Richard Paul Evans
Amikor gyerekek voltunk a húgommal, ezen a képen mindig órákig tudtunk nevetni, mert olyan viccesnek tartottuk egyesek arcát. Reméltük, hogy nem a rokonaink. Pedig azok voltak, valami távoliak.
Amióta a transzgenerációs epigenetikus kineziológia és a hellinger családterápia keretében alkalmam volt bepillantást nyernem felmenőim egyes életjeleneteibe, azóta egy kissé más szemmel tekintek ezekre az emberekre.
Jehova Tanúi is mindig azt mondják a gyülekezetükről, hogy olyan, mint egy nagy család. De milyen család? Mert abból is többféle van.
Vannak pl családok, ahol a tanulást értéknek tekintik, máshol viszont kifejezetten károsnak, már akkor bajba kerülhet valaki, ha egy könyvet próbál elolvasni, de ha még felsőbb oktatásban is részt mer venni, akkor bizony könnyen árulóvá is válhat, aki "nagyon feltörekszik". Más családokban talán az alkoholizmus, a szeretőtartás vagy éppen a szorgalmas munka válik jellemző tényezővé.
Mindennek vannak előnyei és hátrányai, de ami adatott nekünk, azzal kell valahogyan boldogulnunk, sőt értékelnünk, mert a családunknak köszönhetjük az életünket. Ezért is tartom igazságtalannak, hogy Jehova Tanúi elválasztják a családtagokat egymástól pusztán azért, mert egy családtagnak másféle vallási nézetei vannak.
Mint ahogyan a családok különbözőek, úgy az örökségek is azok. Egyesek házat, pénzt, autót örökölnek, míg mások adósságokat, betegségeket vagy lelki terheket. Vagy ezek keverékét.
Amit viszont mindannyian örököltünk valamilyen módon az a családi mintázat. Ez olyan szokásrendszerekből, hagyományokból, mondásokból és egyes dolgok elfogadásából vagy elutasításából tevődik össze, melyek nagyobb része tudatlanul, mintegy ösztönösen ismétlésre kerül az életünkben egészen addig, amíg meg nem találjuk a forrást és fel nem oldjuk annak jelenbe kihatott konfliktusát. De mit is jelent ez? Vajon a konfliktusok feloldása egyenesen egy szép nagy boldog, békés családhoz vezet, ahol mindenki szereti a másikat? Vagy éppen ellenkezőleg; pont ennek a látszatnak fog véget vetni (abban az esetben, ha tényleg csak egy látszat békéről van szó)? Ez kinek mi.
Családi mintázataink szintén alkalmassá vagy éppen alkalmatlanná tesznek arra, hogy elviseljünk egy számunkra kedvezőtlen helyzetet. Azok a nők, akik kislányként fizikai vagy lelki bántalmazásokban vagy elhanyagolásban volt részük, felnőttkorukban sokkal nagyobb valószínűséggel esnek a olyan férfiak hatalma alá, akik bántalmazzák, megalázzák őket. Egyesek odáig elmehetnek, hogy még gyilkosság áldozataivá is válhatnak, mert olyannyira nem ismerik fel a bennük futó rossz programokat, melyek megakadályozhatják, hogy kilépjenek egy ilyen romboló kapcsolatból.
Miért van az, hogy valaki aránylag hamar felkapja a vizet és elhagyja a szervezetet akár egy szóváltás miatt vagy egy jelentéktelennek tűnő tantételbeli fennakadáson, míg mások tűrnek a végtelenségig. Kitartanak egy olyan vallásrendszerben, amely kizsigereli, megalázza őket és mindezt Isten nevében. Nagyon sok esetben nem a vallási odadaás, hanem a családi örökség miatt van ez. Hiszen sokaknak Jehova Tanúi közül a gyülekezet a családjuk, ez az egyetlen hely, ahol egyáltalán valamennyi kis szeretetet kaptak és ezért ragaszkodnak hozzá körmökszakadtáig és remélik, hoyg majd valahogy megoldódnak a bajok.
Mert ugye minden csak viszonyítás kérdése, hiszen nekünk, akik kijöttünk a gyülekezetből, az ott átélt nyomorúságos állapotok már egy rémálomnak tünnek, de sokan azok közül, akik ott vannak, eletük egy korábbi referenciapontjához hasonlítják a mostani állapotukat, ami a családjuk. Sajnos rengeteg embernek olyan nyomorúságos gyermekkora volt, hogy a gyülekezeti állapotok, akármilyen hajmeresztőek legyenek is, "jó"-nak tűnhetnek ahhoz képest. Vagy már úgy megszokták a terrort (nem tudom, hogy lehet megszokni), amit sok esetben egy Jehova Tanúja családban éltek át, hogy ez a természetes énjükké vált és ebben a közegben tudnak létezni.
Sokkal könnyebb úgy döntéseket hozni ilyen kérdésekben, ha egyfajta kívülálló nézőpontra helyezkedünk és úgy próbálunk tekinteni a felmenőinkre, mintha valami filmet néznénk, egy szappanoperát, mert ezáltal legalább átmenetileg érzelmileg el tudjuk határolni magunkat. Ezekben a 'tiszta' pillanatainkban, ha szerencsénk van, megláthatjuk indítékaink hajtóerejét de egyben feladatainkat is, melyek új céllal ruházhatják fel életünket. Azt hiszem mindenkinek, aki volt-Jehova Tanújaként újra szeretné kezdeni az életét, szüksége lehet erre a vizsgálódásra.
Amióta a transzgenerációs epigenetikus kineziológia és a hellinger családterápia keretében alkalmam volt bepillantást nyernem felmenőim egyes életjeleneteibe, azóta egy kissé más szemmel tekintek ezekre az emberekre.
Jehova Tanúi is mindig azt mondják a gyülekezetükről, hogy olyan, mint egy nagy család. De milyen család? Mert abból is többféle van.
Vannak pl családok, ahol a tanulást értéknek tekintik, máshol viszont kifejezetten károsnak, már akkor bajba kerülhet valaki, ha egy könyvet próbál elolvasni, de ha még felsőbb oktatásban is részt mer venni, akkor bizony könnyen árulóvá is válhat, aki "nagyon feltörekszik". Más családokban talán az alkoholizmus, a szeretőtartás vagy éppen a szorgalmas munka válik jellemző tényezővé.
Mindennek vannak előnyei és hátrányai, de ami adatott nekünk, azzal kell valahogyan boldogulnunk, sőt értékelnünk, mert a családunknak köszönhetjük az életünket. Ezért is tartom igazságtalannak, hogy Jehova Tanúi elválasztják a családtagokat egymástól pusztán azért, mert egy családtagnak másféle vallási nézetei vannak.
Mint ahogyan a családok különbözőek, úgy az örökségek is azok. Egyesek házat, pénzt, autót örökölnek, míg mások adósságokat, betegségeket vagy lelki terheket. Vagy ezek keverékét.
Amit viszont mindannyian örököltünk valamilyen módon az a családi mintázat. Ez olyan szokásrendszerekből, hagyományokból, mondásokból és egyes dolgok elfogadásából vagy elutasításából tevődik össze, melyek nagyobb része tudatlanul, mintegy ösztönösen ismétlésre kerül az életünkben egészen addig, amíg meg nem találjuk a forrást és fel nem oldjuk annak jelenbe kihatott konfliktusát. De mit is jelent ez? Vajon a konfliktusok feloldása egyenesen egy szép nagy boldog, békés családhoz vezet, ahol mindenki szereti a másikat? Vagy éppen ellenkezőleg; pont ennek a látszatnak fog véget vetni (abban az esetben, ha tényleg csak egy látszat békéről van szó)? Ez kinek mi.
Családi mintázataink szintén alkalmassá vagy éppen alkalmatlanná tesznek arra, hogy elviseljünk egy számunkra kedvezőtlen helyzetet. Azok a nők, akik kislányként fizikai vagy lelki bántalmazásokban vagy elhanyagolásban volt részük, felnőttkorukban sokkal nagyobb valószínűséggel esnek a olyan férfiak hatalma alá, akik bántalmazzák, megalázzák őket. Egyesek odáig elmehetnek, hogy még gyilkosság áldozataivá is válhatnak, mert olyannyira nem ismerik fel a bennük futó rossz programokat, melyek megakadályozhatják, hogy kilépjenek egy ilyen romboló kapcsolatból.
Miért van az, hogy valaki aránylag hamar felkapja a vizet és elhagyja a szervezetet akár egy szóváltás miatt vagy egy jelentéktelennek tűnő tantételbeli fennakadáson, míg mások tűrnek a végtelenségig. Kitartanak egy olyan vallásrendszerben, amely kizsigereli, megalázza őket és mindezt Isten nevében. Nagyon sok esetben nem a vallási odadaás, hanem a családi örökség miatt van ez. Hiszen sokaknak Jehova Tanúi közül a gyülekezet a családjuk, ez az egyetlen hely, ahol egyáltalán valamennyi kis szeretetet kaptak és ezért ragaszkodnak hozzá körmökszakadtáig és remélik, hoyg majd valahogy megoldódnak a bajok.
Mert ugye minden csak viszonyítás kérdése, hiszen nekünk, akik kijöttünk a gyülekezetből, az ott átélt nyomorúságos állapotok már egy rémálomnak tünnek, de sokan azok közül, akik ott vannak, eletük egy korábbi referenciapontjához hasonlítják a mostani állapotukat, ami a családjuk. Sajnos rengeteg embernek olyan nyomorúságos gyermekkora volt, hogy a gyülekezeti állapotok, akármilyen hajmeresztőek legyenek is, "jó"-nak tűnhetnek ahhoz képest. Vagy már úgy megszokták a terrort (nem tudom, hogy lehet megszokni), amit sok esetben egy Jehova Tanúja családban éltek át, hogy ez a természetes énjükké vált és ebben a közegben tudnak létezni.
Sokkal könnyebb úgy döntéseket hozni ilyen kérdésekben, ha egyfajta kívülálló nézőpontra helyezkedünk és úgy próbálunk tekinteni a felmenőinkre, mintha valami filmet néznénk, egy szappanoperát, mert ezáltal legalább átmenetileg érzelmileg el tudjuk határolni magunkat. Ezekben a 'tiszta' pillanatainkban, ha szerencsénk van, megláthatjuk indítékaink hajtóerejét de egyben feladatainkat is, melyek új céllal ruházhatják fel életünket. Azt hiszem mindenkinek, aki volt-Jehova Tanújaként újra szeretné kezdeni az életét, szüksége lehet erre a vizsgálódásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése