"Már egy ideje gyógyulok. Legtöbbször elég jól érzem magam. A legtöbb napon az idegességem nem bénít meg. A legtöbb napon aránylag jól funkcionálok.
Azonban nem kell messze mennem, ha a fájdalmaimmal akarok szembesülni. Elég ha csak a szüleimre gondolok.
Elmúlt éjjel egy TV programot néztem, melyben egy nő gyászolta az anyját, aki rákban halt meg. Már 9 hónapja történt a haláleset, de mivel a nő az esküvőjét tervezte, így különösen lehangolt volt. Kezdtem érezni, hogy intolerancia alakul ki bennem, talán még a szememet is felhúzhattam. Azt gondoltam magamban: "legalább neked volt egy anyád". Na, ez azért nem történik mindig így. Általában az együttérzés szokott megjelenni, de tegnap érzések voltak jelen.
Számtalan elsődleges érzés kapcsolódik a a szüleimhez. Először is a harag. Jó néhány évvel ezelőtt, ez vak gyűlölet volt. A terápiában, sikítani tudtam volna. Meg tudtam volna ölni őket. Addig voltam képes ütni a terápiás szék párnáját, hogy nem éreztem a karomat. Ez volt az elsődleges érzés, mellyel képes voltam kapcsolódni. De még volt sok más is, melyeket meglehetősen jól esett kifejezni. Még ki is tudom mondani ezeket. Nincs bajom a haraggal, mert számomra ez nem a gyengeség jele. Igazából ez erőt öntött belém.
Sajnálatos módon, számtalan intenzív gyászmunka húzódott meg a harag mögött. Ezeket nem igazán tudtam kifejezni, mivel én nem foglalkozom a "szomorúsággal". A szomorúság tesz sérülékennyé. Számomra a sérülékenység egyenlő volt a halállal, amikor gyermek voltam. A családunkban senki nem mutatott gyengeséget, mivel ez minden egyes alkalommal ellened volt használva. Soha nem sírtam.
El kellett telnie egy kis időnek, mire képes voltam gyászolni felnőttként. Komolyan, csak az elmúlt két évben gyászoltam valóságosan. Gyűlölöm ezt! Úgy érzem, hogy gyenge vagyok ettől (és nyílván még meg is ítélek másokat, akik ezt teszik). De van egy probléma...ugyanis ez az egyedüli mód arra, hogy meggyógyuljak. A felépülésem szempontjából kihagyhatatlan.
A gyászolás az én esetemben különbözik azokétól, akik elvesztették a szüleiket. Az enyémek még életben vannak. Azt gyászolom, hogy ők igazából soha nem voltak "igazi" szülők. Azt gyászolom, amilyeneknek mindig is szerettem volna őket látni. Mint a kis Árva Annie, gyászolom a kis házikót, mely a dombok között van, a zongorán játszó és számlákat fizető szülőkkel.
Mert ez soha nem történt meg velem. Gyermekkoromban emlékszem, amikor néztem a szomszéd házakat, miközben azon tűnődtem, hogy vajon ezek igazi szerető családok lennének? Arra gondoltam, hogy talán velük élhetnék. Arra is gondoltam, hogy talán valaki örökbefogadhatna. Nyilvánvalóan nem ezek voltak a legreálisabb tűnődések, de hát elvégre egy gyerek voltam.
Azt is gyászolom, ahogyan a gyógyulásomra reagáltak. Valami legbelül bennem még mindig azt szeretné, ha legalább bocsánatot kérnének. Azt szeretném hallani, hogy legalább elismernék, hogy rosszat tettek. Természetesen tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Ha elismernék azt amit tettek, akkor egy szervezetten elkövetett bűncselekményt kellene beismerniük, amit nyilván nem fognak megtenni. Így inkább azt mondják másoknak, hogy hazudok. Inkább tovább szövik hálójukat csalásból és fortélyokból, és abban reménykednek, hogy valahogy majd fennmarad az egész. Tehát azt az beismerést is gyászolom, ami soha nem fog megtörténni.
A gyász az rossz, de a félelem a legrosszabb.
A félelem volt az elsődleges motiváció a családomban: "tegyél mindent jól, ellenkező esetben sok csúnya következménnyel találod szembe magad". A szüleim készek voltak a bántalmazás bármilyen formáját alkalmazni. Ráadásul semmi sem volt következetes. Egyik nap valami csekélység szörnyű haragra ingerelte őket, másik nap, akár a házat is leégethettem, észre sem vették volna.
Manapság a félelem rosszabb, mivel ez érződik a leginkább igazolhatónak. Ez a legnehezbb érzelem, mely kizárólag a gyermekkori tapasztalataimmal jellemezhető. Ahogyan beszélek a gyermekkorom eseményeiről, melyek a lehető legnagyobb árulásnak tekinthetőek, úgy tűnik néhány következmény még mindig éeltben van. Ha valaki képes olyan dolgokat elkövetni, melyeket a szüleim tettek a gyermekkoromban, ugyan ki fogja őket megállítani, hogy hasonló bűncselekményeket kövessenek el ma? Vannak olyan napok, amikor egész biztos vagyok abban, hogy az apám kinn áll a házam előtt egy puskával a kezében. Logikus eszemmel tudom, hogy azok az emberek, akik a gyermekeket bántják, gyávák, de még mindig nehéz figyelmenkívül hagyni azt, amit 30 évvel ezelőtt tettek.
Ez talán egyeseknek úgy tűnhet, hogy a napjaimat állandó és végnélküli haragban, szomorúságban és félelemben töltöm, de ez nem igaz. Eléggé meggyógyultam már ahhoz, hogy valódi boldogságot érezzek, sőt néha még örömet is. Tudom, hogy a legrosszabbon már túl vagyok. Tudom, hogy felépíthetem azt a családot, mely után gyermekként vágyódtam. Tudom, hogy ez már csak tőlem függ....hogy megvan az erőm ahhoz, hogy valóra váljon az álmom. Tudom, hogy nem kell tovább másoktól függnöm, hogy a megfelelő dolgot tegyem. Visszakerültem a vezetőülésbe - és ez már önmagában is elég, hogy boldog lehessek."
Elizabeth Corey családja gyermekeket szexuálisan kizsákmányoló szervezett bűnözésben és rituális molesztálásban vett részt. Jelenleg, mint képzett szociális munkásként és túlélőként használja fel saját tapasztalatait, hogy mélyebb bepillantást engedjen azokba a biológiai, pszichológiai, szociális és szellemi aspektusokba, melyek a traumából való felépüléssel járnak együtt. Ezeket a tapasztalatokata blogján teszi közzé. Arról ír, hogy meg lehet törni a bántalmazás ördögi körét tudatos szülővé válás útján. Arra is tanácsot ad hogyan tudnak a traumát elszenvedettek intim kapcsolatokat kialakítani, hogyen lehet kiegyensúlyozni a fájdalmas emlékek feldolgozási folyamatát a mindennapi élet kihívásaival, megbírkózni az önmarcangolással, a kétellyel és felülkerekedni a fájdalmas gyermekkorral összefüggésbe hozható fizikai tünetekkel.
Elizabeth Corey családja gyermekeket szexuálisan kizsákmányoló szervezett bűnözésben és rituális molesztálásban vett részt. Jelenleg, mint képzett szociális munkásként és túlélőként használja fel saját tapasztalatait, hogy mélyebb bepillantást engedjen azokba a biológiai, pszichológiai, szociális és szellemi aspektusokba, melyek a traumából való felépüléssel járnak együtt. Ezeket a tapasztalatokata blogján teszi közzé. Arról ír, hogy meg lehet törni a bántalmazás ördögi körét tudatos szülővé válás útján. Arra is tanácsot ad hogyan tudnak a traumát elszenvedettek intim kapcsolatokat kialakítani, hogyen lehet kiegyensúlyozni a fájdalmas emlékek feldolgozási folyamatát a mindennapi élet kihívásaival, megbírkózni az önmarcangolással, a kétellyel és felülkerekedni a fájdalmas gyermekkorral összefüggésbe hozható fizikai tünetekkel.
A cikket, innen fordítottam:
Elisabeth, a blogjában a szexuális abuzív családok szokásait a szekták agymosási technikához hasonlítja:
Talán az eredmény is hasonló, ezért nem véletlen, hogy a szekták egyik "gyümölcse" a gyermekek szexuális bántalmazása, és az incentus áldozatok nagyobb valószínűséggel kötnek ki szektákban, hiszen ehhez a környezethez szocializálódtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése