Esettanulmány

Ez a történet nem Jehova Tanúiról szól, viszont annyira tanulságosnak találtam, hogy érdemesnek tartom megosztani az ilyen témák iránt érdeklődőkkel, hiszen megmutatja, mi módon juthatunk az irreális elvárások felhőitől a délibábok kergetéséig, amiből, szerény véleményem szerint mindannyian tanulhatunk.

Az is jól látszik, hogy hogyan válnak az egyes emberek sérülékennyé, kiszolgáltatottá azáltal, hogy kikerülik a saját életük alakulásáért való felelősséget, amely a  szociális ellátórendszer súlyos hiányosságaival karöltve utat nyithat a nem megfelelő 'segítőknek'. (pl: alkohol, drogok, szekták stb.)

A feladat, főiskolai beadandóim egyike, mely egy esettanulmány bemutatásából és annak kiértékeléséből állt.

Azért választottam az alábbi esettanulmányt, mert megmutatja, hogy mennyire fontos egy szociális munkásnak tiszteletben tartania a kliense sorsát és döntéseit. Ez különösen nagy hangsúlyt kap a vallási, kultúrális, nemzeti és faji hovatartozás különbözőségei esetén, ami ebben a történetben együttesen van jelen, ami kitűnik ebből a külföldi menekültekkel foglalkozó szervezet beszámolójából. Mivel vannak személyes tapasztalataim ezen a téren, magam is éltem migránsként külföldön, ami egyrészt bepillantást engedett az adott ország migránsokkal való bánásmódjába, másrészt pedig az európai gondolkodástól eltérő emberek gondolatvilágába.

Ez az leírás egy fiatal afrikai nő magyarországi beilleszkedésének folyamatát mutatja be, mint egy kritikus életszakaszban átélt sorsot, melyet azért inkább egy keresztmetszetnek tekintenék, mely értékes bepillantást enged mind a szociális segítés folyamatába, mind az adott intézmény korlátaiba. A hölgyet segítő szociális munkás szintén egy tanulási folyamaton megy keresztül, amikor is a ’tökéletes kliens’-nek tűnő fiatal nő életét a szerelem fenekestűl forgatja fel.

A szerencse lányának esete, avagy hogyan találta meg boldogságát a boldogtalanság elől menekülő nő

„Sandra személyében egy olyan történetet ismerhetünk meg, amely nagy lendülettel, szerencsésen indult, köszönhetően a főszereplő megnyerő, szimpatikus személyiségének, ami szinte minden kaput képes volt megnyitni előtte. Sandra álláskeresésben kért segítséget, amikor először felkereste a szociális munkást. A feladat igen nehéznek ígérkezett, tekintetbe véve az ügyfél adott helyzetét. Sandra két hónapja érkezett Magyarországra afrikai hazájából.

Alig 20 éves, roppant csinos nő, és nagyon kedves. Az a típus, aki egyből az ember szívébe lopja magát. Céltudatos volt és határozott, nagyon előzékenyen és diplomatikusan igyekezett érvényesíteni az akaratát. Szemmel láthatóan tele volt szép reményekkel és bizakodással a további sorsát illetően, és elképzelései nem voltak irreálisak. Családja egy 80 éves idős emberhez akarta hozzáadni. Szülei mélyen hittek az ottani hagyományokban. A házasság előtt Sandrának is túl kellett volna esnie a körülmetélésen, ami az emberi test megcsonkításán és meggyalázásán túl az életére is veszélyes lehetett volna. Sandra semmiképpen sem volt hajlandó a neki szánt sorsot elfogadni. Családjával való kapcsolata amúgy is terhelt volt, mivel a törzsi vallástól eltérve megkeresztelkedett. Ezért nagyon nehezteltek rá. A konfliktusok odáig gyűrűztek, hogy nem volt más választása, menekülnie kellett a család elől.

A menekülés oka a menekültügyi igazgatóság számára egyértelműnek bizonyult, rekordidő alatt megkapta a menekültstátuszt. Azon az ügyosztályon ő volt az első afrikai nő, akit menekültként elismertek. Az itt töltött két hónap alatt nem sok ismeretre tett szert a helyi viszonyokról. Nyelvtanfolyam nem volt abban az időben a befogadó állomáson, így magyartanulásra nem volt lehetősége. Nem sokat gondolkodott, mitévő legyen, menekültkénti elismerése másnapján jelentkezett a szociális munkásnál az említett kéréssel. szaktudással és munkatapasztalattal nem rendelkező, magyarul egy árva szót sem beszélő, színes bőrű nőként egy vidéki városban esélyei az elhelyezkedésre objektíven igen alacsonyak voltak. A szociális munkás így hosszas, eredménytelen munkakeresésre számított. Azonban ha emberekről van szó, a szubjektív elemek jelentősen tudják befolyásolni a dolgok menetét. Sandra példája mutatja, hogy mennyire. Különösen, ha valakinek még a jó szerencséje is melléáll. A szociális munkás segítséget ígért Sandrának az állásokat hirdető felületek átnézésében, és a fellelt lehetőségek felhívásában. Önéletrajzírásba nem kezdtek, mivel nem volt mit felmutatnia az ügyfélnek: se szaktudást, se munkatapasztalatot. Az egyetlen végzettségét, az afrikai érettségijét még papíron sem tudta igazolni. A magyar nyelvi kompetencia teljes hiányában nem lehetet sok aktivitást elvárni Sandrától a munkakeresésben. Az ügyfél szerepét illetően így mindössze abban állapodtak meg, hogy megjelenik a megbeszélt időpontokban, és részt vesz az esetlegesen leszervezett állásinterjúkon.

Az álláskeresés váratlan eseménnyel indult. Az első megbeszélt találkozás során a szociális munkás egy meglehetősen szokatlan hirdetésre bukkant egy helyi lapban: „Most induló étterem színes bőrű felszolgálónőt keres.” A szociális munkás még aznapra interjút beszélt meg a hirdetővel, melyre elkísérte ügyfelét. Az étterem tulajdonosában egyből szimpátiát ébresztett a csinos, mosolygós, egzotikus külsejű fiatal nő. Nem érezte megoldhatatlannak a gyakorlat és a nyelvtudás hiányát. Megállapodtak abban, hogy Sandra kezdetben a pult mögött fog dolgozni, és közben az angolul beszélő csapos tanítgatja magyarul. Minimálbérben és a jatt után kapott százalékban egyeztek meg. Másnap kezdett, ami azt jelenti, hogy a gyenge kvalitású nő a gyér munkaerő-piaci lehetőségeket kínáló vidéki városban bejelentett állással rendelkezett két nappal azután, hogy a szociális munkás segítségét kérte, és három nappal azután, hogy menekültként elismerték. A munkaszerződés aláírásakor azt mondta Sandra: „Úgy érzem, felragyogott a szerencsecsillagom, amikor Magyarországra jöttem.” .... Mikor mentem vele az interjúra, akkor éreztem, mennyire más olyan embert képviselni egy munkáltató előtt, akit én magam is szívesen alkalmaznék. Könnyebb olyan dolgot eladni, amiben magam is hiszek. Mind emberek vagyunk: a szociális munkás is, az ügyfél is, a munkáltató is. A munkatársak nagyon segítőkészek voltak, amiben csak tudták, támogatták új kollégájukat. A vendégek is nagyon szívesen fogadták, amikor a néhány betanult mondatával felszolgálta számukra az ételeket-italokat. Öt hónapot dolgozott az étteremben.

Aztán egy újabb váratlan esemény történt. Kapcsolata a táborban megismert, másik afrikai országból származó férfival elmélyült, nagy szerelem szövődött köztük. Nemsokára kiderült, hogy gyermeket vár, és ráadásul nem is egyet. Az étteremben terjengő ételszagra nagyon érzékenyen reagált, ezért abba kellett hagynia a munkát. Két újabb dologban kért segítséget a szociális munkástól: egyrészt szerettek volna albérletbe költözni, mire a fiúk megszületnek, másrészt össze akartak házasodni. A lakáskeresés nem bizonyult nehéznek, bár csak szerény összeget tudtak rászánni. Sandrával megnéztek néhány albérletet, több tulajdonos is akadt, aki szívesen kiadta volna a lakását neki és párjának. Végül kiválasztották a nekik leginkább megfelelőt. A tulajdonos egy fiatal angoltanárnő volt, így nem voltak köztük kommunikációs nehézségek. Hamarosan ki is költöztek a táborból. A lakásban volt némi bútor, a hiányzó dolgokat adományokból segített a szociális munkás beszerezni és elszállítani.

A házasságkötés már korántsem bizonyult ennyire egyszerűnek. Születendő gyermekeinek apja, a ghánai fiatalember ugyanis „kérelmező” volt. Menedékjogi kérelmét több ízben elutasították, ami után újabb felülvizsgálati kérelmet adott be. Az ő jogi helyzete így meglehetősen instabil volt. A helyi önkormányzat anyakönyvi hivatalának munkatársait kezdetben sokkolta a feladat, mivel teljesen ismeretlenek voltak számukra a menekültügyi státuszok és az azokkal járó jogok és kötelezettségek a házasságkötésben. Sandra azonban hamar elnyerte szimpátiájukat, különösen, amikor meghallották a születendő ikerbabák hírét. Segítőkészen kezdték felderíteni az ismeretlen szituációt. Mint kiderítették, Sandra esetében nem okozott nehézséget a szükséges papírok felmutatása, mivel elismert menekültektől pusztán személyazonosításra alkalmas dokumentumot kér a jogszabály. Erre az elismert menekülteknek járó személyi igazolvány megfelel. Ugyanakkor eltekint a jogszabály a születési anyakönyvi kivonat bemutatásától, illetve attól az igazolástól is, amelyet a származási országnak kellene kiadnia azt bizonyítandó, hogy az illető nem áll törvényes házasságban. Egy kérelmező esetében a törvény nem ilyen elnéző. Így a kérelmezőknek be kell mutatniuk az anyakönyvi kivonatot és az „agglegény-bizonyítványt” is. Az egyes hivatalok gyakorlata eltér abban a kérdésben, hogy a kérelmezők arcképes igazolványa alkalmas-e személyazonosításra, de a szóban forgó anyakönyvi hivatal szerencsére nem vitatta a kérdést. Mivel a vőlegény, George nem rendelkezett a másik két szükséges irattal, és azokat beszerezni sem tudta, a szociális munkás az anyakönyvi hivatal tanácsára a Magyar Helsinki Bizottság jogászának segítségével a közigazgatási hivatalhoz fordult. Írásban kérték a hivatalt, hogy tekintsenek el a két dokumentum bemutatásától. George azt a választ kapta, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a tiszteletbeli ghanai konzul kiad egy igazolást, hogy számára a nevezett iratok beszerzése nem lehetséges. Az igazolás hosszas várakozás után meg is érkezett. Az anyakönyvi hivatal munkatársai közben figyelmeztették a szociális munkást, hogy az idő sürget, hiszen a házasságot a házassági kérelem benyújtásától számított hat hónapon belül meg kell kötni, ellenkező esetben a kérelem érvényét veszti. A rendelkezésre álló idő azonban a végére járt. Ennek ismeretében a konzuli igazolás megérkezését követően a megyei közigazgatási hivatal vezetője nagyon segítőkészen soron kívül, azonnal megadta az engedélyt arra, hogy az anyakönyvi hivatal eltekinthessen a dokumentumok benyújtásától. Ezután már csak az egybekelés napjának kitűzése következett volna, amit azonban egy hónappal a házasságkötés előtt meg kell tenni. A bűvös hat hónapból azonban már csak két hét volt hátra. Újabb méltányossági kérelem következett az anyakönyvi hivatalhoz, hogy tekintsenek el az egy hónapos határidőtől, és kitűzhessék az időpontot két héten belül. A pozitív válasz ismét soron kívül született meg. Ekkor újabb probléma lépett fel: az elkövetkezendő két hétben nem volt egyetlen szabad időpont sem a házasságkötő teremben. Az anyakönyvi hivatal munkatársai és az anyakönyvvezető végül úgy határoztak, hogy a hatodik hónap utolsó szombatján beiktatnak egy új időpontot, és aznap fél órával korábban kezdik összeadni a párokat. Mire az esküvőre sor került, Sandra két egészséges fiúnak adott életet. Így az esküvőn a házasulandó feleken, a két tanún, a tolmácson és az anyakönyvvezetőn kívül a pár hetes babák is részt vettek. Mindez sosem jött volna létre, ha az összes illetékes hivatal munkatársai nem tekintették volna szívügyüknek ezt a házasságot. Ehhez azonban szükség volt Sandra megnyerő személyiségére is, amellyel képes volt előhívni az ügyintézők segítőkészségét.

Az ügymenetben a szociális munkás végig aktívan részt vett: egyrészt folyamatosan tolmácsolt az ügyintézők és az ügyfelek között, másrészt segített a számos méltányossági és egyéb kérelem megírásában, nyomtatványok kitöltésében. A házasságkötésen tanúként szerepelt. A gyermekek anyakönyvezését az anyakönyvi hivatal már automatikusan intézte, hiszen addigra már jól ismerték az ügyfelet. Ezután a segítő a menekültügyi hatósághoz irányította Sandrát, ahol a két újszülöttet az anya jogán elismerték menekültként. A különböző szociális támogatások megszerzésében (szülési segély, anyasági segély, családi pótlék, rendszeres létfenntartási támogatás Sandrának és a gyerekeknek) a szociális munkás segédkezett. Mivel Sandrának nem volt kellő hosszúságú munkaviszonya, gyest sajnos nem kapott. A lakhatási támogatást szintén nem ítélték meg számukra, mert az egy főre eső jövedelem a családban 300 forinttal meghaladta az akkori öregségi nyugdíjminimumot. George legális munkavállalása kérelmezői státusza miatt nem volt megoldható, így a feketepiacon keresett munkát. Egy vállalatnál kapott fizikai munkát Budapesten viszonylag magas, 5-6000 forintos napidíjért. Hetente 4-5 napot dolgozott, attól függően, mikor tartottak igényt a munkájára. Az összes jövedelmük nem volt elég ahhoz, hogy Budapesten tudjanak lakást bérelni, így maradtak vidéken, George pedig folyamatosan vonatozott, hiszen kérelmezőként ingyen utazhatott. Nyelvtanfolyamra nem volt lehetősége, hiszen a kérelmezők nem jogosultak térítésmentes magyar nyelvi oktatásra. Sandra sokat volt egyedül a gyerekekkel, amíg George utazott és dolgozott. Sokat volt bezárva a négy fal közé. Lift nem volt a házban, így nehezen tudta mozgatni egyedül a két gyereket. Egy önkéntes segített neki hetente két alkalommal. Lehetőségei a külvilággal való érintkezésre beszűkültek. A gyereknevelés teljes elszigeteltségében élt. Magyar nyelvi kompetenciái ez idő alatt semmit sem fejlődtek, illetve azt is elfelejtette, amit a munkahelyén megtanult. Nagyon fáradt volt, ugyanakkor nagyon boldog is. Imádta a gyerekeit és a férjét, és rendszeresen hálát adott Istennek, hogy egy igazi családdal áldotta meg őt.

Ebben az időszakban a szociális munkást csak nagyon ritkán keresték fel, akkor is csak apróságokkal. Mint később kiderült, a területileg illetékes családsegítővel a gyerekek születésétől kezdve folyamatosan kapcsolatban voltak. Hosszú idő után telefonon az alábbi kéréssel fordult Sandra a szociális munkáshoz: segítsen a férje családegyesítési vízumához útlevelet szerezni. A szakember tájékoztatta az asszonyt, hogy ebben nem tud segíteni, de személyes találkozót ajánlott, hogy felderítse az ügy hátterét. Mint megtudta, George menedékjogi kérelmének felülvizsgálatában ismét elutasító döntés született. A negatív határozat után elvileg a férfi kiutasítása, származási országába való visszaküldése kezdődne. A nemzetközi egyezmények alapján azonban a család egységét mindenek fölé kell helyezni, tehát George-ot – mivel elismert menekült felesége és gyermekei vannak Magyarországon – jogszerűtlen lenne kiutasítani az országból. Ez ugyan még nem ok arra, hogy a férfit menekültként elismerjék, de az nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi helyzetét rendezni kell. A szociális munkás felvette a kapcsolatot az összes érintett hatósági szervvel, hogy közösen próbálják megoldani a helyzetet. Az érintettek mindannyian egyetértettek abban, hogy jelen esetben a család egysége irányadó. Ugyanakkor az idegenrendészet számára az okozott problémát, hogy vízumot méltányossági alapon is csak akkor tudnak adni, ha van az ügyfélnek útlevele, hiszen a vízum csak az útlevélbe iktatva érvényes. George-nak azonban nem volt útlevele. George ezután felkereste egy barátját, aki épp Ghánába készült, és őt kérte meg, hogy próbáljon számára útlevelet szerezni. Ez a próbálkozás azonban nem járt sikerrel. Akkor már nagyon közel volt az új idegenrendészeti törvény beiktatása, amelynek azonban a végrehajtási rendelete még nem volt ismeretes. A hatóságok az új törvénytől reméltek megoldást. A szociális munkás azt javasolta a férfinak, hogy ne tegyen semmit, csak várjon. A hatóságok tisztában vannak azzal, hogy helyzetét Magyarországon kell rendezni. Ha a menedékjogi kérelmének elutasító határozata hatályba lép, a tartózkodása jogszerűtlenné válik, a hatóságok így kénytelenek lesznek valamilyen megoldást találni majd a jogi helyzetére. Az ügyfél azonban másként döntött. Kérelmezői jogállásának megszűnésével ugyanis elveszítette volna az ingyenes utazási lehetőséget, és veszélybe került volna a családja megélhetése. George tehát a fenti megfontolásból újabb menedékjogi kérelmet terjesztett be – bár tudta, hogy az elismerésre semmi esélye –, és ezzel tovább odázta a megoldást.

Az esetgondozásnak ezen a pontján külső okok miatt új szociális munkás vette át az esetet. Nem sokkal később az ugyanabban a városban lévő befogadó állomáson magyar nyelvtanfolyam indult, melyen kérelmezők is részt vehettek. Az új szociális munkás felajánlotta a részvétel lehetőségét George-nak, aki először elutasította az ajánlatot azzal az indokkal, hogy a munka és utazás mellett nem tud napi négy órát rászánni a tanfolyamra. Néhány nap múlva azonban – felismerve a nyelvtanulás fontosságát – jelentkezett, hogy meggondolta magát, és elkezdett járni az órákra. Sandra azonban ismét állapotos volt. Amíg ő terhesgondozásra járt, George-nak kellett vigyáznia a gyerekekre. Ilyenkor nem tudott járni az órákra. Amikor részt vett a tanfolyamon, akkor is fáradt volt, dekoncentrált, nagyon lassan haladt a tanulással. Amikor megszületett a kislányuk, végleg abbahagyta a tanfolyamot. A család következőleg arra kérte a szociális munkást, segítsen az újszülöttel kapcsolatos teendők elintézésében. A szociális munkás felvette a kapcsolatot Sandra családsegítőjével, aki azt mondta, már nem foglalkozik a családdal, mert már nem látta indokoltnak. Véleménye szerint a család szereti, ha helyette mindent megcsinálnak, épp ezért jobbnak látta őket kicsit magukra hagyni. Továbbá nem ez lesz az első kisbaba a családban, tehát már tudniuk kell, mi a teendő. Sajnos nem sikerült meggyőzni a családsegítőt arról, hogy a szociális támogatások, a taj-szám, a babaápolási szerek igényléséhez szükséges formanyomtatványokat a család továbbra sem tudja önállóan kitölteni, így ezekben a szociális munkás közreműködött. Az újszülött kislányt anyakönyvezték, elismerték menekültként, megkapta a taj-számot, a rendkívüli gyermekvédelmi támogatást, a kelengyetámogatást és babaápolási szereket. A segítő kapcsolat jelenleg ezen a ponton áll. A család boldogulása egyfelől sikeresnek tekinthető: élnek-éldegélnek, a gyerekek nőnek, a család gyarapszik, van mit enniük, és van hol aludniuk, szeretik egymást, együtt vannak, és nagyon boldogok. Ugyanakkor az utóbbi két évben, az ikrek születése óta semmivel nem kerültek előbbre. A férj jogi helyzete továbbra is bizonytalan, emiatt megélhetésük is bármikor veszélybe kerülhet. Magyartudásuk nem fejlődött, erre talán majd akkor lesz kilátás, ha a gyerekek elkezdenek óvodába járni.

A segítés folyamatáról elmondható, hogy a Sandrával indult problémamentes együttműködés már korántsem volt olyan zökkenőmentes, amikor George mint családfő vette át az irányítást. George meglehetősen önfejű, kissé kényelmes, többnyire a könnyebbik megoldást választó ember. Tekinthető akár visszahúzó erőnek is Sandra beilleszkedésében, ugyanakkor a nő mégis az ő oldalán találta meg az áhított családi békét és boldogságot. Ha a jó szerencse továbbra is Sandra mellett marad, és megnyerő személyiségével változatlanul képes lesz bárki szimpátiáját elnyerni, nagy gondjuk nem lesz, azonban az integráció magasabb fokára lépni valószínűleg csak akkor lesznek képesek, ha sikerül George jogállását rendezni. Sandra magyarországi története látványosan gyorsan, fergetegesen indult. Menet közben aztán, George feltűnésétől kezdve lelassult a nagyon ígéretesen induló folyamat. Sokan akár azt is gondolhatják, Sandrának pechje volt, hogy találkozott ezzel a férfival. Ha nem így történik, talán mára már nagyon jól beszélne magyarul, megcsípett volna magának egy jó kis állást, lenne sok barátja, rendszeresen keresztény közösségbe járna, és számos más jelét mutatná annak, hogy beilleszkedett nálunk. Egy olyan szakember, aki minden erejével a külföldi integrációját próbálja segíteni, akár kudarcnak is megélheti Sandra történetét. Van azonban egy másik szempont, ami jóval emberibb: Sandra szemszöge. A nő, aki hitt a szerelem szabadságában, egy 80 éves férfival kötendő kényszerházasság elől menekült el egy másik országba, ahol megtalálta a szerelmet, és a családanyák boldog, bár gondterhes életét élheti. Talán csak néhány évet veszített a beilleszkedésben, és ha a gyerekek felnőnek, óvodába kezdenek járni, Sandra is kikerül majd az izoláltságból, és a régi lendülettel folytathatja majd mindazt, amit elkezdett. Ha George helyzetét is sikerül rendezni, végre biztos talajt érezhetnek majd a lábuk alatt, és sok gondtól megszabadulhatnak.”

Az esettanulmány elemzése

A segítés folyamatában résztvevő szociális munkások, akikről aránylag keveset tudunk meg az esettanulmányból, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület egyik vidéki kirendeltségében találkoztak az ügyféllel. A szövegből kiderül, hogy minimum ketten voltak, bár az eset nagyobbik részét egyikük vezette végig, aki írta az összegzést.

A kliens, egy fiatal afrikai nő, aki a családja által elrendezett házasság elől menekült Európába. Ez már önmagában rengeteget elárul a húsz év körüli fiatal nő öntudatossági színtjéről és belső erőforrásairól. Ráadásul egy idegen országban, melynek nyelvét nem is beszélte, az első gondolata a munkakeresésé volt, hiszen emiatt lépett kapcsolatba a szociális munkással, hogy ebben kérje a segítségét. A fiatal nő szerencsés kezdeti sikere úgy tűnik ugyanúgy felvillanyozta a segítő szakembert, mint őt magát.

A helyzet azonban gyorsan megváltozott amikor a kényszerházasság elől menekülő nő szerelmes lesz és az afrikai emberek gyorsaságával családot is alapít egyúttal. A szociális munkás a dolgok meglehetősen természetes folyását „váratlan”-nak minősítette, mintha az elméjében már létezett volna egy forgatókönyv a kliens sikeres magyarországi beilleszkedéséről. Egy nemzetközi menekültekkel foglalkozó szervezet munkatársától elvárható lett volna, hogy tisztába legyen az afrikai emberek párkapcsolattal és családalapítással kapcsolatos hozzáállásával, melyeket olyan tudatalatti programok vezérelnek, amelyeket ezek az emberek nem képesek kikapcsolni pusztán azáltal, hogy elhagyták a kontinensüket. Ezen ismeretek komoly hiányosságai a szociális segítőrendszer és munkatársai részéről hozzájárultak az esetkezelés kapcsán felmerült nehézségekhez, a segítségnyújtás későbbi megfenekléséhez, ami plafont szabott a későbbi fiatal pár integrációjának . Így ahelyett, hogy kibontakoztathatták volna képességeiket, inkább a szociális szolgáltatásokat használók amúgy is népes táborát növelték egy olyan országban, amely a saját rendszere által kitermelt szegények jelentős részének sem tud megfelelő ellátást biztosítani. Az ígéretes fiatal lányból, hirtelen (ikrekkel) várandós kismama lesz, így a kliens köre úgymond kibővül, átalakul vagy éppen a tényleges kliensek, a megszületendő gyermekek, lépnek a helyébe.

Ettől a ponttól a szociális munkás szerepe és feladatköre némiképp módosul, hiszen a felfelé ívelő, mesebeli történetnek induló sikersztoriból egy száraz, hívatali ügyintézéssé degradálódik a segítő feladat. A fiatal migránsok családalapítási döntésükkel a magyar szociális rendszer hosszabbtávú ügyfelévé váltak. A fiatal párnak lakásra van szüksége, majd össze szeretnének házasodni. Ez utóbbi nem megy gond nélkül, a jövendőbeli férj rendezetlen jogi helyzete végett, aminek talán egy részét magának is köszönheti egy kicsit, ahogyan a beszámolóból kiderül.

A szociális munkás példaértékűen együtt tud működni az illetékes hatóságokkal: a helyi önkormányzat anyakönyvi hivatalával, a Magyar Helsinki Bizottság jogászával és a megyei közigazgatási hivatallal a házasságkötéssel kapcsolatos ügyéntézésekkor és a lehetséges szociális támogatások megszerzésében. Sajnos a kliens nem számíthatott sem gyesre, sem lakhatási támogatásra.

A történet itt megint egy fordulópontot vesz, a gyermekek megszületése után a fiatal család gondozásában a családsegítő veszi át a szerepet. A szociális munkás újból képbe jön, de egyúttal egy teljesen más szerepben, hiszen az agilis, talpraesett eredeti kliens most a férje számára kér segítséget, vagyis a fiatal, immár két gyermekes, anyukának nem elég a gyerekekkel való foglalatosság, most még férjét is felkarolhatja, amikor annak útlevélre van szüksége, akinek személyes felelősségvállalása nyílvánvalóan nincs olyan magas fokon, mint feleségéé. A szociális munkás megint bekerült a család életébe, de ezúttal a nem annyira elkötelezett férj helyzetében kellett segédkeznie, aki korántsem bizonyult annyira együttműködőnek, mint felesége. Talán a menedékjogi kérelem elutasításának kudarca vagy a szociális munkás személyes kompetencia határához érkezhetett, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy egy másik szociális munkás vette át az ügyet. Ennek pontos oka nem derül ki a tanulmányból.

A kollegaváltással a gondok nem szűntek meg, ami mutatja, hogy nem az előző szociális munkás hozzáállásával lehetett a gond. A férj az új kollegával sem bizonyult együttműködőbbnek és egy újabb baba érkezésével a család még nehezebb helyzetbe került. Ezen a ponton azonban a családsegítő és a szociális munkás közötti kapcsolat is meglazulni látszik, hiszen a családsegítősök kivonták magukat a család támogatásból, annak megfelelő együttműködés hiányára hívatkozva. Hogy ebből mennyi volt az idegenekkel szembeni előítélet vagy éppen az eltérő kultúrális háttérből származó kliensek tehetetlensége, azt nem tudni pontosan, de a leírtak alapján talán mindkettő valószínűsíthető. A szociális munkásnak tehát magára kellett vállalnia olyan feladatot is, az újszülöttel kapcsolatos hivatalos teendőket, ami lehet, hogy nem is az ő dolga lett volna és valószínűleg nem is értett vele egyet, de az adott szituációban nem hagyhatta magára a nehéz helyzetben levőket és tekintettel kellett lennie a megszületendő gyermekre, akiknek szülei nem éppen voltak a helyzet magaslatán.

A történetből kétségkívül eredményként könyvelhető el a fiatal család hivatalos papírjainak elintézése, megfelelő körülmények (lakhatás, megélhetés) megteremtésében való segédkezés. A férj státuszának tisztázatlansága miatt ugyan a család még mindig szociális gondoskodásra szorul, vagyis csak egy hajszál választja el őket attól, hogy súlyosan veszélyeztetett helyzetbe kerüljenek. Ez a tény érezhetően keserűséggel töltötte el a szociális munkásokat, akik annyi energiát áldoztak a családra, mely erőfeszítések nagy része főként a fiatal férj általi hátráltató hatás végett hiábavalónak bizonyult (legalábbis első ránézésre úgy tűnhet). Talán ezen a ponton érdemes lett volna egy pszichológust vagy egy párterápiás szakembert bevonni, mivel a fiatalember szerepvállalása alulteljesítettnek, míg az asszonyé túlteljesítettnek látszott, amely közül egyik sem jó a hosszútávú párkapcsolat szempontjából. A fiatal nőtől, aki ugyan a saját családja hagyományaival való szakítással tudatosságban jóval felülhaladta kortársait, viszont ’Afrika örökségét’ hordozván nem várható el, hogy az európai nő karrierrről és önmegvalósításról kialakult képével rendelkezzen. Talán élete egy későbbi szakaszában fog ez számára tudatosulni, amikor döntése következményeként esetleg egy újabb krízishelyzet várható az életében. Ezen krízis megelőzésére egy párterápiás tanácsadó nagymértékben hasznos lett volna. Az is lehet, hogy a türelem helytelen értelmezése és a kultúrális hatások, faji különbségek végtelen tolerálása, ami a nem megfelelő ismeretből fakad, nem mozdította elő a fiatal férfi személyes öntudatát arra, hogy ő kérjen segítséget a problémájára. Más szóval: megtehette, hogy lazábban fogja fel a döntései következményeit, mert volt valaki, aki elvégezte helyette a szükséges feladatokat, így neki nem feltétlenül állhatott érdekében a változás. Ebből a szempontból a szociális munkások ’segíteni akarása’ éppen az ellenkező hatást érte el, amire eredetileg hívatottak lettek volna.

Az eredmény senkinek sem jó: önállótlan, szociális segélyekre szoktatott kliensek, csalódott segítők. Ezenkívül a fenti alkalmazott módszerrel a szociális rendszer jelentős anyagi forrásokat használ fel, amiből semmit nem forgat vissza, hiszen nem termel szellemi tőkét a segítséget kapott emberek tapasztalataiból, melyet aztán anyagi formába öltve vissza tudna forgatni a szolgálat további fejlesztésére. Ehelyett azonban növeli a bevándorlókkal szembeni előítéleteket és további társadalmi feszültségekhez vezet. Ráadásul saját emberi tehetetlenségük a problémás fiatalember emberi kvalitásainak megítéléséhez vezetett: „George meglehetősen önfejű, kissé kényelmes, többnyire a könnyebbik megoldást választó ember”, amivel alapvető emberi jogokat sértettek. Ezzel a tudatalatti elhárító mechanizmus, projektálás, alkalmazásával még súlyos veszélybe is sodorhatják magukat, hiszen a sértő magatartás a fiatalember tudatossági színtjétől függően esetleg erőszakos magatartásban vagy nemzetközi emberjogi szervezettől kért támogatás esetén akár a szervezet elleni felelősségrevonásban nyilvánulhat meg.

A beszámoló ugyan az író utópisztikus jövőképével zárul, viszont úgy tűnik, hogy a család időről-időre visszakerül majd a gondozó rendszerbe. Ami egy átmeneti problémának indult, egy állandósult helyzetté vált, mely korántsem fejeződött be. A résztvevő szociális munkásoknak is szükségük lett volna egy külső szupervízióra, hiszen az egyének sorsáért és döntéseikért nem vállalhatnak felelősséget. Az emberi életek és sorsok sokkallta bonyolultabbak annál, melyek a szociális esetkezelések kapcsán, mint ’jéghegy csúcsok’ láthatóak. Az esettanulmányból jól látszik, hogy a kliensek nem kaptak lehetőséget arra, hogy szembenézzenek saját döntéseik következményeivel, amely által megindulhattak volna a minden emberben meglevő folyamatok, melyek a saját családi és kultúrális hátterük deficitjeit tárták volna fel számukra, ugyanis ilyen mindenkinek van, amit aztán alkalmuk lett vona nekik saját maguknak korrigálni, amire ugyanis mindenki csakis maga képes egyedül. Így a kliensek saját életének terhei törvényszerűen a szociális munkások vállán kötött ki, a már meglevő erőforrásaik pedig jelentősen csökkentek. Ez mégsem teljesen az esetet kezelő szakemberek hibája elsősorban, mivel a szociális rendszer maga jelenlegi formájában még nem képes kezelni ezeket a helyzeteket, a megfelelő tapasztalattal rendelkező szakemberek hiányában, illetve a bürokratikus eljárások az örök emberi értékek elé helyezésével az ilyen szakemberek helyzetét lehetetlenné teszik.

Az egyes esetek kezelésében résztvevő szakembereknek az adott esettel kapcsolatos érzéseiket, esetleges felmerülő félelmeiket, kudarc és sikerélményeiket is kezelniük kell, abból a célból, hogy egyre mélyebb megértésre jussanak úgy önmagukkal, mint másokkal szemben és ezzel kiküszöböljék, illetve minimálisra csökkentsék a hibalehetőségeket. Ennek megfelelő kiértékelésekor a szociális munkás egyre jobban fogja látni a terepen, hogy mi az ő dolga és mi nem és világosabban lesz képes megfogalmazni a véleményét mind a klienssel, mind pedig a munkatársakkal kapcsolatosan. Ilyen jellegű szupervízióra az esettanulmányban utalást nem találunk, mint ahogy építő konklúziót sem. A leírás az irreális elvárások magaslatából egy délibáb kergetéséig jutott el. A segítő szakember feladathoz való kezdeti hozzállása, ami „igen nehéznek igérkezett”, egy önbeteljesítő próféciává vált, ami jól jellemzi a túlterhelt szociális munkás egyéni attitűdjét, amely megfelelő hátszelet kapott az ellátórendszertől. Sajnálatos módon, még az ügyfél csodával határos kezdeti sikere sem ébresztette rá a segítő szakembereket, hogy lépjenek ki a Mindenható Isten szerepéből és foglalják el a saját helyüket az önmaguk és embertársaik iránt elkötelezett, nyitott elmével rendelkező támogatói szerepkörben. Az esettanulmány leírása azonban kétségkívül egy eltávolodást, feldolgozást jelentett az írója számára.

Forrás:
Menedék Migránsokat Segítő Egyesület: Esettanulmányok (81-87 oldal) A szerencse lányának esete,avagy hogyan találta meg boldogságát a boldogtalanság elől menekülő nő
http://menedek.hu/equal/docs/mashogysegiteni/esettanulmanyok.pdf