Hamarosan!

Fehér Margaréta, a vallási csoportok és szekták károsultjainak megsegítését tervezi. Ha úgy érzed, hogy egy vallási szervezet károsultja vagy, akkor kérünk írj a megadott elérhetőségre és felvesszük veled a kapcsolatot.

2014. február 20., csütörtök

A segítségnyújtás

"...És pedig némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban ....csodatévő erőket, aztán gyógyításnak ajándékait, gyámolokat...." 
(1Kor 12:28)

Az elmúlt hétvégén a blogtalálkozón feljött a gyülekezeti tagok vagy extagok segítése. Mivel megoszlottak a vélemények ebben a kérdésben, ezért úgy gondoltam összeszedem a gondolataimat a segítés témájával kapcsolatban. Ugyanazon a hétvégén részt vettem a Szintézis Szabadegyetem nyílt hétvégéjén is, ahol többek között a segítők etikájáról is szó esett.

A segítés a megsegítettség egy komplex egymást kiegészítő folyamat, amiben igazából mindkét félnek részt kell vennie. Sok függ attól, hogy ki merre tart az életében, hiszen aszerint fogja kiértékelni, hogy segítséget kapott-e vagy sem. A segítésnek létezik egy nem hivatalos formája, de létezhet hivatalosan is, olyan emberek, szervezetek képében, akik segítő szándékkal vannak, segítséget ajánlanak fel, és – feltehetően – valamiféle képzettséggel is rendelkeznek ehhez. Ráadásul létezik a segítségnek egy negatív és egy pozitív formája. A negatív formát nem mindig szoktuk segítségnek tapasztalni, néha inkább kicseszésnek (igazából az is), azonban olyan gyakori, hogy ha egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, akkor értékes forrásoktól vonjuk meg magunkat, sőt még megkeseredettekké is válhatunk könnyen.

A segítés negatív formája alatt azt értem, amikor pl egy munkahelyen dolgozunk, amit nem szeretünk, de nem merünk lépni, mert egyrészt nincs hova, másrészt nem tudjuk nélkülözni azt a pénzt, amivel kiszúrják a szemünket. De képzeljük el, hogy a főnökünk egyszer csak valami mondvacsinált ürüggyel elbocsát. Ez megrázó lehet, de idővel felismerhetjük, hogy abban a helyzetben, amelybe belekényszerített az esetleges igazságtalan eljárásával, valójában több és jobb lehetőségünk van. Így utólag talán úgy értékelhetjük ki, hogy az illető „segített” nekünk, bár ez még nem feltétlenül akadályoz meg bennünket abban, hogy – ha tehetjük - munkaügyi bírósághoz forduljunk a jogtalan elbocsátás miatt. A segítésnek ezzel a negatív formájával úgy el vagyunk árasztva, hogy nem árt megtanulni a javunkra fordítani azokat. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az ilyen „segítség” nem okozhat traumákat, mint ahogy azt sem, hogy a „segítő” jogosan igényt tarthat a jutalmára, hiszen az ilyen és ehhez hasonló igazságtalan és etikátlan eljárásnak meglesz a következménye az ő életében.

A segítségnyújtás ezért bonyolult feladat és nem minden veszélytől mentes. Ma mégis annyian szeretnének segíteni másoknak, mivel látják az többiek szenvedését és vágyat éreznek arra, hogy csökkentsék ezeket a problémákat. De mitől függ az, hogy ki lehet segítő? Ki a jó segítő? És vajon a jó szándék elég-e? Vannak-e jellemzői a segítőknek? Mitől válik valaki jó segítővé, és kinek kellene nagyívben kerülnie az emberek közvetlen segítését?

A segítők közül talán a legkézenfekvőbbek a természetes segítők, akik a "gyógyítás ajándékát" kapták. Ezek olyan természetes adottságokkal rendelkező emberek, akinek a környezetében tartózkodva azt érezhetjük, hogy kezdünk megérteni bizonyos nehéz problémákat, melyekről azelőtt már sokat gondolkodtunk és nem jutottunk ötről a hatra. Sok esetben csak a puszta lényük vagy példamutatásuk elég ahhoz, hogy tovább tudjunk menni az életben. Ezek a segítési folyamatok teljesen spontának lehetnek, sőt az is lehet, hogy egyik fél számára sem tudatos, mégis értékes erőforrásoknak bizonyulhatnak, főleg, ha életünk egy későbbi szakaszából tekintünk vissza ezekre a találkozásokra. Sajnos az esetek többségében az adott pillanatban nem ismerjük fel, és nem értékeljük azt. Egyes természetes segítők esetleg idővel tudatába kerülhetnek képességeiknek és a segítségnyújtás valamelyik hivatalos formájába öntve kamatoztathatják képességeiket. Ezek a személyek azért válhatnak jó segítőkké, mert őket azért küldték ide, hogy segítséget nyújtsanak másoknak vagy fényt vigyenek egy adott sötét területre, vagyis világosságra hozzanak dolgokat, ezáltal láthatóvá, kezelhetővé válnak a problémák okai. Ezért már életük korai szakaszában nehéz problémákat kaptak, melyek felkészíthették őket a jövendő feladatukra, sőt ők maguk is vonzódnak a lélek mélyebb dolgai és az önmaguk fejlesztése iránt. Az emberi problémákat ezáltal belülről ismerik, nem könyvekből tanulták meg azok kezelését, hanem elsősorban saját tapasztalatukból. Ugyanakkor elég széles látókörre tesznek szert ahhoz, hogy képesek legyenek elvonatkoztatni a saját esetüktől, vagyis látják hibáikat, tévedéseiket és azokból tanulságokat képesek levonni. Minden közösség kitermel ilyen segítőket, akik arra a különleges problémacsoportra specializálódhatnak, sőt minél nagyobb a sötétség - az emberi tudatlanság vagy az azzal való visszaélés -, annál több ilyen természetű egyént vonzhat be. Attól függően, hogy az adott közösség segíti-e az ilyen embert vagy éppen gáncsot vet neki, részesedik annak tevékenységéből. Az "isteni" segítség ilyen formában közvetítődhet embereken keresztül, mindenkinek olyan mértékben, amilyen mértékben részt vesz ebben a folyamatban. Ugyanis erre is érvényes az a szabály, hogy amit beletesz az ember valamibe, csak annyit tud belőle kivenni is. Az Istentől származó gyógyítási-segítői képesség nem adatik automatikusan senkinek sem, az egyénnek ki kell fejlesztenie ezt magában. "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni", a segítőnek is be kell járnia a saját poklát, mielőtt másoknak próbálna segíteni. Aki nem érdeklődik önismereti témák iránt, és nem szeret szembenézni a saját döntéseivel, az jobb, ha nem vállalkozik segítői szerepre.

A segítésnek egy másik formája, amikor bizonyos emberek mindenáron segíteni akarnak másoknak, jóllehet még a saját problémáikat sem látják át – azok kezeléséről nem is beszélve – és nem is érdeklődnek a saját személyiségük fejlesztése iránt, vagyis nem dolgoznak önmagukon - megspórolva az ezzel járó fájdalmakat. Rengeteg ilyen ember tevékenykedik hivatalosan, de önkéntesen is, amivel valójában hatalmas károkat képesek okozni mások életében. Miért van ez? Ennek több oka is van. Egyik az, hogy a segítést a saját problémáról való elterelésnek is fel lehet fogni, pontosabban addig sem kell a magam problémáival foglalkozni, amíg másokéval vagyok elfoglalva. További okok lehetnek pl a rossz lelkiismeret, bűntudat, felsőbbrendűségérzet vagy éppen irigység is a „segítés” álarcát öltheti fel. Hogy miben segít? Azt azok tapasztalhatják meg, akik igénybevettek, vagy elfogadtak ilyen – esetleg még jószándékúnak is tekintett - segítséget. Kezdjünk el gyanakodni, ha valaki nagyértékű dolgot akar ajándékozni „csak úgy”, vagy mindenáron ki akar ragadni bennünket valami nehéz helyzetből, meg akarja oldani helyettünk az életünk problémáit – melyek nem véletlenül a mieink. A „cukrosbácsi” típusú segítők mindig el akarnak sózni valamit saját lelkigondjukból, ajándékaikkal manipulálnak, kontroll alatt tartanak és mások életébe avatkoznak. Alattomos módon másokra helyezik terheiket, a gyanútlanokat és naivakat kihasználva megspórolják maguknak a problémáikkal való kőkemény szembenézést.

