Minden év végén készítek egy összegzést a magam számára arról, hogy mi történt, honnan-hová jutottam, mi ment ki az életemből, vagy éppen mi új dolog jött be. Ezt az évet úgy nevezhetném, hogy: leszámolás a végső illúziókkal.
Éppen mialatt ezt a számvetést végeztem magamban, az egyik olvasótól kaptam egy emailt, melyben pont ezt a témát feszegette.
Éppen úgy, ahogy gyerekkorunkban kinőttünk kedvenc ruháinkból és játékainkból, most, felnőttként is megeshet velünk, hogy kinövünk bizonyos dolgokat – embereket, munkahelyeket vagy az otthonunkat. Ez igencsak zavarba ejtő. Elgondolkozhatunk azon, miért van az, hogy aki olyan különleges és fontos volt nekünk tavaly, most miért nem illik bele az életünkbe. Eltűnődhetünk, miért változtak meg az érzelmeink.
Amikor gyerekek voltunk, talán megpróbáltuk magunkra erőltetni valamelyik kinőtt ruhánkat. Felnőttként is megpróbálkozhatunk egy ideig azzal, hogy olyan magatartásokat erőltetünk, amelyekből már rég kinőttünk. Lehet, hogy azért, mert kell egy kis idő az igazság felismeréséhez. Ami tavaly működött, ami olyan különleges és fontos volt, már nem az, mert megváltoztunk. Megnőttünk.A gyógyulás érvényes és fontos részeként fogadhatjuk el ezt. Megengedhetjük magunknak a kísérletezést, megpróbálhatjuk belegyömöszölni magunkat kinőtt holmijainkba, hogy lássuk, tényleg nem megy, és igyekszünk rájönni, miért nem. Persze sajnáljuk a veszteséget. Vizsgáljuk meg alaposan a történtekkel kapcsolatos érzéseinket és gondolatainkat is.
Aztán nyugodtan tegyük félre tavalyi játékainkat, hogy helyet teremtsünk az újaknak.
Ma hagyom, hogy a tavalyi játékaim azok legyenek, amik: tavalyi játékaim. Szeretettel emlékezem arra, milyen szerepet játszottak az életemben. Azután félreteszem őket, és helyet készítek az újaknak.
Kedves Karalábé!
VálaszTörlésÉrdekes pont a napokban pörgettem én is magamban végig ezt az évet. Bizonyos dolgokat nehéz volt magamban a megfelelő helyre tennem. Az őszinte és bátor belső erkölcsi leltárom után, (ami sokszor nem kellemes) bizony belátással kellett legyek sok dolgommal kapcsolatosan.
Döntések előtt állok (melynek már egy ideje mocorognak bennem, de odáztam őket) nevezetesen jelen esetben úgy néz ki, hogy az eddigi (munka státuszbeli) létformám fel kell adnom. Az idézettben említett „kinőttem a munkahelyem” passzol ide. Nehéz döntés, mert a vélt „szabadságom” feladásával jár.
Ma reggel egy durva sms-re ébredtem, az egyik ügyfelem támadott, ok nélkül nagyon durván. Nem vettem fel a kesztyűt korrekt módón reagáltam. Kaptam megint egy ívet, hogy jó ez nekem? Néha nehéz a történések mögött meglátni, hogy üzenet rejlik benne, akár iránymutatás is. Változtatnom kell!
Vannak félelmeim, kétségeim, hogy jó lesz-e az irány? De, ha ki sem próbálom, nem is tudom meg. Néha át kell írnom a „jóslatot” vagy a „térképet”, hogy más irányt tudjon venni az életem. Ez a dal jutott az eszembe most:
http://www.youtube.com/watch?v=bx53_BN1aZw
-C-
Köszönöm, hogy megosztottad a tapasztalatod. Valóban van mikor irányt kell változtatni. A gyermekkori ruha és játékok jól szemléltetik, hogy hogyan tekintsünk dolgokra, amiket hágyrahagytunk magunk mögött.
TörlésA szabadság határai tágulnak, sokszor csak a mi korlátozó hitrendszerünk szab határt, így a saját árnyékunkat kell átlépnünk, ami bizony nem könnyű és néha még fájdalommal is járhat.
De nem kell feltétlenül úgy lennie. Úgy gondolom, ez is olyasmi, amit a JT gyüliben tanultunk meg: a "tökéletlenségeinkért" szégyellnünk kell magunkat és fájdalmat kell (illik) éreznünk. Nem feltétlenül, hiszen nem biztos, hogy mindig másoknak is okoztunk vele fájdalmat, inkább csak mi nem hagyjuk, hogy mások okozhassanak. A hibák nem büntetést csak kiigazítást érdemelnek. Ezért lehet ezeket a felismerés őszinte pillanatait vagy "bátor belső erkölcsi leltárt" (ahogy te írtad) pozitivan is megélni és humorral kezelni a helyzetet.
Hiszen az angyalok is örvendeznek az égben, ha valaki végre felismeri, hogy ki kell igazítania az útját, akkor mi miért szenvednénk?
"Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre." (Lukács 15:7)
Ugyanannyit lehet belőle tanulni (sőt még többet is), viszont nem ismételjük a fájdalom, a túlélés, a legyünk-már-túl-rajta érzés mintázatait.
Végülis az életünkről van szó, ez tőlünk függ, hogy szenvedni vagy inkább örülni akarunk.
A múltban volt úgy, hogy kirúgtak egy munkahelyemről és azt sem értettem, hogy miért (nem tudtam még annyira angolul akkoriban). Eleinte rosszul esett, mert úgy éreztem, hogy nagyon keményen dolgoztam, de idővel találtam egy másikat, amely nagyságrendekkel jobb volt, mint az eredeti. A régi munkatársaim mind engem irigyeltek, hogy nekem milyen jó. Pedig engem rúgtak ki!
Aztán rájöttem, hogy soha még olyan jó izgalmas életem nem volt, mint akkor, amikor ott voltam egy vadidegen országban munka és pénz nélkül, ráadásul senkit nem ismertem. Annyi kalandon mentem keresztül, hogy még ma is emlegetem. Aztán arra is rájöttem, hogy a saját kishitűségem miatt nem voltam képes saját magam változtatni, mert azt hittem, hogy majd nem fogok megélni, ezért ragaszkodtam foggal körömmel a meglévő munkahelyemhez. Amikor végre elengedtem, akkor jött be az új.