Rendhagyó bemutatkozás

Ez a történet egyesek számára szomorúnak tűnhet. Az én számomra azonban ezt az igazságot tanította meg: "...nincs rossz, csak fel nem ismert feladat..."

Amikor megszülettem, anyukám olyan csúnyácskának látott, mint egy békát. Olyan csontos, vékonyka gyerek voltam, hogy szüleim szégyelltek a fényképész előtt, ezért egy nagy törülközővel letakartak. Ráadásul állandóan beteges voltam, még az a szerencse, hogy nem Spártában születtem, mert biztosan röpültem volna le a Taigetoszról...

Családom már korán kihívások elé állított, hamar önállóságra kellett jutnom, mivel leginkább alkoholistákkal, prostituáltakkal, kisstílű tolvajokkal és egy pedofillal voltam körülvéve, akik neveltek és gondoskodtak rólam.  Egyedül anyukám volt az, aki nem volt sorolható egyik kategóriába sem, viszont ő úgy gondolkodott, hogy elég nagy vagyok már ahhoz (4-5 évesen), hogy önmagamat is meg tudom védeni ezektől az emberektől, ha nagyon akarom. Ezért aztán úgy döntött nem tesz semmit a védelmemre.
A helyzetemet úgy oldottam meg, hogy egy ajándék macihoz kapcsoltam minden rossz emlékemet és amikor kórházba mentem, akkor a macit ott hagytam (szándékosan tettem, mert tudtam, hogy nem hozhatom ki), így aztán úgy gondoltam, hogy megszabadulok a rossz érzéseimtől. De sajnos tévedtem. Kezdtem úgy érezni, hogy megöltem a macimat, elárultam a legjobb barátomat és emiatt bűntudatom kezdett kialakulni. Ebben nap, mint nap megerősítést kaptam, mert onnantól kezdve nagyrészt az én hibámnak tartották, ha valami rossz történt a családunkban. Ez aztán rendesen aláásta önbecsülésemet.

Talán néhányak számára hajmeresztőnek tűnhet egy ilyen történet, sokaknak azonban ez keserű valóság, amit szeretnének valahogyan kitörölni az emlékezetükből. Én is ezt tettem, ami eléggé sikeresnek volt mondható, mert egészen életem egy későbbi szakaszáig ez a történet nem létezett a tudatos emlékezés formájában. Volt helyette egyéb más. Pl: sűrű és egyre súlyosbodó fejfájások, "mindenféle" izomfájdalom, torokfájás, fülgyulladás, kóros soványság, étvágytalanság és még sorolhatnám a fizikai tüneteket. Ezenkívül sokmindent másképpen láttam a környezetemben, ami számomra érdekes volt az másnak nem és fordítva. Emiatt újabb ítéleteket és elutasításokat kaptam családom tagjaitól.

Fiatal lánykoromban olyan vékonyka voltam, hogy az osztálytársaim összedobták a zsebpénzüket és vitamin italt vettek nekem. Ez nagyon megható volt, mert otthon senki nem foglalkozott a gondjaimmal, senki nem vitt orvoshoz a fejfájásaimmal, amikor egyszer mégis kórházba kerültem, mert váratlanul rosszul lettem, akkor az orvosok csak tehetetlenül álltak felettem és nem értették, hogy mi a bajom. Csak annyit mondtak, hogy majd egyszer kigyógyulok belőle. Elfogadtam hát, hogy ez az élet rendje, ezzel kell élnem valamiért, jóllehet a fájdalom néha kibírhatatlan volt.

Leginkább reformátusok között nőttem fel, bár néhány katolikus is volt a családban, de semmi jó élményem nem kötődött vallási eseményekhez, kivéve egyszer, amikor az egyik unokatesóm konfirmálásán kakaót meg kalácsot kaptunk. Amikor a Mikulásról kiderült, hogy hazugság, akkor a Jézuska létében is kételkedni kezdtem. Gondoltam, jobb ha nem verem magam kalandokba, mert ők is be fognak csapni. Szerettem volna látni vagy valahogyan érzékelni őket valahogy, de csak annyit tudtam,  hogy van bennem egy nagy sárga fény, de hogy ki az vagy mi az, arról fogalmam sem volt. Amikor egyszer volt alkalmam beszélni egy református pappal, aki eleinte nagyon nyájasnak tűnt, azonnal nekiszegeztem a kérdést, hogy miből gondolja, hogy van Isten (kb 12 éves lehettem). Ettől aztán szegény pap úgy felháborodott, hogy egyenesen kiszaladt a helységből. Nem értettem, hogy mit mondtam rosszul, de ez az utolsó reményemet is elvette, hogy valaha is meg fogom tudni az igazságot ebben a témában.

Úgy éreztem, valami sejtelmes titok leng körül gyerekkoromban és ez valamiféle igazságkeresésben nyilvánult meg. Valójában fogalmam sem volt, hogy mit is keresek. Amikor a szüleim veszekedtek, az én nevemet hallottam, de nem értettem miről van szó. Anyukám néha elkezdett egy mondatot, amit aztán nem fejezett be. Az ember azt gondolná, hogy hogyan is emlékeznének ilyesmire a gyerekek, ők még úgy sem értik, de ez nem igaz, mert minden információ darabka ott lapul a tudatunk mélyén és formálja azt a képet, ahogyan a világot látjuk későbbi életünkben. Igen, még azt is ahogyan az Istennel kapcsolatos kérdéseinket feltesszük, ahogyan a szellemvilág dolgai iránt kutakodunk, ezek mind már előre elképzelt sémák alapján történnek, olyan nézőpontok által, amit már korábban láttunk, tapasztaltunk vagy átéltünk. Azt a képet fogjuk kivetíteni, ami bennünk van, amit aztán 'objektív' igazságként kezelünk. Amit igaznak gondolunk, ahhoz pedig az elménk 'bizonyítékokat' fog gyüjteni annak érdekében, hogy fenntartsa a lelki békénket.

A hamis önképpel, amit a családunktól kaptunk, eléggé valószínű, hogy egy hamis istenképhez fogunk jutni.  Velem is ez történt: a Jehova Tanúi által nyújtott magyarázatok valahogy olyan szép kereknek tűntek számomra (nem csoda, hiszen pont erre vannak megtervezve) pont akkor, amikor az iskola befejeztével az "élet kapuján" kellett volna kilépnem. Igazából úgy éreztem, hogy 'megtaláltam az igazságot', amit már olyan régóta kerestem és szembeszállhattam végre a családommal is, kiknek életmódját semmi szín alatt nem szerettem volna követni. A bennem levő útmutatót, a "sárga fényt", meg elfelejtettem, úgyis mindig csak becsapott, nem bízhatok meg benne.
Azt hittem, hogy valami kívülről jövő nagy tudás vagy valami irányítás fogja ezentúl vezérelni az életemet.
Hát így lettem Jehova Tanúja.

A hamis énkép építgetése, amit a családomban elkezdtem, így a Jehova Tanúi gyülekezet közreműködésével folytatódott. Mindebből eleinte annyit érzékeltem, hogy fizikailag egyre rosszabbul voltam, később depresszióssá váltam, majd úgy kezdtem érezni, hogy gyűlölöm a férfiakat meg általában a hatalmon levőket. Mindezek gyökereit sokáig nem láttam át, sejtettem, hogy talán lehet valami köze a családomhoz, de leginkább magamat vádoltam ezekért az érzésekért, amitől aztán úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Eszembe sem jutott, hogy ennek bármi köze lehet a Jehova Tanúi szervezetnek vagy annak a módnak, ahogyan ott az emberekkel bánnak, hiszen ezek a dolgok (megaláztatások, piszkálások) megszokottak voltak számomra, hiszen ebben nőttem fel.

Ez így ment addig, míg egy szép napon nyakamba nem szakadt az addig építgetett hazugsághalmazom és maga alá nem temetett. Egyszerre kellett felfognom a családomtól és a gyülekezettől jövő árulásokat (a kettő mélyen összefügg egymással) és bizony volt, hogy úgy gondoltam, hogy nem élem túl. A teljes addigi világom és életem összeomlott, de mégis nagyon boldog voltam. Hirtelen kiegészültek a félbehagyott mondatok, értelmet nyertek az értelmetlennek tűnő veszekedésfoszlányok és (20 év után) elmúltak a fizikai fájdalmaim.
Mi történt? Csak annyi, hogy felismertem, hogy azért vonzódtam a Jehova Tanúihoz, mert volt egy megoldatlan feladatom, egy lezáratlan ügyem, ami miatt vissza kellett mennem a 'tett színhelyére', vagyis egy olyan körülményt kellett kreálnom magam körül, mint ami akkor velem kisgyerekkoromban történt. Ezért hát akaratlanul is körbevettem magam 'alkoholistákkal', 'prostituáltakkal', 'tolvajokkal' és 'pedofilokkal', annak érdekében, hogy amit akkor nem zártam le (mert nyílván nem tudtam 4-5 évesen), egy dráma keretében megoldjam. Érdekes módon ebben a 'teokratikus' drámában ugyanazt a főszerepet játszottam, a bűnbak szerepét, a vének szavai megegyeztek anyukáméval: "te vagy mindennek az oka".

Miután minden ocsmányságot, amiket rámaggattak, sikerült leráznom magamról szépen sorban, így elértem, hogy a gyülekezet részéről kiközösített státuszban lehetek és sem a családom, sem a barátaim nem állnak velem szóba. (Érdekes módon még azt is megállapították rólam, hogy 'parázna' vagyok, ez is ugyanaz, amit anyukám mondott rólam mindig, hogy a saját mulasztásait rám testálja......milyen véletlen egybeesés megint!). Meghozták a döntésüket, amit tiszteletben tartok, nem hibáztatom őket, hiszen én magam is, nem szándékosan ugyan, de egy hamis képet mutattam magamról. Így ha valaki csak felületesen ismert, és magából indult ki, akkor még egy kis fantáziával azt is gondolhatta, hogy képmutató vagyok.

Jelenleg szociális munkásnak tanulok és alternatív gyógyászati módszerekkel ismerkedek, hogy az átélt tapasztalataimból  a legtöbbet tudjam kihozni.