Van egy angol mondás: „There’s no such thing as free lunch” (Ingyen ebéd nincsen). Tartsuk hát észbe, hogy mindenért fizetni kell valamilyen formában. Ettől függetlenül önzetlenség létezik, csak meg kell különböztetni a mártíromságtól. A keresztény gyülekezetek különösen táptalajai lehetnek a „segítés” álarcába öltözött visszaéléseknek. Az egyházak gyakran az igaz emberek csoportjának, a megmentettek gyülekezetének tekintik tagjaikat. Minden bibliaverset, ami az igazak szellemi állapotát írja le, magukra vonatkoztatnak, az istentelenek állapotát pedig a kívülállókra. Ezáltal egy torz kép alakulhat ki a tagokban önmagukról, és az efajta doktrinák nem adnak lehetőséget sem az egyéni fejlődésre sem a pozitív önvizsgálatra. Hiszen ugyan hova fejlődnénk, ha mi vagyunk a legjobbak? A pletykák, sértődések, rendezetlen és rendezhetetlen konfliktusok, kirekesztések, mások eldémonizálása, nagyképű dicsekvések, exhibicionista alázatoskodások és önbizalomhiány mind annak a jelei, hogy a hívek nem élik a maguk életét, megálltak a növekedésben. Ráadásul, ha bárki észreveszi vagy szóvá teszi ezt, akkor a mindig kéznél levő kifogáshoz nyúlnak: „hát nem bűnösök/tökéletlenek vagyunk mindannyian!”. Az ilyen közösség rendkívül veszélyes lehet. Ráadásul az evangelizáló közösségek tagjai vallásos felsőbbrendűségüktől indíttatva gyakran éreznek késztetést arra, hogy „segítségüket” ajánlják fel az általuk „istenteleneknek” tartottaknak. Ha valaki nem él ezzel a segítséggel, akkor abban csakis ő lehet a hibás, gyorsan a fejéhez vághatják, hogy démonok szállták meg. Az ilyen közösségek vezetőitől gyakran lehet hallani, hogy „nem lehet rajta segíteni”, de szinte soha nem mondják, hogy „én/mi nem tudtam/tudtunk rajta segíteni”. 

Egy másik meglehetősen sokszor alkalmazott módszer a vallásos emberek kontrollálására az a gondolat, hogy a Biblia a segítségre szoruló embereket gyakran a pásztor nélküli juhokhoz hasonlítja. Jóllehet ez egy szemléltetés, ami a tanítók és vezetők felelősségét hívatott megértetni, azonban ezen a mentális képen felbuzdulva hívek és vezetők közösen érezhetnek indíttatást arra, hogy egy keresztény csoportot emberi birkanyájjá alakítsanak. Hogyan történik ez? A hívek részéről oly módon, hogy tehetetlen, kiszolgáltatott lényeknek képzelik magukat, akik a vezetőiktől totális függésben vannak, olyanok, akik még a szájukat sem képesek maguktól megtörölni. Egyesek úgy érezhetik, hogy nem is az ő dolguk dolgozni a nehézségeiken, hanem nyugodtan "rábízhatják magukat az Úrra", aztán ha valami mégsem megy jól, akkor majd vádolják a lelkipásztort vagy az egyházat. A játszmában ugyanakkora intenzitással vesznek részt az ilyen csoportok vezetői, akik boldogan elégítik ki "segítői" hajlamukat az 'eltévelyedett juhokon', csak néha arról a tényről feledkezhetnek meg, hogy a juhok nem tőlük, hanem Istentől tévelyedtek el...A hívek kiszolgáltatottságát és tudatlanságát kihasználva megpróbálják rájuk erőltetni a saját maguk vagy egyházuk ideológiai tanításait, függetlenül attól, hogy esetleg ezzel éppen teljesen összetörik és lerombolják őket. Ezért ha valaki, aki az egyházi vezetőjétől kér segítséget egy problémájára, saját magának is dolgoznia kell azon, hiszen végső soron ő maga felelős a döntéseiért, senkire nem ruházhatja azt át. Ha csak átmenetileg is lemond erről a jogáról, annak igen súlyos következményei lehetnek rá nézve. Ráadásul, ha valaki nem dolgozik a saját életén, nem tart igényt a lelki fejlődésre, az csak megsértődik egy valódi segítséget nyújtó segítőre, hiszen az illető nem akar helyette dönteni, vagy nem hajlandó megérteni és elfogadni a kifogásait. Az ilyen személyek gyakran hangoztatják, hogy "te sem tudod megmondani mit tegyek", vagy "hova menjünk, ha nem igaz ez a vallás?" stb, sugallva ezzel, mintha mások dolga lenne dönteni ezekben a kérdésekben. 

Egyes vallásos emberek - nos pl a szektákhoz tartozók - gyakran arra hívatkoznak, ha félrevezetés áldozatainak érzik magukat, hogy ők tudatlanok voltak, melynek 'idejét elnézi az Isten'. De milyen fajta tudatlanságról van itt szó? Arról, hogy valakinek nem mondtak meg dolgokat, a tanítások eltitkoltak előle valamit? Vagy nem olvasta elég figyelmesen az Evangéliumokat? Lehet erről is, de egy másfajta tudatlanságról is szó lehet. Mégpedig az öntudatosság, önészlelés alacsony mértékéről. A félrevezetett egyének ugyanis azért voltak becsaphatóak, mert nem foglalkoztak saját belső megérzéseikkel, a saját lelkiismeretük helyett másokat követtek, vagyis juhok helyett birkákká váltak. Ez a folyamat azonban megfordítható, hiszen a tudatlanság ideje lejárt, az emberek, mint egyének nyugodtan kezükbe vehetik sorsukat, koránt sincsenek olyan mértékben kiszolgáltatva vallási vezetőiknek, mint a korábbi évszázadokban, vagyis az "Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek", vagyis hagyjanak fel az önámítással és a felelősséghárítással (Csel 17:30). Bizony, aki önmagán nem tud segíteni, azon az Isten sem tud. A segítendő személynek tehát hozzá kell járulnia saját jólétéhez, keresnie kell a megfelelő megoldásokat, sőt a tapasztalatai igen hasznosak lehetnek, ami miatt nem lesajnálgatni kellene ezeket az embereket, hanem inkább felhasználni a megéléseikből származó bölcsességet a szűkebb-tágabb közösség javára. Ez még azonban egy sokadik dimenzió! 

Akár elkövetői, akár áldozatai voltunk ilyen szektás „segítő” szituációnak, mindenképpen fogalmat alkothattunk arról, hogy milyen is a negatív hatású segítségnyújtás. Ezért is érdekes számomra az a gondolat, hogy egyesek éppenhogy elhagytak egy ilyen közösséget és ott folytatják tevékenységüket, ahol azt abbahagyták. Még csak véletlenül sem fordul meg a fejükben, hogy esetleg más alapokra kéne helyezniük a segítő tevékenységüket. Azt gondolják, hogy ami a gyülekezeten belül nem működött, az majd azon kívül fog. A legtöbb exvénnél sajnos nem lehet tapasztalni a saját lelki fejlődésük iránti elkötelezettséget, sem az általuk okozott károk jóvátétele vagy bocsánatkérésre tett kisérletet. Ezek az emberek így hiteltelenekké teszik magukat és nem rendelkeznek megfelelő alappal ahhoz, hogy a gyülekezetben sérülteknek felajánlják segítségüket. A családokat szétzúzó, embereket lejárató, saját egójukat felmagasztaló egyes volt gyülekezeti vezetőknek még hosszú út vezet ahhoz, hogy felépítsék emberi kvalitásukat, melynek jelenleg még útjába áll az, hogy el sem kezdték a károk felmérését és jóvátételét. Itt kell azt is megemlítenem, hogy a jóvátétel még mindig nem egyenlő a másoknak való segítségnyújtással, hiszen az az elkövetőnek nyújt elsősorban segítséget ahhoz, hogy képes legyen újból az emberi fajhoz számítani magát. A segítségnek beállított jóvátétel csak további károkat okoz. Nem állítom, hogy nem épülhet fel egy ilyen személy, vagy egész élete hátralevő részét már bűntudatban kell töltenie. Valahol mélységes emberi tragédiák ezek, hiszen sokan próbáltak a legjobb tudásuk szerint segíteni másokon, csak a baj azzal volt, hogy a szervezet (Jehova Tanúi vallásos szervezetéről van szó) nem erről szólt, hanem mások kizsákmányolásáról. Ebben a környezetben pedig lehetetlenség volt az árral szembe úszni, hiszen a legtöbb jó szándék az ellenkezőjére fordult, amit a volt vezetőknek éppen úgy érzékelniük kellett valami módon (pl pszichoszomatikus betegségek, egyéb problémák formájában), mint azoknak, akik az ő áldozataikká váltak. Csak egy példát mondok a pártoskodásra, pl ahogyan a vének a családon belüli erőszak kérdését kezelték. Egyesek a nők, mások a férfiak pártját fogták. Egyesek azt gondolták, hogy ki kell közösíteni az erőszakoskodót, mások meg a nőt (vagy az áldozat felet) tekintettették hiszticsomagnak, aki ’nem tud megbocsátani’. Ítélkezőbírákká és végrehajtókká léptek elő annak érdekében, hogy egy vallási ideológia érdekeit kiszolgálják, de nem nyújtottak segítséget és támogatást az érintetteknek (kevés kivételtől eltekintve). Sőt nem is értették az egész szituáció emberi oldalát, és nem is tettek erre még kisérletet sem, hiszen akkor le kellett volna esnie az ideológiai szemellenzőnek. Ezenkívül ezeknek a férfiaknak a saját életükben is olyan súlyos megoldatlan helyzetek voltak (házasságon kívüli kapcsolatok, alkoholizmus, megvesztegetések stb.), melyeket nem tudtak kezelni, ahhoz pedig túl büszkék voltak, hogy hivatalos segítséget kérjenek és fogadjanak el, vagy csak egyszerűen visszaadják „kiváltságaikat” arra hivatkozva, hogy nem képesek ellátni azt. Egyes esetekben akkor is közbeavatkoztak és emberek, családok életét negatívan érintő döntéseket hoztak úgy, hogy erre senki nem kérte fel őket, sőt az érintettek háta mögött tették mindezt. Ez a fajta eljárás kimeríti a negatív segítség (kicseszés) fogalmát, amiből, ha valaki nagyon akar, tanulhat – ahogy már fentebb kifejtettem -, de az ilyen rendszert kiszolgálók - és korábbi tetteiket ki nem értékelők - nem tekinthetőek megfelelő alanyoknak egy szekták áldozatait megsegítő alapítvány létrehozásában. Természetesen bárki számára lehet esély, azonban a belső munka nem hagyható ki.

A hivatalos segítségnyújtásban dolgozók sem feltétlenül rendelkeznek minden esetben természetes segítői képességekkel. Általánosságban elmondható, hogy minden olyan segítség, amely arra irányul, hogy az egyénekről leveszi a saját életük alakulása iránti felelősséget, mellyel csökkenti az egyén belső erejét és problémamegoldó képességét, ellenben növeli a kiszolgáltatottságot és függőséget, nem nyújt hosszú távon tartós megoldást. Sőt egész üzletágak épülnek arra, hogy az emberek segítségreszorulását kihasználják, hogy ne menjünk messzire pl ilyen a rosszul működő egészségügyi és a szociális rendszer. Az egészségügy ugyanis a betegekből él, ezért nem célja az emberek meggyógyítása, legjobb esetben is csak a tünetek csökkentése. A szociális rendszer pedig a középosztály tagjainak biztosít megélhetést, akik a szegénységgel kapcsolatos adminisztrációval tartják el magukat. Ezért is van, hogy valódi segítségnyújtást ezeknél a szervezeteknél csak ritkán lehet tapasztalni, persze nem lehetetlen az sem, leépülést és degenerációt viszont annál többször. Ez azért van, mert a segítők nem a saját személyiségfejlődésükkel foglalkoznak elsősorban, hanem a másik életében szeretnének rendet tenni. A jelenlegi szociális munkás képzésen saját élményű önismereti képzés gyakorlatilag nincsen, sőt sokaknak erre nincs is igényük. Nemrégiben főiskolai tanulmányaim részeként szociális intézményeket látogattam és gyakorló szakemberekkel készítettem riportokat és mindenhol rákérdeztem az önismereti tréningekre és a szupervízióra (ami egy önmagunkra való ránézés). Az eredmény lehangóló: szupervízió (külső!!) szinte sehol sem létezik, de voltak a megkérdezettek között olyanok, akik a kérdést sem tudták értelmezni, vagyis nem értették, hogy miért van erre szükség. A megfelelő önismeret hiányában a segítő szakemberek csak kivetítik saját problémáikat a kliensekre (projektálnak) - vagyis pontosan azzal vádolják klienseiket, mely problémáktól ők maguk szenvednek -, melynek eredményeként bűnbakképzési mechanizmus indul be. Az eredmény kiégettség és eredménytelenség. Egyes segítők egyenesen függőségben lehetnek magával a segítési folyamattal - ennek külön neve van: Helfer-szindróma - melyet aztán boldog-boldogtalanra ráerőltetnek. Különös ismertetőjelük lehet, hogy nem képesek egyenrangú kapcsolatokat kialakítani, mindenkiben segítségre szorulót láthatnak, megsértődnek, ha valaki nem igényli "segítségüket", magánéletük elsorvad, mert a saját életük helyett másokra koncentrálnak.

Az etikus segítők/segítségnyújtás jellemzőit az alábbi pontokban foglalom össze (A Szintézis Szabadegyetemen Faragó Melinda előadásában elhangzottak alapján), melyből kiderül, hogy a fundamentalista vallásos közösségekben miért is történhet oly sok sérelem a pásztorkodás során:

  • · A segítségnyújtás NEM megmentés. A segítő nem léphet Isten helyébe, nem tetszeleghet a megmentő szerepében. Senkit nem lehet megmenteni önmagától.
  • · A segítő hibázhat és jogában áll tévedni is. Amit persze nem azzal intéz el, hogy ezt a segítettnek automatikusan tolerálni kellene, hanem minimum bocsánatot kér, és próbál együttműködni az esetlegesen okozott kár helyrehozatalában. Egy megfelelő önismerettel rendelkező személy tudja, hogy az neki javára válik.
  • · A segítő nem gondolkodik a segített helyett, nem old meg helyette semmit, csak abban segít, amit az illető kér ÉS ő maga nem tud megtenni.
  • · A segítő nem nélkülözhetetlen, sőt a jó segítő szükségtelenné teszi magát.
  • · A segítő szerep nem kiválasztottság, hanem egy kegyelmi állapot, amit hálával kell végezni.
  • · A pozitív segítés (ami a segítés maga) nem fakadhat sérelemből, bosszúból vagy egyéb alantas érzelmekből. A negatív érzelmekből csak negatív segítés (vagyis károkozás) származhat, ezért a felmerülő negatív érzelmeket a segítőnek saját felelőssége önmagában kezelnie.
  • · Nincs tuti megoldás, „helyes” vagy „helytelen” viselkedés. A segítő nem tukmálhatja saját ideológiai kereteit a segítségre szorulóra. 
  • · Ne szabad kéretlenül tanácsot osztogatni, főleg nem farzsebből.
  • · Bármilyen segítő esetében önismereti munkának kell lennie a segítségnyújtás mögött és folyamatosan képeznie kell magát.
  • · A segítő nem sürgethet változást a kliense személyiségében. (pl: „alázatosabbnak kéne lenned...”)
  • · Nem kelthet félelmet (pl „meg fogsz halni, ha ezt vagy azt nem teszed meg...”)
  • · Hiba, ha a segítő olyan dolgokat mond, amiket a kliens hallani akar, vagy ha nagyvonalúan túllép súlyos dolgokon. A segítőnek el kell fogadnia, hogy nem lesz népszerű egyes esetekben. Ha önbizalom gondjai vannak, azokat nem kezelheti a kliensek „csodálatával”, ami miatt elsősorban hajlamos lehet a népszerűségre törekedni.
  • · A segítőnek nincsen szándéka a klienssel, nem foszthatja meg őt a saját akaratától, csak kísérheti az útján.
  • · Egy segítő kapcsolat során indulatáttétel keletkezhet. Pl a segített személy haragját vagy éppen szeretetét a segítő felé fordíthatja, amivel a segítőnek tudni kell mit kezdenie, nem veheti lelkére, de nem is élhet ezzel vissza.
  • · Nem használhatja ki a segített kiszolgáltatott helyzetét anyagilag vagy más módon (pl nem kérhet szívességet a segítségért cserébe). 
  • · A segítő ismeri a saját kompetenciahatárait. Elismeri, ha nem tud valamit a segítettet a megfelelő szakemberhez irányítja. Nem járatja le, nem démonizálja el azt, akin nem tud segíteni.
  • · Titoktartási kötelezettség. (Tehát nem beszéli meg otthon a családtagjaival a segített személy problémáit)
  • · Pártatlanság. Egy konfliktusban mindig két fél van benne, soha nem egy.
  • · Alázat és humor. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése