Jézus ügyét könnyű hátramozdítani, sokan sokféleképpen teszik ezt. Előrevinni az ügyet jóval nehezebb, és jelenleg túl kevesen próbálkozunk vele."
(egy hozzászóló véleménye)
Számomra ez az összegzés jól összefoglalja annak lényegét, hogy Krisztus követői miféle hatással bírhatnak az adott korra és társadalomra, melyben éppen élnek. Jehova Tanúiként az evangéliumot valami csodálatos jövőbeli földi királyság bejelentésének véltük, amely alatt az emberek boldogok lesznek. Mintha a boldogság csakis a külső körülményektől függne.
Ugyanakkor nem tettünk semmit sem azért, hogy a jelen pillanatban jobbá tegyük azt a szűkebb tágabb közösséget, melyben élünk. A legjobb esetben is csak a családig terjedt a figyelmünk, bár annak "jobbá tétele" is eléggé kétes kimenetelűnek mondható.
Mai szememmel úgy látom, az egyik alapvető gond az volt, hogy az egész jobbítási folyamat már az alapoknál nem stimmelt. Itt most nem arra gondolok elsősorban, hogy vallásilag nem volt megalapozott a tevékenységünk, mert a JT tanítások és módszereknek nem sok köze van Jézus Krisztushoz - ami már önmagában egy paradoxon, hiszen Krisztus evangéliumát hogyan lehet antikrisztusi módszerekkel hirdetni?
Inkább arra utalnék, hogy megjobbítani csak azt lehet, amiről tudjuk, hogy rossz és ismerjük a dolog természetét és valós állapotát. Vagyis valami miatt nekünk magunknak rossz elsősorban, így mi magunk vagyunk abban a helyzetben is, hogy lépéseket tegyünk annak megjobbítása érdekében. Ez valami mélységesen kielégítő dolog, hiszen egyrészt ki értene jobban ahhoz, amihez én értek, mert én tapasztaltam meg - mindenkinek van ugyanis ilyen saját területe, amelyben ő a legjobb. Másrészt pedig csökkenti a tehetetlenség és kilátástalanság érzését, mert nem valaki mástól várunk segítséget, hanem éppen a mi kezünkben van a megoldás. Mondhatná erre persze valaki - pl egy hithű JT -, hogy "bízzuk Istenre a megoldást". Igen ám, de ő meg ránk bízta azt! És akkor most mi van ilyenkor?
Mert az evangélium hirdetése az ránk lett bízva. Bár a hamis krisztusi módszerekkel csakis hamis evangéliumot lehet hirdetni, viszont edzésnek jó volt. Olyan, mint mikor valaki súlyzókkal a lábán edz: amikor a valódi megmérettetésre kerül a sor, akkor könnyűnek fogja érezni. És könnyű is, hiszen Jézus is megmondta "az én terhem könnyű, az én igám gyönyörűséges". Semmi nem lehet könnyebb, mint a mi saját magunk helyzetének kezelése és annak a problémának a kezelése, amiben mi magunk vagyunk, mert ezek mind belülről jönnek. A jó hír (evangélium) az, hogy Krisztus képes feltárni ezt nekünk - ha esetleg nem tudnánk - és felszabadítani azoktól a visszatartó erőktől - szégyenérzet, bűntudat, önbizalomhiány stb -, melyek mintegy megkötözve tartottak és elválasztottak minket Jézustól. És a jó hír az is, hogy ezeket mások is megtehetik, ami által az életnek/társadalmunknak egy bizonyos szegmense, ahol eddig stagnálás volt, fejlődésnek indulhat.
Aki ezen a folyamaton saját maga keresztülment, annak a szájából már mindjárt hihetőbbnek hangzik a hogyan is, ahelyett, hogy annyit hangoztatna, hogy "hívd be Jézust a szívedbe" vagy "csatlakozz az Anyaszentegyházhoz" vagy ""térjél meg". Jézus követése ugyanis nem jézusklónozást - vagyis a "keresztény" tapasztalatok egységes masszává gyúrását - jelent, hanem az Ő szellemiségének jelen körülményeinkre és jelen világunkba való gyakorlati alkalmazását.
Aki ezen a folyamaton saját maga keresztülment, annak a szájából már mindjárt hihetőbbnek hangzik a hogyan is, ahelyett, hogy annyit hangoztatna, hogy "hívd be Jézust a szívedbe" vagy "csatlakozz az Anyaszentegyházhoz" vagy ""térjél meg". Jézus követése ugyanis nem jézusklónozást - vagyis a "keresztény" tapasztalatok egységes masszává gyúrását - jelent, hanem az Ő szellemiségének jelen körülményeinkre és jelen világunkba való gyakorlati alkalmazását.
Nem kell azt gondolni, hogy ha Jézus ránk bízott feladatát végezzük, azzal mások teljes elismerését vívjuk ki. De hát ebben semmi meglepő nincsen. Jézus munkájának végzése mégsem egy nehéz dolog. Maximum csak mi tesszük nehézzé magunk számára azáltal, ha nem fogadjuk el a tényeket, letagadjuk vagy átfestjük azokat, hiányzik belőlünk az alázat, másoknak akarunk tetszelegni vagy túl sok bennünk a kezeletlen érzelmi probléma, ami miatt a vágyaink nincsenek összhangban a céljainkkal, mert akkor nehéznek, ésszerűtlennek fogjuk érzeni azt. Az adott közösség vagy társadalom megjobbítása érdekében első lépésként ugyanis magunkon kell dolgoznunk. Ha ezt megtesszük, akkor tudni fogjuk, hogy a komfortzónából való kilépés nem félelmetes, hanem izgalmas, az új nézőpontok elsajátítása nem feltétlenül kellemetlen, hanem humoros is lehet és a fogalmak átértelmezése és a nézőpontunk állandó megkérdőjelezése nem egyre bizonytalanabbá tesz, hanem szélesíti a látókört és növeli az önbizalmat.
A leglényegesebb dolog azonban, hogy nem valaki más elképzeléséhez kell igazodni, nem kell elfogadni mások evangéliummal kapcsolatos elvárásait - még akkor sem, ha azokat "bibliailag" megindokolják - és annak sem kell bedőlni, hogy ami jó valaki másnak, annak elég jónak kell lennie számomra is. Mert nem kell. Ha ő olyan okos, akkor csinálja ő maga!
Krisztus ugyanis mindenkinek a belsejébe helyezte el az üzenetét, sőt mindenkinek saját feladatot adott, amit már kisgyerekkortól elkezdett tanítani. Ez sokszor úgy történt, hogy olyan családi környezetet kaptunk, amiben bizonyos képességeket elsajátítottunk. Mindegy, hogy az jó vagy rossz volt, kisgyerekként mindannyian pozitív választ adtunk a felmerülő helyzetre, ezért is állította Jézus a követői számára példaként a kisgyerekeket. Ha végiggondoljuk a gyerekkorunkat - még ha szomorú események is történtek benne - akkor sok mindent megérthetünk abból, hogy milyen feladat áll hozzánk a legközelebb, milyen képességeket kellett kifejlesztenünk ahhoz, hogy "túléljük" a családunkat. Olyan helyzetben voltál, amelyben mindig meg kellett élned a másoktól való különbözőségedet? Akkor elég jól kifejleszthetted a kreativitást. Egyedül kellett megoldanod egy nehéz helyzetet? Akkor nyilván eléggé önálló vagy.
Krisztus ugyanis mindenkinek a belsejébe helyezte el az üzenetét, sőt mindenkinek saját feladatot adott, amit már kisgyerekkortól elkezdett tanítani. Ez sokszor úgy történt, hogy olyan családi környezetet kaptunk, amiben bizonyos képességeket elsajátítottunk. Mindegy, hogy az jó vagy rossz volt, kisgyerekként mindannyian pozitív választ adtunk a felmerülő helyzetre, ezért is állította Jézus a követői számára példaként a kisgyerekeket. Ha végiggondoljuk a gyerekkorunkat - még ha szomorú események is történtek benne - akkor sok mindent megérthetünk abból, hogy milyen feladat áll hozzánk a legközelebb, milyen képességeket kellett kifejlesztenünk ahhoz, hogy "túléljük" a családunkat. Olyan helyzetben voltál, amelyben mindig meg kellett élned a másoktól való különbözőségedet? Akkor elég jól kifejleszthetted a kreativitást. Egyedül kellett megoldanod egy nehéz helyzetet? Akkor nyilván eléggé önálló vagy.
Ha megtalálod azt a területet, ahol ezek a tulajdonságok (na nem ezek, hanem a tieid) nem hátrányosan, hanem előnyösen hatnak, akkor közelebb kerülhetsz az élet azon területéhez, melyben neked van valami dolgod, és ahol az evangéliumot alkalmazhatod és hirdetheted. A különbség eközött és egy vallási szervezet által rád erőszakolt evangéliumhirdetés között az lesz, hogy ebben te hiteles leszel - tehát nem a másiknak akarod majd megmondani a nagy frankót - ennek következtében sikeres is.
Mind a történelmi egyházak, mind az új vallási mozgalmak evangelizáló megnyilvánulásai kifelejtették az egyes szám első személyt, és úgy próbálták a többi "hitetlen" agyát felhomályosítani. Jézus ellenben azt tanította: "Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!" (Máté 7:5).
Mind a történelmi egyházak, mind az új vallási mozgalmak evangelizáló megnyilvánulásai kifelejtették az egyes szám első személyt, és úgy próbálták a többi "hitetlen" agyát felhomályosítani. Jézus ellenben azt tanította: "Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!" (Máté 7:5).
A cikk írása közben értesültem, hogy az idézett hozzászólónak annyira megtetszett a saját gondolata -amit nem csodálok -, hogy ő maga is írt erről egy cikket:
http://verteslaszlo.blogspot.co.uk/2014/01/jezus-ugye.html
http://verteslaszlo.blogspot.co.uk/2014/01/jezus-ugye.html
Tetszenek a gondolataid! Nagy hangsúlyt adsz az egyéni, megélt hitnek, ami az evangelizálást hitelessé teheti. Igazad van abban is, hogy nem másoknak az evangéliummal kapcsolatos elvárásait kell szem előtt tartanunk, nem annak kell megfelelnünk. Nagyon tetszik a családi örökség túlélésének stratégiája, mint ami már maga is szellemi muníció a későbbi hivatásunkhoz. Általánosítónak - és így kevéssé hitelesnek - látom viszont a történelmi egyházak és új evangelizáló mozgalmak summás elmarasztalását, amiért egy intézmény elvárásait nyújtanák a nem hívőknek. A nagyobb irányzatok hívei ugyanúgy hús-vér, egyedi egyéniségek, mint a gyülekezethez nem tartozó keresők. Ha nem önálló gondolkodók, hanem csak a tanítást ismételgetők, esélyük sincs evangelizálni. Az egyéni hitelesség ugyanolyan vonzó, ha egy katolikustó, vagy mondjuk a Hegyre Épült Város Gyülekezet tagjától kapják a keresők. Sőt, csak ez a vonzó. Érzem a nagy távolságtartásodat a nagy gyülekezetektől, de vigyázz, hogy ez ne vezessen általánosító kijelentésekhez. A "vallás kontra hit" határai nem intézmények mentén, hanem ember és ember között húzódnak.
VálaszTörlésKöszönöm a hozzászólásodat, Lívia. Nyilván a szervezett egyházakban megélt személyes tapasztalatomból nem szeretnék általánosítani, nem lenne helyes. Megbántani sem akartam senkit sem a vallási hovatartozása miatt, hiszem, hogy minden egyházban vannak hiteles emberek.
TörlésAz egyházak (bármelyiké) intézményi elvárásaikat, melyek a hívek felé támasztanak nem találom összhangban azokkal a szolgáltatásokkal, melyeket nyújtani képesek a mai kor kihívásaival küszködő keresztény embernek. Gondolom, ezzel a véleményemmel nem vagyok teljesen egyedül, csak nem mindenki írja ezt le, hanem inkább elmaradnak az egyházból.
Az egyéni hit megélését csak az egyéni sors tudatában tartom lehetségesnek, ez azonban nem fér bele az ideológiai keretbe. Nyilván igazságtalanság lenne teljes mértékben elmarasztalni ezeket az egyházakat, és nem is tekintem az én dolgomnak. Mivel mindannyian bizonyos mértékben javunkra fordíthatjuk az ott tanultakat - ahogy én a Jehova Tanúi Egyháznál tanultam a Bibliát és ott találtam hiteles, támogató közösséget a 80-as években. A személyes hit megélése és a személyiség integrációja sajnos nem volt lehetséges, ezért szembetaláltam magam egy hivatalos kiátkozással, mely egyúttal jogtalanul elválasztott családomtól.
Talán ez is az oka, hogy távolságtartó lettem a gyülekezetekkel szemben, és azzal foglalkozom, hogy ma az egyházból ideológiai alapon kizártaknak és meghurcoltaknak milyen törvényes jogaik léteznek. Sajnos semmilyenek, vagyis a helyzet Jézus óta semmit nem változott! :))
Ezért is gondolom, hogy talán a szervezett formáknak lejárt az idejük, hiszen nem képesek kezelni a kialakult helyzetet - pl a JT Egyház biztosan nem - és erre Magyarországon éppen az Egyházi Törvény hatalmazza fel őket. Én úgy gondolom, hogy ez nincs összhangban a keresztény Európa eszméjével, legalábbis számomra nincs, és ezért érdekes ez a kérdés nekem.
A célom a tények feltárása, nem pedig mások lehúzása. Ha ez a kettő néha egybeesik, az nem feltétlenül az én hibám. De köszönöm a gondolataidat és a tanácsaidat.
Megértem a nehéz helyzetedet, és így jogosnak is érzem a személyes fenntartásaidat a vallási intézményekkel szemben. A nagy és régi egyházak (felekezetek) tagjainak sorsa annyiból könnyebb, hogy ma már - jó régóta - senki nem átkozza ki azokat, akik elhagyják a közösséget. Családokon belül is csak magánéleti súrlódásokat okoz, ha a család fele hívő és vallásgyakorló, másik fele nem az. Viszont még egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni: sokan vetik a szemére egy egyházhoz tartozóknak, hogy Jézus nem alapított intézményt, hanem csak közösséget. Ez így igaz. Azonban a gyakorlat kétezer év óta ugyanaz (és már előtte is így volt): egy közösség 50-100 főig tud praktikusan együttműködni intézményi jellegű keretek nélkül, egy bizonyos létszám fölött pedig már nem. Tehát ha én gyülekezetet alapítanék, és egyre többen lennénk, muszáj lenne vezető(ke)t választani a többiek beleegyezésével, időpontokat rögzíteni a találkozókhoz, kommunikációs csatornákat teremteni, a sok emberhez megfelelő méretű termet biztosítani, a munkákat és a szükséges pénzgyűjtést megszervezni, a viselkedést és csoporthoz tartozást hozzávetőleges szabályokhoz kötni a visszaélőkkel szemben - és már meg is alakult az intézmény, amire a kívülállók rámutathatnak: már megint egy vallásos intézmény! Az én szememben az intézményesülés elkerülhetetlen, ha csak nem szabunk felső határt egy közösség gyarapodásának, kizárva ezzel másokat. Talán ez a magyarázata, hogy sokra becsülöm a jó emberi intézményeket. Ha meg nem jók, igyekezzünk, hogy minél inkább áthassa a karizma, vagyis a Szentlélek/Szent Szellem! Ezen dolgozom a magam szerény eszközeivel.
VálaszTörlésÉrtékelem a tevékenységedet, amit az egyházi intézmények megjobbítása érdekében teszel. Mindannyiunknak más feladat adatott, és mindenkié egyformán fontos lehet. A cél nem a gyűlöletkeltés vagy mások lejáratása, hanem egy építő párbeszéd kialakítása. Nekem ez a helyzet nem nehéz, mert ebbe születtem bele, csak egy kívülálló számára tűnik nehéznek. A célom nem az, hogy a saját terheimet másokra helyezzem, hanem az, hogy a közösségi felelősség tudatát növeljem azokkal az áldozatokkal szemben, akik egy közösség legsérülékenyebb tagjai: a gyermekkori szexuális molesztálás áldozatai. Ilyenek pedig egyházakban bőven előfordulnak, a dolgok természetéből kifolyólag (különösen a szektákban).
TörlésA mai egyházi törvény sajnos lehetővé teszi ezeknek a kiszolgáltatott egyéneknek a további abúzusát, ami számomra egy keresztény értékrendbe nem fér bele. De szerintem más jóérzésű embereknek sem, csak nem mindenki tud az ilyesmiről (ugyan honnan is tudna, az ilyesmit nem szokták nagydobra verni...). Ezért én a magam szerény módszereivel pedig ezen munkálkodom.
Teljesen megértem az intézménnyel kapcsolatos érveidet. Azonban mégis azt kell mondjam, hogy ha egy egyházi intézmény - akármelyik is legyen az - az intézményes kereteit és a törvény adta lehetőségeit pont arra használja fel, hogy lerombolja mások életét, akkor abban a pillanatban megszűnt a létjogosultsága, mivel a cél nem szentesíti az eszközt. Magyarul, ha egy egyház nem képes a szexuális molesztálás eseteit kezelni és megvédeni a kiszolgáltatottakat a további abúzustól, akkor mitől egyház? És az a nemzet, ahol ezt az eljárást megtűrik, sőt törvényes kereteket biztosítanak hozzá, az mitől keresztény nemzet?
Hasonlóan ahhoz a tokhoz, mely védelmet nyújtott a bábnak, az egyháznak hajlandónak kell lennie a saját intézményes kereteit rugalmassá tennie. El kell ismerni, hogy az egyházi szervezetek történelmileg betöltöttek egy célt, amit tisztelni kell, sőt meg is kell köszönni, bizonyos értelemben, azonban semmiféleképpen sem szabad eltéveszteni a célt, és egy olyan helynek tekinteni ezeket az intézményeket, mintha az üdvösség egyedüli helyei lennének. A hernyónak az a dolga, hogy pillangó legyen, és a báb tokjának - ami az intézményes egyház - is ugyanúgy üdvözölnie kell ezt a folyamatot, hiszen A SAJÁT LÉTE IS CSAK EZÁLTAL KAPHAT ÉRTELMET.
folyt.
folyt.
TörlésEnnek a folyamatnak kétirányúnak és kölcsönösnek kéne lennie. Nos, lehet a történelmi egyházak kritikának fogják fel a szektások fenntartásait, de mi magunk sem érezzük, hogy emberszámban vennének.
Kizárni meg ki lehet, miért ne lehetne, hiszen az emberi szervezet is "megszabadul" a káros vagy mérgező anyagoktól. Feltéve, ha egészségesen működik, mert ha nem, akkor nem szabadul meg.
Ezért ha nem vizsgálják azokat az eseteket, ami egy egyházon belüli "kiátkozásról" szólnak - mert az egyházi törvény szerint az állam nem vizsgálhatja a belső egyházi ügyeket - akkor könnyen megeshet, hogy egészségtelenül működő közösségek is az egyházakkal kerülnek egy kategóriába. A kérdés az, hogy ehhez meg hogy viszonyulnak ők? Ideológiai ítéletekkel nem sokra mennek a szektákkal szemben, mivel ebben a kérdésben egyikük sincs felhatalmazva arra, hogy a másik fölé helyezze magát és észt osszon a "kis butáknak". Viszont mi van az emberjogi kérdésekkel? Hogyan lehet úgy tükörbe nézni, hogy nem nyújtok védelmet egy kiszolgáltatottnak, mivel az nekem ideológiai ellenfelem? Hogyan hozható ez össze Jézus irgalmas szamaritánusról szóló tanításával?
Ezért gondolom, hogy a történelmi egyházak nem küzdenek semmivel sem kisebb gondokkal, mint a szekták, csak míg egyesek bolondsága könnyebben nyilvánvalóvá válik, másoké meg még csak ezután fog.
Egyébként evangéliumot hirdetni "szívből" és "színből" is lehet, és adott esetben mindkettő jó lehet (Fil 1:15-18). Nem kell azt sem feltétlenül gondolni, hogy a kisegyházak tevékenységének nincsen semmi haszna, csak mert eltértek az Anyaszentegyház tanításaitól. Amikor olyan véleményeket olvasok, hogy a szekták áldozatainak minden problémája erre vezethető vissza, akkor joggal gondolom, hogy hasonló fanatizmus jellemzi a többi egyházat is, mint amit én tapasztaltam a JT egyházban.