljes megélésével jönni fognak a sugallatok, érzések, amik továbbvisznek.
Hasznos, sőt kívánatos, hogy felismerjük családi mintáinkat, előző életbeli lenyomatainkat, a társadalmi beidegződések és történelmi emlékek erejét az életünkben, de ne gondoljuk, hogy ezek megakadályoznak bármiben. Mindezek a teljes EGYségben benne vannak! Hozzá és ezzel hozzánk tartoznak. Nem ellenségek, hanem barátok. Amikor egyet-egyet előveszünk, felismerünk, és ez esetleg fájdalmas, sirassuk meg az ehhez kapcsolódó megéléseinket, majd öleljük magunkhoz, fogadjuk magunkba vissza, megértéssel, elfogadással. Ez is hozzásegített ahhoz, hogy azok legyünk ma, akik vagyunk. És azt is fogadjuk el, hogy mivel az emberi lét az ÉRZÉSEK VILÁGÁ-ba vezet be a Földön, ehhez a szenvedély és a szenvedés egyenlő jogon tartozik hozzá.

A jó és rossz MEGÉLT érzések katarzisán keresztül értjük meg valódi természetünket és az Istennel kapcsolatos gondolatokat is, melyek be vannak zárva azok előtt, akik erre nem nyitják ki a szívüket (vagyis nem hajlandóak érezni). Volt JT-ként sokszor eszembe jutnak bibliaversek bizonyos helyzetekben (melyek némelyikét ide le is írom ebbe a blogba), pont amikor szükségem van rájuk. De az ami nekem hasznos, azt más esetleg másként láthatja, egy másik helyzetben levő embernek ugyanaz talán teljesen mást mond, és az is rendben van addig, amíg elfogadjuk egymás valós megéléseit. Ebben az állapotban egyre jobban megértjük a saját életünk működését, mintegy belső látásra tehetünk szert. Ez egy fokozatos fejlődés és nem egyszerre következhet be minden életterületünkön.

Azonban, amikor nincsenek ilyen valóságos megélések, olyankor születnek a bibliamagyarázatok és tanítások, melynek tulajdonosai maguk sem értik sokszor miről is beszélnek. Ez csak hitvitákhoz, ítélkezésekhez és csatározásokhoz vezet a szellemi óvodáskort élők között, amiről én úgy gondolom, hogy egyre kevésbbé lesz elfogadható és eltűrhető.
Mert elég idő adatott arra, hogy elhagyjuk ezeket és kezdjünk felnőni a feladatainkhoz.

Összefoglalnám, hogy számomra mit jelent a belső bizonyosság:

• belső nyugalom, összeszedettség állapota, fókuszáltság, 
• csökken a stressz, az életproblémák és nehézségek kiszámíthatóvá, átláthatóvá válnak
• a cél világos, az út könnyen járható, mi több örömteli
• minden magától bontakozik ki, nem kell erőlködni
• bizonyosság abban, hogy jókor vagyok jó helyen, bármi történik, az mind a javamat szolgálja
• bizonyosság abban, hogy minden segítséget megkapok ahhoz, hogy egy olyan teljességbe éljek, ami a lélekfejlődésemet szolgálja
• bizonyosság abban, hogy segítve vagyok, mert minden értem van
• mind saját magam és mind a környezetem számára felemelő és inspiráló vagyok (ha nem ez a helyzet, akkor képes vagyok változtatni rajta)
• A testem-lelkem-szellemem hármas összehangoltságában az inspiráció megérkezik képek, hangok, szavak, érzetek formájában és máris tudom, érzem, hogy mi a leghelyesebb következő lépés.

A biblia ismeretet már megszereztük a JT-knél, most nekiállhatunk a saját életünk vágyainknak és álmainknak a megvalósításában, hogy kipótoljuk és visszaragaszgassuk azokat a hiányzó részeket, melyeket levagdosott az Őrtorony kocka szabályzata azokról.

"Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen a tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, megtanulja szeretni, amit csinál, és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog." (Szentgyörgyi Albert)

Néhány ötlet a konfliktusok rendezéséhez:

• "én-beszéd" alkalmazása
• figyelmes hallgatás
• hitelesség
• pozitívumok hangsúlyozása
• világos és lényegretörő beszéd
• tartódkodj a hosszú fejtegetésektől
• nyíltság
• az eseményeket és a problémákat különféle szempontból láthatjuk
• legyél bátor a szélsőséges véleménnyel szemben
• ne használj tisztességtelen trükköket
• légy tekintettel mások érzéseire
• ne élj kifogásokkal
• ne tarts kiselőadást
• ne siránkozz, és ne akadékoskodj
• használd a humort