A katolikus és református egyházaknak az ukrán állam továbbra sem hajlandó visszaadni a korábban államosított ingatlanokat, kárpótlás szóba sem jöhet, a bizonyító erejű levéltári anyagokat újra titkosították. Súlyos problémát jelent, hogy az embereknek nincs pénzük megvásárolni korábban kolhozosított földjeiket, ezért azt inkább eladják az oroszoknak. Megoldást egy Határon Túli Földalap felállítása jelentene (erre az első Orbán-kormány idején voltak próbálkozások), amely segítséget nyújtana, hogy a magyar föld határon túl is magyar kézben maradjon.
„Az egyház látható és tapasztalható nemzetmegtartó erő” – jelentették ki egybehangzóan a lelkipásztorok, hozzátéve, levéltári dokumentumok bizonyítják, hogy az elvtársak még a 70-es években is arra panaszkodtak, hogy a magyar egyházak a Szovjetunió átnevelési programját veszélyeztetik. Annak ellenére, hogy az ukrán államtól egy fillér támogatást nem kapnak, a felekezetek erős szociális missziót végeznek, gyülekezeteik adományaiból segítenek az öregeken, rászorulókon, fogyatékkal élőkön, a reformátusok család típusú gyermekotthont tartanak fent. Vona Gábor a beszélgetés végén példamutatónak nevezte, hogy a kárpátaljai egyházak panaszkodás helyett töretlen hittel és eredményeket felmutatva dolgoznak, a politikus a problémás kérdésekben felajánlotta közvetítői segítségét az anyaország felé.
Végül is elmondható, hogy a magyar nép eddig még túlélte a viharos évszázadokat - ami kétségtelenül az egyházak közreműködésével is történt, még akkor is, ha más agymosó propagandákkal időnként zavarták egymás köreit -, de azért ezt még nem nevezném "nemzetmegtartó erőnek". Igen, túlélte, de milyen állapotban van, önmagához képest. Mert én nem hiszem, hogy a magyar nép kultúrájából a jelenleg produkált morális színvonal hozható ki. A helyzet inkább ahhoz hasonlít, mikor az orvostudomány a valódi gyógyítás, az okok feltárása és kezelése helyett, inkább a beteg életben tartására koncentrálna, mivel csak ebben az esetben tudja igazolni saját létét - és nem utolsó sorban, profitálni a beteg állapotából.
Semmi bajom nincsen az egyházak szociális tevékenységével. Az egyháznak azonban tudnia kéne, hogy annak, amikor jön támogatás éppen úgy oka van, amikor éppen nem jön. Az erről való panaszkodást azért nem tartom helyénvalónak. Talán, ha éppen nem jön a támogatás, akkor annak okait inkább belülről kellene kutatni, mégpedig, hogy vajon valóban megcéloznak olyan témaköröket, melyek nekik kéne rendbe rakniuk? Kérdésem: ha bármelyik egyház arra vár, hogy őket rehabiltálja az állam az elszenvedett sérelmeikért, akkor vajon ők miért nem rehabilitálják a saját áldozataikat? Mert azért mindegyikben van elég ilyen.
De másik oldalról is megközelíthetjük (ha ez túlságosan rázós lenne): mivel azt aratja az ember, amit vetett, miért nem fogja fel úgy az egyház, hogy az ingatlanaik elvétele (bármilyen jogtalan is volt), annak (is) lehet a következménye, hogy a korábbi évszádokban ők vették el másoktól a vagyonukat? Egyébként meg Isten szolgáinak bármi a javára lehet, tehát ezekből a helyzetekből is le lehet vonni a tanulságot. Meg különben is, a keresztények azt a tanácsot kapták, hogy tegyék azt másokkal, amit ők szeretnének, hogy velük tegyenek, így a jótékonykodás mellett a SAJÁT áldozataik rehabilitására is figyelmet lehetne fordítani.
És ebben az a legérdekesebb, hogy erre nem elsősorban az áldozatoknak van szükségük, hanem nekik maguknak, hogy kikerüljenek végre a panaszkodás és tehetetlenség ördögi köréből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése