"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"

Édesanyámnak, aki több mint 20 éve Jehova Tanúja, írott egyik levelemet szeretném megosztani az olvasókkal. Ez egy elég kemény levél. Elég sok tépelődés után írtam meg és küldtem el végül. Válasz nem jött rá, de nem is vártam. 

Úgy éreztem, hogy ezek a szavak ő hozzá tartoznak, nem pedig az én lelkemet kellene, hogy tovább mérgezzék.

Kedves Anyu! 

Évek teltek el azóta, amióta az első levelemet megírtam, amiben először voltam képes feltárni a Veled kapcsolatos gondolataimat. Olyan dolgokról szeretnék most írni, melyekről azelőtt sosem beszéltem Neked, ezért szeretném, ha végigolvasnád ezt a levelet.

Azokról az érzéseimről, gondolataimról szeretnék írni, melyek az utóbbi időben fogalmazódtak meg bennem, jórészt a levelemre való reakcióid, illetve azok hiánya miatt. Az elmúlt évek történései világosan megmutatták számomra, hogy a kettőnk kapcsolatában csakis egyedül tőlem várod, hogy valamit tegyek. Ez sok egyéb gondolatot is felvetett bennem a múlttal kapcsolatosan. Már egy jó ideje próbálom megérteni a velem való szeretetlen és elutasító viselkedésed okát, sőt még mentségeket is igyekeztem találni azokra.

A mostani viselkedésed gyakorlatilag ugyanolyan, mint amit akkor tanusítottál, amikor két óvodáskorú kisgyermekedet szexuálisan molesztálták és Te, mint anya azt tetted, amit most is teszel a velem való kapcsolatod helyreállításában, vagyis semmi. Ezzel a tehetetlen, inkompetens hallgatólagos beleegyezéssel megvédtél egy pedofil személyt a törvénytől és a saját gyerekeidre helyezted az elkövetett bűncselekmény súlyát. Gyáva tehetetlenségeddel óriási terhet és fájdalmat okoztál nekünk, amit nem is lehet szavakkal leírni, felbecsülhetetlen károkat okoztál az életünkben, amihez nem volt semmi jogod. Ma már teljesen vissza tudok emlékezni arra az érzésre, amikor engem vádoltál a történtekért (a nagymamával együtt), akkor ott úgy éreztem, hogy rossz vagyok és nem bízhatok magamban. Ezek az érzések aztán teljesen lerombolták az életemet és súlyos fizikai betegségekben is megnyilvánultak, mivel képtelen voltam kifejezni a helyzettel kapcsolatos érzéseimet. Ennek már szerencsére vége van és most már nincsenek bennem ilyen akadályok. Sajnálom, hogy csak addig tekintettél a lányodnak, ameddig ezek a fájdalmak fennálltak, azóta már nem létezek számodra. Ezzel a tetteddel akarva-akaratlanul is kimutattad az irántam érzett VALÓDI érzéseidet. Sajnálatos és egyben fájdalmas is tudomásul vennem, hogy egy teljesen érzéketlen anya mellett nőttem fel, akinek minden felém irányuló gondoskodása nem volt több, mint puszta kötelességtudat. Nem ismerhettem meg, milyen egy valódi családban felnőni, viszont rengeteg alkalmam volt a félelem, a rettegés és az alkalmatlanságérzés elsajátítására. Semmivel nem szolgáltam rá a velem szembeni viselkedésedre, sőt kifejezetten engedelmes, mintagyerek voltam kicsiként. Ami történt, az teljesen Téged terhel, mi mint gyerekek a húgommal nem érdemeltük meg ezt a bánásmódot. Az apuval együtt, ti voltatok abban a helyzetben, hogy megvédjetek (apu igazából megtette ezt) és érzelmi támogatást adjatok nekünk abban a helyzetben, mi gyerekek semmit sem tudtunk tenni a saját biztonságunk érdekében. Az, hogy Ti ezt elmulasztottátok megtenni, mert boldogtalanok voltatok, nem a mi hibánk volt.

Későbbi éveimben az irreális elvárásaiddal, állandó gyalázkodásaiddal, kritizálásoddal igyekezted a bűntudatot fenntartani bennem. Úgy éreztem undorító vagyok és engem nem lehet szeretni. Emlékszem, hogy sokat dolgoztál értünk és jókat beszélgettünk, viccelődtünk, nevettünk. Az elrabolt gyerekkoromat és az érzelmi kínokat azonban ezek nem kompenzálják. Senki és semmi sem képes pótolni azt a hiányt, melyet az átélt bizonytalanság és zűrzavar miatt voltam kénytelen elszenvedni, melyek nem csupán gyermekkoromban hanem felnőttkorom egy részében is elkísértek.

Mintha még ez mind nem lenne elég, amit tettél, még azt is elvárod tőlem, hogy tegyek úgy, mintha minden rendben lenne, mintha nem történt volna semmi, még a felnőttkoromat is tovább próbálod nyomorítani azáltal, hogy arra kényszerítenél, hogy tagadjam meg az emlékeimet, mert Te nem szeretnél szembesülni számodra kellemetlen dolgokkal. Még most is csak azzal foglalkozol, hogy Neked mi jó. Ez nagyon igazságtalan és önző dolog részedről és bár már nem érint a viselkedésed olyan mértékben, mint korábban, azért úgy gondoltam, hogy leírom ezeket Neked.

Az lenne a minimum, ha bocsánatot kérnél a történtekért. De még ha meg is tennéd ezt krokodilkönnyek kíséretében, azok is csak üres szavak lennének részedről, amire igazából nem vagyok kíváncsi. Érzelmileg beteg ember vagy, aki orvosi kezelésre szorul ahhoz, hogy valamennyire is normális kapcsolatokat tartson fenn bárkivel is a környezetében. A bizonyíték erre az, hogy még a legelvetemültebb bűnözőket is, akiket mindenki utál, szereti az anyjuk, mert az anyai szeretetet semmivel nem lehet megszüntetni. Mégis mivel vívtam ki, hogy aljasabbnak tekintsél, mint egy bűnözőt? Lehet, sosem kapok erre választ, de úgy érzem, Te magad sem tudod.

Bár kemény szavakat használtam, mégsem a gyűlölet motivált. Nem akarom, hogy szenvedj, nem kívánok Neked semmi rosszat, csak annyit szeretnék, hogy ismerd el a tényeket, amik történtek. Úgy gondolom, elég időt hagytam arra, hogy felülbíráld viselkedésedet és lépéseket tegyél a köztünk levő probléma rendezésére, ami éppen úgy a Te felelősséged is, mint az enyém. Én nyitott lennék egy újfajta kapcsolat kialakítására, ehhez azonban a Te közreműködésedre is szükség lenne. Magam részéről továbbra sem vagyok hajlandó részt venni a családi játszmában, amely titkolódzáson, tettetésen és hazugságokon alapul, amely légkörben olyan iszonyú bűntények történhettek meg, mint a gyermekek megbecstelenítése. Ezt a levelet is magamért írtam elsősorban, így teljesen mindegy, hogy mit reagálsz rá vagy reagálsz-e rá egyáltalán.

Talán érdekel, hogy most már sokkal jobban boldogulok az életben: van egy szerető társam, aránylag jó egészségben vagyok és érdekes munkát végzek.

Szerető lányod: