A megbocsátás csapdái

Erről a témáról már írtam egy korábbi cikkemben, de azt hiszem ez egy olyan dolog, amit nem árt jó néhányszor körbejárni. E mostani alkalmat az éppen megint kezembe kerülő Susan Forward könyv (Mérgező szülők) adta. Bár az én esetem eléggé szélsőséges, ennek ellenére úgy gondolom, hogy egyes Jehova Tanúi valláshoz tartozó szülők nem kevesebb lelki sérülést okozhattak gyerekeiknek azáltal, hogy vakon ragaszkodtak az Őrtorony doktrinákhoz, mint amit az én családom nekem. Ezek a gondolatok alkalmazhatóak például a gyülekezeti eljárások során szerzett súlyos sérülések áldozataira is.
Az írónő a megbocsátás csapdájáról beszél, amikor egyesek túlságosan hamar megbocsátottak szüleiknek, anélkül, hogy keresztülmentek volna mindazokon a negatív érzéseken, amelyeket gyermekként a szülők jóvoltából kénytelenek voltak átélni (itt most ezt nem sorolnám fel, mert azok akiketet ez érintett, tudják miről van szó) és anélkül, hogy a szülők a megbánás jeleinek TETTEIT mutatták volna feléjük.
(Itt fontosnak tartom kiemelni a tetteket, mert Jehova Tanúi vallásgyakorlatában általános hozzáállás a szavakban történő megbánás, ami nem sokat ér. Előszeretettel elintézik még a legsúlyosabb törvénytelenségeket is egy "tökéletlen vagyok" kijelentéssel, amivel csak egy újabb terhet raknak az áldozatuk vállára, a megbocsátás terhét...)

Magam részéről ezért is tartom fontosnak, hogy ezt a témát újabb és újabb aspektusából lássam. A Jehova Tanúi paradicsomi örök életről való ábrándozásaiba tökéletesen beleillik az elszenvedett bántalmazások és megaláztatások áldozatainak (akik nagyon sokszor gyerekek) megbocsátásról szóló fantáziaképe, amit az írónő így foglal össze: "Csak meg kell bocsátanom, és meggygógyulok, kitűnő lelki egészségnek örvendek majd, mindenki szeretni fog mindenkit, megöleljük egymást, és végül mindenki boldog lesz."
Ezen naív elképzelés, mely oly nagyon jellemző a mérgező családokból kikerülő felnőtt gyermekekre, még egyesekben benne élhetnek még azután is, miután konfrontálódtak ugyan az Őrtorony tanok hamisságával, de szeretnék mégis valahogyan azokat az alapelveket megtartani, amiket egy vallásos közösségben gyerekkoruk óta hallgattak.

Az írónő egy hasonló helyzetben levő paciensének példáját szeretném idézni:
"A huszonhét éves Stephanie rendkívül mélyen hívő, megtért keresztény volt, amikor megismerkedtünk. Tizenegy éves volt, amikor mostohaapja megerőszakolta. Attól kezdve addig folytatta ezt, amíg Stephanie anyja egy évvel később (más okból) ki nem dobta az házból. Az azt követő négy évben Stephanie-t az anyja partnerei közül többen molesztálták. Tizenhat éves korában megszökött otthonról és prostituált lett, Hét évvel később majdnem halálra verte az egyik kuncsaftja. Felépülése alatt a kórházban megismerkedett az egyik ápolóval, aki rávette, hogy keresse fel a gyülekezetet, ahova ő is járt. Néhány évvel később összeházasodtak és született egy fiuk. Stephanie őszintén igyekezett, hogy újraépítse életét. Ám annak ellenére, hogy családja volt és vallásos lett, nyomorultul érezte magát. Két évet járt terápiára, de még mindig nem tudodtt megszabadulni erős depressziójától. Ekkor fordult hozzám.
Stephanie-t felvettem az egyik incentuscsoportomba. Az első foglalkozáson biztosított bennünket, hogy megtalálta a lelki békéjét és megbocsátott a mostohaapjának, valamint rideg és tehetetlen anyjának. Azt mondtam neki, hogy ha meg akar szabadulni a depressziójától, lehet, hogy egy időre félre kell tennie a megbocsátást, hogy foglalkozni kezdhessen  a benne levő haraggal. Kitartott amellett, hogy mélyen hisz a megbocsátásban, és nem kell haragot éreznie, hogy meggyógyuljon. Meglehetősen heves harc bontakozott ki közöttünk, részben azért, mert fájdalmas dolgot kértem tőle, de azért is, mert vallásos szükséglete ellentmondott pszichológiaia szükségleteinek.
Stephanie kötelességtudóan dolgozott, de továbbra sem volt hajlandó utat engedni a haragjának. A többiek nevében azonban apránként kezdte kimutatni dühét. például az egyik este megölelte az egyik csoporttársát, és azt mondta: "Apád szörnyteg volt, gyűlölöm őt".
Néhány héttel később végül felszínre tört elfojtott haragja. Üvöltött, káromkodott, vádolta szüleit, mert tönkretették a gyerekkorát és megnyomorították a felnőtt éveit. Azután megöleltem, miközben zokogott. Éreztem, ahogy ellazul a teste. Amikor megnyugodott, viccelődve megkérdeztem: "Miféle viselkedés ez, egy kedves keresztény lánytól? Sosem felejtem el a válaszát: "Gondolom Isten jobban akarja, hogy meggyógyuljak, mint hogy megbocsássak"."
Eddig az idézet.

Az írónő szerint a megbocsátás, ha egyáltalán lehetséges, akkor az érzelmi nagytakarítás végén kell, hogy bekövetkezzen nem pedig az elején. A "bocsáss meg és felejtsd el" elve túl gyakran azt jelenti, hogy "tégy úgy, mintha nem történt volna semmi".
Egy másik fontos szempont, ha a szülő (adott esetben, de itt lehet bárki elkövető pl egy gyülekezeti előljáró) tesz-e valamit, amivel mintegy kiérdemli a megbocsátást. Ennek jelei: elismerjék, ami történt, vállalják a felelősséget és mutat-e készséget a jóvátételre. Ez egy kis magyarázatra szorul, mert ezen szavak sokaknak sokfélét jelenhetnek: Ha valaki elismeri a tettét, az nem tagadja le, nem változtatja a véleményét attól függően, kivel beszél. Ha vállalja  a felelősséget, akkor nem hibáztatja pl az Őrtorony Társulatot, mert "ott mondták" neki, hogy mit csináljon, a gyülekezeti véneket stb, de nem hivatkozik a saját "tökéletlenségére" sem vagy akár a saját nyomorúságos gyerekkorára sem (mert valószínűleg volt neki az is). A készség a jóvátételre, hogy az esetleges anyagi károkat is, melyet a tette okozott hajlandó megtéríteni vagy a hírnéven esett csorbát helyrehozni vagy felvállalni azt, hogy a másiknak van véleménye a helyzetről és nem kényszeríti bele állandóan mindig ugyanabba a cipőbe (ezt úgy nevezném, hogy felnőtt kapcsolat a szülő és a felnőtt gyermeke között, pl nem mond olyanokat, hogy : "hogy beszélhetsz így anyáddal/apáddal"), esetleg ő maga is terápiába kezd, de mindenféleképpen olyan valami ami tettekben is megnyilvánul.
(Itt csak zárójelben jegyezném meg, hogy a felelősség fel nem vállalását és a fiatalok áldozati mívoltját erősiti a Jehova Tanúi által kiadott Fiatalok kérdései c. könyv egyik változata is. A könyv egyik részletében arra utalnak, hogy "Időnként legjobb megpróbálni megbocsátani, és elfelejteni a szülő fájó tettét." Jóllehet a további olvasásból kiderül, hogy az érintettnek "érzéketlen anyja és alkoholista nevelőapja volt".  Az ilyen szellemi kondicionáláson nevelkedett gyermekek a segítségkérés helyett arra vannak buzdítva, hogy inkább "szüleik jó tulajdonságaira koncentráljanak, mint hibáikra" és arra, hogy próbálják "megérteni" őket: „Talán az anyám azért nem mutatott irántunk soha szeretetet, mivel mint gyermeket sohasem tanították meg erre"
Tekintettel arra a tényre, hogy a Jehova Tanúi gyülekezet az erőszak sokféle formájának a melegágya, ezért a bibliaversekkel megtámogatott fiataloknak szóló "tanácsok" egyes esetekben komoly bűncselekmények elpalástolásához járulhatnak hozzá, melynek súlyát a fiatal gyermekek elméjére helyezik. A dolgok ilyenfajta megértését egy gyermek vagy egy fiatal nem képes felfogni, ehhez inkább egy mentális szakemberre lenne szükség (nem szakképzetlen, pártoskodó felvigyázókra), sőt még ahogy az idézett Susan Forward könyvből kiderül, még később felnőttkorban sem olyan könnyű átlátni a szüleinkkel való kapcsolatunkat. Az Őrtorony Társulat pl ezzel a tanácsával is sugallja az áldozati szerepet, melyet az ilyen szellemi légkörben felnövő gyerekek felnőtt korukban is megélhetnek ilyen vagy olyan módokon.)

A tettek felvállalására és azok jóvátételére mutatott hajlandóságra sajnálatos módon nem sok mérgező szülő nyitott, mert ha hajlandóak lennének rá, akkor nem lennének mérgező szülők. Ez azt jelentené, hogy állandó keserűségben és haragban kéne élniük azoknak, akik olyan családban nőttek fel, ahol durva árulásnak voltak kitéve? Susan Forward tapasztalata szerint sok páciense megbocsátás nélkül szabadult meg ezektől a rossz érzésektől, pontosabban megbocsátottak maguknak, de nem a szülőknek, mert a szülők részéről jövő aktív közreműködés nélkül nem is lehet megbocsátani. De magának is csak úgy tud megbocsátani az ember, ha feldolgozta a gyász és harag heves érzelmeit és a felelősséget oda helyezte, ahová az való: a szülők vállára. Ennek hiányában csakis magunk ellen tudjuk fordítani a fel nem dolgozott érzéseinket, melyeket aztán kivetítünk ilyen vagy olyan mértékben a környezetünkre, akár a saját családunkra is. Ez vagy betegségekhez vagy konfliktusokhoz vezet.

Ehhez még annyit fűznék hozzá a személyes tapasztalatom alapján, hogy a megbocsátás ezen mértékének a nyugati kereszténység gondolati rendszere szab felső határt. Aki úgy érzi, hogy Krisztus a megbocsátásról szóló tanítását mindenkire értette, akkor annak nyitottnak kell lennie egy szélesebb látókör számára is, nem mellesleg ahogyan maga Jézus is nyitott volt...
Személy szerint úgy tapasztaltam, hogy pl a hoponoponó módszerével a megbocsátásról szóló krisztusi tanítás egy mélyebb aspektusát érthettem meg, nevezetesen, hogy minden értünk van és minden a javunkra szolgál. Ebben az értelemben még a szüleink is, akármilyenek voltak is. Ha tudjuk, hogy miért kaptuk (vagy egyesek nézete szerint választottuk) őket és azt, hogy milyen módon szolgálták a fejlődésünket, akkor a harag érzése nem fog annyira dominálni, jóllehet időről-időre még fellángolhat. Ezenkívül nem fogjuk úgy érezni, hogy a szüleink tehetnek felnőtt életünk sikertelenségéről, így szabadabbak leszünk arra, hogy megvalósítsuk álmainkat.

Ehhez a fajta megbocsátáshoz azonban az őszinteségen, haragon, feldolgozáson és a dolgok állandó újraértékelésén keresztül vezet az út. Semmiféleképpen nem egy lelkileg megnyomorító vallás útmutatóit követve, mely támogatja az erőszakoskodókat és megbünteti az ártatlanokat.

Források: Susan Forward: Mérgező szülők
Fiatalok kérdései (Az Őrtorony Társulat kiadásában)