Hamarosan!

Fehér Margaréta, a vallási csoportok és szekták károsultjainak megsegítését tervezi. Ha úgy érzed, hogy egy vallási szervezet károsultja vagy, akkor kérünk írj a megadott elérhetőségre és felvesszük veled a kapcsolatot.

2014. január 9., csütörtök

A kalózhajó

1940-ben az Actio Catholica egyik füzetében Nyisztor Zoltán a katolikus egyházat az élet tengerén a mennyország felé úszó hajóhoz, míg a szektákat az azokon garázdálkodó kalózokhoz hasonlította: „A kalózok már kipusztultak...a modern államok páncélos hajói kiirtották őket.....de a szellemi világból, a vallásos életből - úgy látszik - még nem vesztek ki. Sőt többen vannak, mint valaha....”
Ez a példa adta az ötletet az alábbi történethez, hogy szemléltessem milyen is az élet egy ilyen képzeletbeli kalózhajón.

(Ha bárki véletlenül magára ismer a történetben, az talán nem a véletlen műve.)

Ez a kalózhajó nem csupán más hajókat rabolt ki, hanem összeszedett hajótörötteket a tengeren, sőt a kikötőkben egzotikus utazást ígérve szedett fel utasokat. A jó megjelenésű, dolgos matrózok, a kapitány kifogástalan modora, a szép és gyors hajó sokakat vonzott. Ugyan ki gondolta volna, hogy a kikötőt elhagyva a nyílt vízen a kalandos utazás valódi rémálommá válik. Az utasok szolgálatára készségesen álló személyzet egyszeriben egy munkatábor felügyelőivé konvertálódott, az utasokat pedig a hajó aljába terelve gályarabként kezelte. Ők maguk pedig elfoglalták a legkényelmesebb lakosztályokat, ahonnan osztogatták parancsaikat azoknak, akik 'húzták az igát'. Időközben az is kiderült, hogy a kapitány egy pszichopata őrült, aki ő maga sem tudja, hogy merre tart a hajójával.

Mint a Bounty-n, itt is voltak lázadások. A tengerészek közül sem mindenki volt megvesztegethető. Egyesek észrevették, hogy nem az az útirány, ahova indultak vagy konfliktusaik voltak a többiekkel, ami miatt inkább egy másik hajóra szerződtek a következő kikötőben. De voltak olyanok is, akik többet tudtak a rablások részleteiről, így azokat nem engedték olyan könnyen el. A kapitánynak volt egy rögeszméje, miszerint ő "kegyelmes"-nek akart tűnni, ezért nem végzett ki embereket. A veszélyesnek tartott lázadókat ezért inkább a nyílt vízen a cápáktól hemzsegő tengerbe hajíttatta: hadd ítélkezzen Isten felettük, ahogyan akar. Hát nem kedves tőle?
Amikor a matrózok száma csökkenni kezdett, akkor a kényszermunkások közül hozták fel azokat, akik a legjellemtelenebbek és legmegalkuvóbbak voltak, akik aztán a ugyanúgy bántak korábbi társaikkal, ahogyan a hajó személyzete bánt velük. Tették mindezt azért, hogy kikerüljenek a gályarabságból a hajó fedélzetére. 

Ahogy telt múlt az idő, a kemény munkára fogott gályarab-utasok közül egyesek kezdték megelégelni az ingyenmunkát, vagy felismerték, hogy nem éppen erre a fajta kalandos utazásra fizettek be. Akik panaszkodni mertek, vagy visszabeszéltek, sőt netán kérdeztek, azokat a kápós munkaszolgálat vezetők felvitték a fedélzetre és a tengerbe dobták őket. Sajnos így jártak a kimerültek, az elgyengültek és a kiöregedettek is, akiket szinte azonnal elragadtak a cápák, mivel életképtelennek bizonyultak a hideg vízben.
A fedélzeten is egyre több volt az összezördülés. Az utasokból lett vezetők közül sokan nem értettek a hajó irányításához, fogalmuk sem volt az ott végezendő munkákról, ráadásul azt sem tudták, hogy merre mennek, nem lettek okosabbak azzal, hogy a fedélzeten voltak, mert a végtelen víztömegen kívül semmit nem láttak. Egyesek maguk ugrottak a vízbe - ami egy öngyilkossággal felér, mivel nem bírták elviselni a hajón uralkodó légkört. Mások vitába keveredtek feletteseikkel - legtöbben nem a gályarabokkal való tartásmód vagy az útirány miatt, hanem mert megbántották őket, vagy családtagjaikat, ezért ők szintén a tengerben landoltak. Ezek közül az emberek közül sokan, amikor kikerültek a 'biztonságot nyújtó' hajóról, nem láttak maguk előtt semmiféle értelmes célt - hát nem könnyű a végtelen óceán közepén -, reményük, hitük sem volt, hogy megmenekülhetnek, erejük sem volt, hogy ússzanak. A parancsok osztogatása, az elkényelmesedett életmód nem edzette meg őket arra, hogy képesek legyenek fennmaradni a vízen és konstruktív megoldást találni helyzetükre. Így elkezdtek süllyedni egyre mélyebbre. Egyetlen dolog, ami éltette őket a hajó elsüllyesztése, hiszen a víz alatt láthatták annak sérülékeny pontjait, és mivel már akkor sem érdekelte őket, hogy mi lesz a gályarabok sorsa amíg a hajó fedélzetén voltak, most már még kevésbé hatotta meg őket más élete, sorsa. A sérelmeiket akarták megtorolni, mégpedig azáltal, hogy elsüllyesztik ezt a 'veszélyes' hajót. Pedig akármilyen pszichopata a kapitány, akármennyire is nyomorognak az emberek, még mindig életben vannak, így van lehetőségük kiszabadulni egyszer, ha elsüllyed a hajó a nyílt tengeren, akkor kivétel nélkül mindenki meghal. Így ezek a 'volt-matrózok' még veszélyesebbekké váltak, mint a hajó kapitánya maga.

Azok az utasok, akik viszont a hajón eltöltött idejük alatt dolgoztak, megerősödtek és még ha ki is lettek hajintva, vagy maguk ugrottak ki, képesek voltak akár még napokat is egyfolytában úszni, hogy elérjék a partot vagy egy másik hajó felvegye őket. 


A bevezető gondolat forrása:
Nyisztor Zoltán: Szekták In: Actio Catholica 78. Bp. 1940. 10-19 o.

1 megjegyzés: