Az elitréteg logikája

Ahogy korábban utaltam már arra, hogy a szektás gondolkodás egyáltalán nem csak a vallási ideológiák sajátja. Pl a politikai szekták ugyanazokat a vonásokat mutatják fel, többek között, ami az elitizmust illeti. A szekták elitjei mindig is jól megéltek az ideológia hovatartozásukból és az sem rendítette meg őket, ha éppen a saját fennen hirdetett elveiket kellett áthágniuk annak érdekében, hogy fenntartsák kényelmüket és hatalmukat. Az alábbi gondolatokat az 50-es évek magyar szektariánus pártvezetésének időszakából emeltem ki.

Nagy Imre reformtörekvéseivel kapcsolatosan a kommunista pártfunkcionáriusok szektákra jellemző vonásai még a korábbiaknál is nyilvánvalóbbakká váltak. A történet előzményéről annyit, hogy a később koncepciós perben kivégzett miniszterelnök évekig vitázott fafejű kollégáival, kritizálta embertelen döntéseiket, eltűrte gúnyolódásukat stb.  Úgy tűnik, az (is) jellemző a szektás ideológiákra, hogy bevonzanak, sőt kitermelnek egy olyan emberfajtát, akik ugyan felhasználják az eszme szólamait saját érdekükben, csak akkor akadnak ki, ha nekik is tenniük kell(ene) valamit annak érdekében. A "munkásosztály" érdekeit képviselő csoport, közpénzeken "ingyen élt", miközben egy nevetséges színjátékká degradált le mindent, amit szentnek tartott. Ennél mélyebbre nem igazán süllyedhetnek emberek. És ebben a kérdésben még az is teljesen mindegy, hogy éppen Marx-ot, Engels-t vagy Lenin műveit használták "szentírásként".

Az, ami ebből és ezután következett, történelmi tény. Ugyan miért lenne ez másként a vallási ideológiákat lobogtató szekták elitje esetében? 

"Csak egyetlen réteg volt, amely értetlenül és ellenszenvvel fogadta – az igen kevés kivételtől eltekintve – az új programot: a kommunista funkcionáriusok csoportja. Sem súlyát, sem számát tekintve nem elhanyagolható gárdáról volt szó. A párturalom egyetlen évtizede alatt sikerült kitenyészteni – régi illegális harcosokból, fiatal hívőkből és nagyszájú karrieristákból – egy olyan több százezer főnyi emberfajtát, amely a párt jóvoltából megszállta az ország kulcspozícióit, a pártszervezetek fizetett állásait, a minisztériumokat, a hadsereg, a rendőrség és az államvédelem vezető helyeit, a szakszervezeteket, a sajtó, a művészet, a sport irányítóposztjait – röviden: minthogy minden a párt és az állam kezében volt: az ország egész életét. Ez a gárda, zsebében a kis piros könyvecskével s fejében többnyire jóval kevesebb szakértelemmel, mint amennyit funkciója megkövetelt volna, a párt kegyéből lett azzá, amivé lett, a pártnak köszönhetett mindent: kenyeret, rangot, lakást, hatalmat. Szó sincs arról, hogy fényesen fizették őket; csak mindenesetre jobban, mint a többi halandót és sokkal jobban, mintsem képességeik és munkájuk révén megérdemelték volna. Érdemtelen felemelkedésük, amelyben a „kontraszelekció” [elsősorban nem a tehetség vagy a rátermettség dönt a pozíciók odaítélésekor, hanem a kapcsolatrendszer vagy a "csoportérdek" - szerk. megjegyzése] játszotta a főszerepet, s amelyhez elengedhetetlen volt a gondolkodás nélküli parancsteljesítés, a hangos lelkesedés és a hajlongó szolgálat, valamint kiváltságaik a párthoz s annak vezéreihez láncolták őket. A rab országban, ahol a hivatalos pártköszöntés úgy hangzott: „Szabadság!”, ahol a pártlapot úgy nevezték: „Szabad Nép”, s a főváros legmagasabb hegyét „Szabadság-hegynek” keresztelték át, tulajdonképpen ők voltak a leginkább rabok: a nép leigázott volt, de ők – szolgák voltak. Nem változtat ezen az sem, hogy sok volt közöttük a meggyőződéses, a hívő, aki a párt szolgálatában önmagát is hajnaltól éjszakáig hajszolta: az egyének vak hite csak szánalmasabbá tette e réteg arculatát."

Mivel a párt vezetőinek semmiféle valós kapcsolatuk nem volt az általuk vezetett emberekkel, mivel ők maguk talán soha nem dolgoztak, így lenézték azokat, akiket állításuk szerint "képviseltek". Így fogalmuk sem volt arról, hogy milyen gondokkal küszködhetnek ezek a kizsákmányolt emberek. Ennek következményeként elszakadtak a realitástól és illúziókba ringatták magukat, mely illúziók korántsem csakis kizárólag a kommunista dogmák irreális álomvilágára volt fogható, hanem a viszonylagos kényelemben és jólétben élő pártvezetők saját érzéketlenségére, empátiájuk teljes hiányára is. Ők úgy gondolták, hogy végzik a munkájukat, ahogy tudják, az emberek, meg szenvednek, mivel a szocializmus építése 'ezzel jár'.

"Ezek az emberek meghökkenve hallgatták végig Nagy Imre beszédét; ők mindeddig meg voltak győződve arról, hogy minden, ami ebben az országban történt, tökéletes volt, jobban nem is lehetett volna csinálni, mint ahogyan a párt, mint ahogyan ők csinálták – ami baj, zűrzavar, hiba mutatkozott, az vagy az „ellenség” tevékenységéből fakadt, vagy pedig az előrehaladás elkerülhetetlen velejárója, a pártzsargon kedvelt kifejezésével: „a növekedés nehézsége”. És különösen mélyen hittek a párt vezérének, a nép atyjának, Sztálin legjobb magyar tanítványának, Rákosi Mátyásnak a csalhatatlanságában. Mindaz, amit most Nagy Imre elmondott, idegen, felfoghatatlan, el nem hihető volt számukra. Bármennyire tudták is, hogy Nagy Imre is régi kommunista, bármennyire hivatkozott ő maga is a pártra, az örök és eltéphetetlen szovjet–magyar barátságra – ez a gárda megérezte, idegszálaival szinte kitapintotta, orrával megszimatolta, hogy ez az ember – nem az ő emberük."

Bár a csalódott pártfunkcionáriusok eleinte nem jártak sikerrel, de egy kiábrándult, félreállított korábbi vezető szeretett volna újból labdábarúgni a politikai pályán. Ez az ember, aki fénykorában maga is könyörtelenül elbánt embereivel, hirtelen emberbarát demokratává vedlett, és "ésszerű" kritikával illette a szerinte szemellenzős vezetést. 

"Ekkortájt érkezik a Bizottsághoz egy levél, amelyet Kovács István, a Borsod megyei pártszervezet titkára írt. Kovács régi, illegális kommunista s egyike volt a párt és a rendszer legtipikusabb és legkevésbé vonzó termékeinek. Ez a simaképű, fekete bajuszos, merev modorú, felfújt egykori kárpitos a 40-es évek végén bekerült a párt legfelső vezetésébe és egyetlen szó ellenvetés nélkül nézte, sőt csinálta végig korábbi barátainak és harcostársainak, Rajkéknak s a többi kommunistának bebörtönzését és kivégzését. 1953-ban azonban őrá került a sor: nem csukták le, de Rákosi félreállította, vidékre „száműzte”, s egyik vádlott-jelöltje lett annak az előkészítés alatt álló „anticionista” pernek, amelyet Rákosi a szovjet „orvosper” mintájára akart megrendezni s amelyet aztán Sztálin közbejött halála tett időszerűtlenné. Az „új szakaszban” Kovács Nagy Imre felé orientálódott; részben Rákosin akart ezzel bosszút állni, részben úgy vélte: ez a legbiztosabb módja annak, hogy visszakerüljön a vezetésbe.

Levelében, amelyet a Politikai Bizottsághoz intézett, nem is túlságosan rejtett vádakat szögez – a pártzsargon sztanioljába csomagolva – a régi vezetők, elsősorban Rákosi mellének. Eszerint: a jelenlegi vezetésben kettősség mutatkozik – azaz Rákosiék szemben állnak az új politikával –, nem megfelelő a kollektív vezetés, még mindig elfojtják az alulról jövő bírálatot s nem érvényesül kellőképpen a párton belüli demokrácia. Kovács, aki a maga virágkorában egyike volt a legkönyörtelenebb embertipróknak, gyötörte beosztottjait s nem tűrt meg semmiféle ellenvéleményt, most hirtelen a demokratizmus és a nagyobb szabadság bajnokának csapott fel: igen jól tudta azt, hogy Moszkvában most éppen ez van divatban."

Egyesek számára talán kényelmesnek szolgálhat az a magyarázat mindezekre a gaztettekre, amit ezek a képmutató emberek elkövettek, miszerint ezek az emberek valamiféle gonosz vagy démoni megszállás alatt voltak. Ezzel a magyarázattal azonban levennénk a vállukról saját emberi természetükért - és annak fejlesztéséért - való felelősségük terhét, mely minden ember sajátja, és amely senkire át nem hárítható, illetve nem vállalható át.

Így van ez a kommunista diktátor, Rákosi esetében is:

"Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a letűnő pártvezérben valamiféle ördögi indulatok fortyogtak s pusztán azért indult új meg új rohamokra Nagy Imre és programja ellen, mert az nem felelt meg lényének, hatalmi vágyainak és bűnös hajlamainak. Ezek a körülmények is közrejátszottak: Rákosi túlságosan megszokta az egyeduralmat, a diktátoroskodást, az ünnepeltetést s mindazt, ami ezzel együtt jár, meg volt győződve a saját zsenialitásáról és semmi értelmét nem látta a „kollektív vezetés” nevezetű találmánynak. Egy pillanatig sem hitt annak a bírálatnak a helyességében, amelyet a Prezídium a munkája fölött gyakorolt, s ha egyáltalán hajlandó volt is hibákat elismerni, holtbiztos volt abban, hogy érdemei történelmi jelentőségűek s elhalványítják esetleges tévedéseit.

De mindazon túl – ami szinte természetes is –, hogy jobban megfelelt neki a régi korszak, mint ez az „új szakasz” – a mostani politikával nemcsak ízlése vagy megrögzöttsége fordította szembe, hanem félelme is. Igen, Rákosi félt. Az ő keze ugyanis nemcsak piszkos volt, hanem véres is. Márpedig minden jel arra vallott, hogy ha ez így megy tovább, akkor nemcsak a túlzott iparosítással vagy az erőszakos szövetkezetfejlesztéssel kapcsolatos fogyatékosságok fognak napfényre kerülni, hanem azok a szörnyű és gyilkos cselekedetek is, amelyeket a „szocializmus építése” során ő és társai elkövettek."

De pusztán azért, mert maga az ideológia hamis, ami képmutató embereket termelt, még nem jelenti azt, hogy mindenkinek "volt vaj a fején". A sors különös fintorának köszönhetően egyik korábbi összeszólalkozásuk alkalmával Rákosi kizárta Nagy Imrét a Párt Bizottságból. Történetesen ez éppen akkor volt, amikor a Rajk-per, és egyéb koncepciós, véreskezű leszámolások megkezdődtek a párton belül a "belső ellenségek" felkutatása időszakának kezdetén. Nagy Imre így nem vett részt a "tisztogatásokban", így gyakorlatilag az akkori politikai elit egyetlen hiteles embere tudott maradni. 

"Nagy Imrét nem egyszerűen azért gyűlölte, mert meg kellett vele osztania a hatalmat s népszerűsége beárnyékolta az övét; sokkal inkább azért, mert Nagy Imre keze tiszta volt, mert tulajdonképpen ő volt az egyetlen nem véreskezű ember a felső vezetésben, az egyetlen, akinek nem kellett tartania a bűnök napfényre kerülésétől. Ki tudja, hányszor átkozta meg most magában azt a napot, amikor négy évvel ezelőtt Nagyot kitaszította a Politikai Bizottságból, ebből a bűnszövetkezetből s ezzel előre felmentette, ahelyett, hogy cinkosává avatta volna. Ravasz és gyakorlott politikus volt; közte és Farkas Mihály között az volt éppen a különbség, hogy ő tudta: hiábavaló dolog lihegve odaállni az új irányzat támogatói közé, a dolgok logikája olyan, hogy a rohanó kocsi előbb-utóbb kiveti magából azt, aki bármily görcsösen is, de kívülről kapaszkodott fel rá."

Ugye, mennyi közös vonás létezik a politikai és a vallási szekták között?

A vallási maffiákban jelenlevő elitréteg és kiterjedt kláncsaládok tagjai előszeretettel tekintik magukat egy eszme áldozatainak. Jóllehet a pártfunkcionáriusokhoz hasonlóan csak ritkán ereszkednek le - ha egyáltalán - az "átkozott sokaság" szintjére. Igen, valóban áldozatok ők, a saját képmutatásuk és emberi érzéketlenségük áldozatai, aki felé maximum csak szánalom mutatható. Amíg felmentik magukat a "tökéletlenségeik" következményei alól, és tetteikben nem mutatják meg, hogy valóban megbánták, amit tettek és valóban (vagyis tettekben kifejezve) megkövetik áldozataikat, addig nem lehetséges számukra az, hogy átlássák a saját személyiségük hibáit, így javítani sem tudnak azokon, aminek következtében sorsuk ismétlésére kényszerülnek. Vakságuk nem gyógyítható, így azzal kell élniük - úgy, ahogy tudnak. 

Nagy Imre reformtörekvéseinek vége egyúttal figyelmeztetésül szolgálhat bárkinek, aki egy hamis ideológia égisze alatt kívánna emberséges törekvéseket érvényesíteni. Egy alapvetően hazug rendszerben és képmutató közegben, elsősorban a hátbatámadós, taktikázó és kétkulacsos emberek képesek hosszútávon érvényesülni. Sajnos a naív gondolkodás, a túlzott jóakarat végzetesnek, a hiteltelen emberek társaságában az Eszme hamis illúziónak bizonyult.

"....Itt mutatkozik meg egyik legnagyobb hibája, az a gyengeség, ami akadálya minden eredményes politizálásnak: képtelen megválogatni az embereket, képtelen személyi politikát folytatni. Le is becsüli ennek a jelentőségét és tulajdonképpen – ami a pártapparátust illeti – nincsenek is igazi hívei. Vannak néhányan, akik személy szerint gyűlölik Rákosit s ezért hozzá húznak; vannak, akik ügyesen helyezkedni akarnak s úgy látják, hogy most az ő csillaga jött fel: ezért támogatóinak mutatják magukat; de olyan emberek, akik szívvel-lélekkel mellette állnának, akik hozzá, az ő eszméihez s az ő ügyéhez kötnék a sorsukat – ilyen emberek ekkortájt vannak az írók és a művészek között, vannak a fiatalság és a nép soraiban – de a pártvezetésen belül egyetlen egy ilyen ember sincsen.

S ő, ahelyett, hogy igyekeznék ilyeneket verbuválni, a tömegből kiemelni, maga köré elhelyezni, kulcspozíciókba juttatni – készpénznek fogadja el a karrieristák felkínálkozását, hisz nekik és nem lát keresztül rajtuk. Apró Antal, a Rákosi-garnitúra egyik jelentéktelen alvezére jelentkezik nála s az „új szakasz” meggyőződéses hívének vallja magát: s ő behozza őt az új Politikai Bizottságba, megteszi a Népfront-ügyek felelősének; Kiss Károly, egy hasonló jelenség, felajánlja a szolgálatait s ő megerősíti őt a Központi Ellenőrző Bizottság elnöki tisztében; Horváth Márton és Darvas József, a Rákosi-éra két fölöttébb kompromittált kultúrpolitikusa most a „júniusi út” bajnokának mezét ölti magára: ő megbízik ezekben is, az előbbit a „Szabad Nép” élére állítja, az utóbbiból népművelésügyi minisztert csinál. Kovács Istvánt, az emlékezetes levél íróját felhozza Budapestre: a főváros pártbizottságának első titkára lesz belőle.

S miközben Rákosi és Gerő mindent nekik köszönhető, elszánt fiatalemberekkel, saját korábbi személyi titkáraikkal rakják tele a párt Politikai Bizottságát és Titkárságát, az ő „személyi sikerei” jóformán abból állnak, hogy – az egyetlen, súlyosan beteg Révai kivételével – sorra-rendre visszavesz a vezetésbe egyes, a múlt évi változásnál kiszórt, azóta magukat „júniusivá” átmázolt régi figurákat, kiszolgált és mélységesen népszerűtlen főfunkcionáriusokat, báránybőrbe bújt Farkasokat."

Nagy Imre minden hibája ellenére nemzeti ikonná vált, példaképpé a mindenkori vezetők számára, akármilyen köntöst - vallásit vagy politikait - is húzzanak programjuk köré. Személyi nagyságát még jobban kiemeli az a tény, hogy a magyar politikának azóta sem sikerült kitermelnie egy ilyen kaliberű vezetőt. 

"Ha volt valaha is kommunista politikus, aki humanista volt, akkor Nagy Imre volt az, aki nem engedte „számításon kívül hagyni az embert”; ha volt valaha kommunista politikus, aki a szocializmust a nép jóléte eszközének tartotta és nem a népet a szocializmus eszközének, akkor Nagy Imre volt az, aki kenyeret, húst, tejet, zsírt, lakást, ruhát nemcsak ígérni, hanem adni is akart a dolgozóknak."

A politikai foglyok rehabilitációja elkezdésével azonban újabb fordulat állt be. Egyes "magasállású pártfunkcionáriusok" Nagy Imre felé mutatott szimpátiája csak addig tartott, amíg nem kellett tartaniuk lebukásuktól, így kényelmük elvesztésétől.

"A jellemző azonban az volt, hogy a bíráló hang – nem is olyan túlságosan erős – feléledése nemcsak azokat hökkentette meg és töltötte el visszás érzésekkel, akik ellen irányult, hanem azoknak jó részét is, akik az elmúlt esztendő során, vagy az októberi központi vezetőségi ülésen még a bírálatot elfojtó, visszahúzó „baloldaliság” ellen, Nagy Imre oldalán hadakoztak. Ezek a magasállású pártfunkcionáriusok, akik különböző okokból alig pár hete, sőt alig pár napja még a nagyobb szabadság és a demokratikusabb pártélet meggyőződéses híveinek mutatkoztak, most egyre többet kezdtek beszélni arról, hogy persze, nagyobb szabadságra szükség van, de azért vigyázni kell, túlzásokba ne essünk s a pártélet demokratizmusa nem mehet a lenini centralizmus rovására. Amit ők túlzásnak neveztek, tizede sem volt annak, amit a nép széles rétegei gondoltak és kívántak, mégis, egy esetleges tisztulás és tisztogatás előszele meglegyintette őket, veszélyeztetve látták pozíciójukat, kiváltságaikat. Legtöbbjük a szíve mélyén halálosan gyűlölte Rákosit és Farkast, de még ennél is jobban rettegett attól, hogy egy szép napon villamoson kell munkába járnia és nem lakhat nyolcszobás villában. Ők kétségkívül akartak bizonyos változásokat; akarták például azt, hogy a jövőben ne kelljen úgy rettegniük Rákositól, mint ahogyan a múltban rettegtek; akarták, hogy ne lehessen őket úgy lefogni és kivégezni, ahogyan azt Rajkékkal tették; olyan oligarchák voltak, akik korlátozni akarták a király abszolút uralmát, de közben úgy, hogy a maguk hatalma ne fogyjon, hanem inkább növekedjék; nem bántak volna egy másik, gyengébb kezű királyt sem, akit – kegyetlen elődjével ellentétben – majd ők tartanak a maguk kezében; s nem volt nekik az sem ellenükre való, ha a nép jobban él – csak ők ne éljenek rosszabbul. Mihelyt csak haloványan azt érezték, hogy a fejlődés túlléphet rajtuk, s veszélybe kerülhet az, amit tíz év alatt maguknak megszereztek, megszolgáltak, kikönyököltek, akkor mindjárt a régi, rossz uralkodó köré kezdtek felzárkózni, mert abban legalább biztosítékát látták előjogaik védelmének. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az, amit úgy neveznek: kommunista pártvezetés, a vezetők egy részénél nem egyéb közönséges bűnszövetkezetnél, s még azoknál is, akik a főbűnökben nem vettek részt, nem egyéb – néhány kivételtől eltekintve – közönséges érdekszövetkezetnél. Ez az egész társaság semmivel sem volt különb bármely elmaradott ázsiai monarchiánál, sőt képmutatásában, cinizmusában, a népért égő frázisaival nemegyszer rosszabb volt nála."

Rákosi intrikáinak és a szovjet vezetés képmutató politikájának köszönhetően Nagy Imre félre lett állítva. A kétkulacsos emberek tömkelege ekkor hirtelen megint álarcot cserélt és immár teljes mellszélességgel kiállt a saját korábbi elvei ellen. Nem kellett mást tenniük, mint "megtévesztés áldozatainak" feltüntetni magukat, így visszakerülhettek a kiskosárba. A korábban a pártvezetést kritizáló Kovács István így nyilatkozott:

„Meg kell nyíltan mondani – verte most a mellét ötezernyi funkcionárius és a rádió mikrofonja előtt októberi bűneiért Kovács István –, hogy a vezető elvtársak között, a budapesti pártfunkcionáriusok és a jelenlevő aktivisták között, beleértve magamat is, nagyon sokan voltunk olyanok, akiket Nagy Imre elvtárs egyik-másik beszéde és magatartása megtévesztett. Nem vettük mindjárt észre, hogy miről van szó.”

Ez volt az út, a visszaút az üdvösséghez. Nagy Imrébe kellett beletiporni, becsapott áldozatnak kellett az illetőnek feltüntetnie magát s akkor újra számíthatott Rákosi kegyeire.

A talpnyalás jutalma nem maradt el: Kovács Istvánból például a legfőbb pártvezetés, a Politikai Bizottság tagja lett.

(kiemelések tőlem)

Forrás: 

Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála

http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/MERAY/meray00002a_kv.html