Én sokkal inkább rémisztőnek tartom azt, hogy ezt a véleményét nem egy pszichológus székében ülve fejtette ki, ahol esetleg segítséget kaphatott volna problémájára (mondjuk ahhoz előbb ezt 'problémá'-nak kellett volna minősítenie), hanem egy országgyűlési parlamentben, ahol emberek, adott esetben nők és gyermekek sorsáról döntenek.
De hogy jönnek ide Jehova Tanúi?
Elhiszem, hogy sokak számára nem kellemes ez a téma, azoktól már előre elnézést kérek. Egy hozzászóló, így nyilatkozott, amikor az ebben a témában írt korábbi cikkem a Mindenkinek Jehova Tanúiról blog egyik ajánlójában megjelent:
"Na, ezt az ún. "családon belül erőszak" témát marhára nem kéne idehozni, mivel egyrészt nem tartozik ide (ez egy szimpla nyugatról szított liberális kurzuspolitikai kérdés, amely csak úgy mellesleg a nyugati civilizáció elpusztítására irányul), másrészt pedig ennek kapcsán elvi szinten a családon belüli szerepviszonyok tekintetében az Őrtorony éppenséggel helyesen olvassa a Bibliát, az már más kérdés, hogy kegyelemből fakadó megigazulás, és a Szentlélekkel való valóságos eltelés hiányában éppenséggel helyes elveket is lehet keresztényietlen módon gyakorolni. Éppen ezért tökéletesen helytelen azokat tanításokat magukat bírálni, amiket nem csak az Őrtorony, hanem minden mainstream keresztény felekezet is vall (pl. szexuáletikai kérdések, családcentrikusság, stb.), azon az alapon, hogy azokat az Őrtorony-felekezetben keresztényietlen módon valósítják meg, vagy az elöljáróak visszaélésszerűen gyakorolják. El kell kerülni a csomagban gondolkodást."
E 'csomagban gondolkodást' elkerülendő, én most nagyon is személyes tapasztalataimat szeretném megosztani, melyet egy önmagát ugyan 'családcentrikus'-nak valló, bár a keresztény mainstream-től kissé távol álló vallási kisközösség tagjaként volt alkalmam szerezni. Arra nem vállalkoznék, hogy azt megítéljem, hogy Jehova Tanúi, akik ebben a kérdésben 'éppenséggel a helyes elveket' képviselik-e vagy sem, azt azonban szeretném az elején leszögezni, hogy a kereszténységben fellelhető 'családon belüli szerepviszonyok' értelmezése nem egyedül Jehova Tanúinál okoznak szexuáletikai problémákat. Inkább úgy fogalmaznám, hogy ők sem jobbak, mint a többiek.
A lényeg, hogy itt is, ott is vannak áldozatok a nőkkel és gyermekekkel kapcsolatos nézetek 'keresztényietlen' értelmezésének és gyakorlatának.
Ha már egyszer ebben a "fagyi visszanyal" helyzetbe kerültem, úgy hiszem elmondhatom azt, hogyan nézett ki a dolog az én nézőpontomból. Mivel ez a blog az én személyes internetes naplóm is egyúttal, ezért arról írok, amit fontosnak ítélek meg, másrészről azonban senkit sem kényszerítek az olvasására és nem is tekintem véleményemet és tapasztalataim közzétételeit az "egyedüli igaz, megmentéshez vezető útnak".
A történetem röviden annyi: egy Jehova Tanúi gyülekezetében kisegítőszolgai kiváltságot betöltött férjem fizikailag kezdett bántalmazni. Mivel mást ötletem nem volt, a gyülekezet véneitől kértem segítséget, akik igazából nem tettek semmit, sőt határozottan rosszabbá tették a helyzetünket (mindkettőnkét!!!). Értem ezalatt, hogy nem távolították el a férjemet a tisztségéből, nem adtak semmiféle Biblián alapuló tanácsot, emberi megértést a férjemnek adtak (aki ettől csak még mélyebbre került, bizonyos értelemben). Így ott maradtam teljesen egyedül egy olyan helyzetben, amiről senkivel nem beszélhettem és nem mertem 'világi' (értem ez alatt rendőrségi, családi erőszakkal foglalkozó szervezetektől jövő) segítséget sem kérni, mert azt hittem, hogy szégyent hozok a gyülekezetre.
Ebből a lehetetlennek tűnő helyzetből mégis képes voltam kijönni és most arról szeretnék írni, hogy mi módon.
A családon belüli erőszak felnőtt elszenvedőinek, akik éppúgy lehetnek férfiak vagy nők, a legnagyobb problémájuk a saját gondolkodásukban van. Az első és legfontosabb dolog, amit helyre kell tenniük magukban, hogy SEMMI KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM FELELŐSEK AZ ELKÖVETŐ TETTEIÉRT. Az erőszakot elkövetők úgy próbálják beállítani a dolgot, hogy az áldozatuk kiprovokálta a viselkedésüket valamilyen módon. Ezzel próbálják tetteik súlyát kissebbíteni. Az okok lehetnek: nem megfelelő étel készítése, nem szép a felmosás, olyat mond az áldozat, ami nem tetszik az elkövetőnek vagy esetleg olyan képet vág, sőt egy bizonyos irányba néz, amit az erőszakoskodó kifogásol stb....Bármilyen okot hoz fel ellened a bántalmazód, melyek lehetnek akár igazak is önmagukban, senkit sem jogosítanak fel erőszakos viselkedésre, fizikai vagy lelki bántalmazásra.
Az egyik dolog, amire Jehova Tanúi hivatkoznak az a főség elve, amit úgy értelmeznek, hogy a feleségnek 'mindenben alá kell rendelnie magát a férjének'. Ez a valóságban úgy néz ki, hogy nem lehet ellenvéleménye, ha van is azt úgy fogalmazza meg, hogy jól hangozzék és a férfi bölcsesség felsőbbrendűségét, mint valami isteni elrendezést el kell fogadnia (természetesen lehetnek a nők részéről is visszaélések, ezt nem vitatom, azt talán nehezebb ilyen "szentírási" alapra helyezni). Az Írások ilyenfajta értelmezése utat nyit az erőszak alkalmazásához, ami eleinte szóban, majd később tettekben is megnyilvánulhat.
Biztosan nem minden egyes Jehova Tanúja gondolkodik így, de abban a helyzetben, amiben én voltam, az általam ismert összes felvigyázó legjobb esetben is csak egyet nem értését fejezte ki - azt is csak maximum szavakban.
Többek között ebből is gondolom, hogy a JT-féle bibliaértelmezés nem lehet helyes, mert rossz gyümölcsöket terem.
Ezt persze lehet egy tökéletlenségre való hivatkozással kivédeni, amit az én esetemben is tettek, de ez nem teszi az áldozatok sérelmeit semmissé. Egyébként a dolgok helyrehozatalára (Máté 5:25) azóta sem történt részükről semmilyen erőfeszítés, pedig az eset már több, mint 10 éve történt...
Ugyan mi is lett volna belőlem, ha "jehováravárok", már rég a föld alól szagolhatnám az ibolyát...
Ezzel szemben, irogatom itt a memoárjaimat!
Jóllehet az áldozat nem felelős az bántalmazó viselkedéséért, ugyanakkor mindenféleképpen felelős a saját életéért. Ugyanis az a helyzet, amibe jutott, az valahogyan az ő döntéseinek következményeként tudható be. Megfigyelhető, hogy a bántalmazó kapcsolatokból az érintettek nehezen tudnak kilépni. Lehet, egyesek vég nélkül panaszkodnak házastársukra, de soha nem tesznek semmit. Magam is hasonló helyzetben találtam magam, jóllehet nem panaszkodtam másoknak, mert azt nem szeretek, de tehetetlennek éreztem magam, mert úgy éreztem szeretem a férjemet és nem tudom csak úgy otthagyni. Egyébként is, úgy tűnt mintha valahogy jobbra fordulnának a dolgok. Sajnos újból és újból csalódnom kellett, még akkor is mikor a férjem 'valóban' megváltozott, legalábbis felhagyott az erőszakos magatartásával, de akkor meg másfajta dolgot tett, amivel nekem fájdalmat okozott. Jóllehet, ő ugyanezt állította rólam, mégsem volt képes kilépni a kapcsolatból ő sem.
A dolog kulcsa az volt, hogy azokat a régen eltemetett érzelmeket kellett kezelni és gyógyítani, ami az erőszak és annak megtűrése, elviselése mögött meghúzódhat. Ez még akkor is így van, ha nem emlékszünk ilyen helyzetre. A fennálló probléma mutatja, hogy történt ilyen, mert 1. nem kerültünk volna bele egy ilyen helyzetbe, 2. minden további nélkül azonnal az első jelre kiléptünk volna egy ilyen kapcsolatból.
A mélyben meghúzódó érzelmek kezelése fontos, ha úgy akarunk kilépni egy rosszul működő kapcsolatból, hogy nem lépünk bele egy másik hasonlóba.
De itt fel merülhet e kérdés: muszáj kilépni? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Én úgy találtam, hogy ha egy kapcsolat átlép egy határvonalat (és a bántalmazás az ilyen dolog az én szememben), akkor az sajnos nem gyógyítható. Egyetértek azzal, hogy ezt rettentően nehéz dolog elfogadni. A Jehova Tanúi kiadványok a házasság helyrehozását szorgalmazzák, még abban az esetben is, amikor erőszak áll fenn. Jóllehet ezt úgy képzelik, hogy az erőszakot elszenvedőt, gyakran a házasság női tagját, ravasz módszerekkel rábeszélik az erőszak elviselésére vagy a 'bűn elnézésére' ösztönzik esetleg utalva arra, hogy az áldozat maga sem tökéletes. Egy olyan személy, aki esetleg évtizedek óta az Őrtoronnyal tömte meg a fejét, sőt már gyermekkorában is így nevelték (vagy éppen egy erőszakos közegben nevelkedett), esetleg hajlamos elfogadni az 'élet realitásait', miszerint a tökéletes házasság csak egy csalóka ábránd, így továbbra is a tényekkel való szembenézés helyett inkább egy valamilyen szempontból destruktív kapcsolatot fenntartása mellett dönt. Természetesen ez mindenkinek a saját dolga, én csak a saját nevemben beszélhetek és én úgy tapasztaltam, hogy az Őrtorony kiadványok egyoldalúan tárják fel ezt a témát és az áldozatokat vallásos köntösbe bújtatott szenvedésre ítélik. Az egyik általuk kiadott cikk alcíme: "Miután a tulajdonosok felmérik a károkat, döntést kell hozniuk: vagy lebontják a házat, vagy felújítják". Bár a cikk elismeri, hogy "talán a házastársad visszaélt a bizalmaddal, vagy állandóan veszekedtek, és emiatt már nem találsz örömet a kapcsolatotokban", mégis inkább a válás negatív oldalait emeli ki inkább, ahelyett, hogy egy kiegyensúlyozott nézőpontot közvetítene és hagyná, hogy az érintett személy saját maga hozná meg döntését. Ezt nevezem én befolyásolásnak. Ha egy házasságban nincs bizalom és állandó veszekedések vannak, az maga a pokol!
Mivel akkoriban ezt még nem láttam át, súlyos éveim mentek arra, hogy kibogozzam az összegubancolódott szálakat. Próbáltam a férjem magatartását megérteni, ami nem az én dolgom lett volna, mert valójában mindegy mi motiválta. A legfájdalmasabb talán az volt, amikor végre beláttam, hogy én éppen olyan alkalmatlan vagyok az ő számára, mint ő a számomra, mert valahogy úgy tűnt, hogy képtelen vagyok magam megértetni vele. Mintha két külön bolygón élnénk. Két vonat elhalad egymással szembe, két külön sínen.
Amikor eljutottam erre a felismerésre lassan-lassan, akkor még mindig ott volt a házasságból való kilépés mikorja és hogyanja. Sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy bárhova mehettem volna (a volt-férjem még mindig 10-szer jobb volt, mint visszaköltözni anyámhoz), így nekem kellett kidolgoznom egy óvatos stratégiát. Az egész helyzet egy kicsit a Sleeping with the Enemy (Julia Roberts) c. filmben látottakhoz hasonlított, mintha egy titkos tervet készítettem volna a 'szökésemhez'. A volt-férjem erőszakosan reagált még a gondolatára is, hogy el akarom hagyni, többször fenyegetett, hogy felgyújtja házat, sőt jónéhányszor megakadályozta, hogy fizikailag elhagyjam az otthonunkat. Máskor azonban azt akarta, hogy menjek el, hagyjam őt békén. Gyakran éreztem közvetlen életveszélyt, így nagyon ügyeltem, hogy senkinek nem mondtam semmit a tervemről, mert soha nem tudtam kitől mit hall vissza. Nem írtam semmit a naplómba sem, mert nem bíztam abban, hogy tiszteletben tartja a személyes gondolataimat. Igyekeztem nem megosztani vele őszinte érzéseimet (nos, nem volt túl egészséges dolog, mert ezek mindig haragra gerjesztették), ezért ez olyan volt, mintha egy másik személyiség lett volna bennem.
A mai fejemmel, ezen a ponton már segítséget kérhettem volna valamelyik egyesülettől, pl Magyarországon a NANE és Eszter Alapítványok foglalkoznak a családon belüli erőszak elszenvedőivel, de akkor még ezekről nekem fogalmam sem volt. Rettentően nehéz kívülálló segítségét bevonni egy ilyen folyamatba, de ha te is egy ilyen áldozat vagy, akkor az a legfontosabb, hogy BENNED SZÜLESSEN MEG A DÖNTÉS. Ennek hiányában ugyanis nem tudnak neked segíteni mások sem.
Így történt ez velem is, amikorra elhatároztam magam, akkor olyan lehetőség nyílt meg számomra, amiről álmodni sem mertem volna és egyszer csak kint találtam magam az aranykalitkámból.
Ellentétben azzal, amit az Őrtorony idézett a korábban említett cikkben, én azt tapasztaltam, hogy bizony egy hatalmas kő esett le a vállamról, amikor végül elváltam a férjemtől és a vele (és a házasságunkkal) kapcsolatos nyomasztó érzések azonnal megszűntek. Természetesen nem vártam, hogy a gondjaim majd véglegesen megszűnnek, ilyet szerintem senki nem várhat, viszont az összes energiámat a saját gondjaimra tudtam fordítani, ami olyannyira felelemelő tud lenni egy nehéz, súlyos gondokkal terhelt kapcsolat után, hogy szinte szárnyakat kap az ember. "Gondolj a nehézségekre, melyekkel szembe fogsz nézni, és készülj fel rájuk." Nos, egy erőszakos párkapcsolat után bármilyen 'nehézség' örömforrásnak tűnhet. A válásról való reális gondolkodáshoz ez is hozzátartozik!
Az ítélkezés nem ránk tartozik. Az elkövető és az áldozat ugyanazon bot két vége: mindkettejüknek súlyos lelki problémájuk van, amit együtt valószínűleg nem tudnak kezelni csak külön-külön. Ma már teljesen meg tudom érteni a volt-férjemet, hogy milyen nehézségei lehettek emberileg és milyen súlyos érzelmi terheket viselt. A bántalmazással ezeket sajnos még tovább tetézte. A magam részéről sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb megtenni ezt a lépést és abba a hamis ábrándba ringattam magam, hogy én segíthetek neki (más nőknél esetleg a gyermekek érdeke vagy anyagi okok lehetnek, ez mindegy, mert a bántalmazónak magával van elsősorban problémája, amit a bántalmazott is súlyosbíthat, ha nem lép időben).
Nehéz bármit is mondani az ilyen hasonló patthelyzetben levők számára. Tedd fel magadnak a kérdést: valóban ilyen életre vágytál?
Nekem most Zséda egyik dala jut eszembe, amely egy erőszakellenes kampány céljából íródott:
"a sorsod másról szól, lesz új világod még"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése