Aztán beállt a buszom, felszálltam az első ajtón, a szemem sarkából láttam, hogy az ellenőrök is így tesznek. Elindultam középre, hogy kilyukasszam a kezemben tartott jegyet (általában középen lyukasztok, akkor is, ha elöl szállok fel, nem tudom miért, talán nem akarom a mögöttem felszállókat feltartani…) – de mielőtt elérhettem volna a lyukasztót, egy tagbaszakadt férfi elállta az utamat. ’Elnézést’ – próbáltam kikerülni, de bármerről próbálkoztam, újra elémállt, majd a lyukasztóra tette a kezét. ’Nyolcezer forint’ – mondta. Megdöbbentem. Majd felháborodtam. ’De hát nem engedett a lyukasztóhoz, hogy érvényesítsem a jegyemet…’. Mire ő: ’Nyolcezer forint lesz’. Még jobban felháborodtam. Védekeztem, érveltem. Felemeltem a hangom – ’Hiszen most szálltam fel, egyenesen idejöttem a lyukasztóhoz, de Ön nem engedte meg, hogy hozzáférjek!’. Ő kitartott amellett, hogy fizetnem kell, mondván, hogy ’Nem akkor kell érvényesíteni a jegyet, amikor meglátom az ellenőrt’. Nem is láttam onnan elölről, hogy ő az egyik ellenőr (az arcukat nem figyeltem meg a megállóban), karszalag még nem volt rajta, csak amikor elém állt, akkor láttam, hogy fityeg rajta valami biléta, hogy ő jegyellenőr. ’De most szálltam fel, és akartam jegyet lyukasztani, és Ön nem hagyta!’ – hajtogattam tovább. ’Nem, legalább a Nyugatinál szállt fel. Nyolcezer forint’. Ekkor már tényleg kiabáltam, zengett a busz – ’Értse meg, hogy most szálltam fel. Végignéztem, ahogy megbüntettek a megállbóban egy idősebb nőt!’ ’Nem, nem itt szállt fel, ezt biztosan a buszból látta!’ (A busz utasai közül néhányan közbeszóltak, mondván, hogy igazam van, ők is láttak felszállni...) ’Hogyan láthattam volna a buszból, hiszen mire a busz beállt a megállóba, ez a jelenet már lezajlott, egyébként Önök fel sem tudtak volna szállni erre a járatra. A megállóban néztem végig a jelenetet – a nő, akit megbüntettek, zöld, hasítottbőr cipőben volt, kék harisnyában, kékesszürke szoknyában, bordó kendőben.’ Időközben az egyik közterületes is odajött hozzánk: ’Én ebből a leírásból ráismerek a hölgyre, ezért lehetséges, hogy Ön mégiscsak abban a megállóban szállt fel. Szálljon le velünk a buszról a következő megállóban és megbeszéljük’ – mondta. Időközben az ellenőr tovább fenyegetőzött, hogy ő megállíthatja a buszt, úgyhogy jobban teszem, ha leszállok, mert az velem együtt biztos nem fog továbbmenni. Kétségbeestem. Ha leszállok ezzel az öt emberrel, hogyan bizonyítom be, hogy igazam van? Az egyik fiatal nő, aki időközben többször közbeszólt, számonkérte az ellenőrt, hogy miért csinálja ezt, felajánlotta, hogy ha szükséges, tanúskodik mellettem. Adott egy névjegykártyát, hogy el tudjam érni. Beláttam, hogy nem tehetek mást, le kell szállnom, mert nem állhat egy egész busz miattam. Miután leszálltunk, az előbbi közterületes újra elmondta, hogy annak alapján, amit az előbb tőlem hallott, ’lehet, hogy igazam van, és ezért most ők elengednek, csak ezt nem lehetett a buszon intézni, mert ott már nem olyan volt a hangulat’. (Közben próbáltam kiszólni az ellenőrnek, aki közben oldalra húzódott, és az idegességtől fuldokló hangon elmondani neki, hogy mennyire tisztességtelen, amit csinált, de a közterületes rámszólt, hogy hallgassam őt szépen tisztelettel végig…). Mindezek után otthagytak, mondván, hogy most már felszállhatok a következő buszra, és utazhatok tovább. Elmenőben az egyik közterületfelügyelő (egy nő…) odaszólt: ’Most már nyugodjon meg. Legyen szép napja!’ ’Ezek után nehéz lesz…’ – válaszoltam, akkor már sírva.
Én ezt az ellenőrt most gyűlölöm. A nap során többször átfuttottak a fejemen olyan fantáziák, amikben fizikailag bántalmaztam őt. (Nem meglepő persze, az agresszió agressziót szül…). Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor Debrecenben egyetemistaként a Nagyerdőn találkoztam egy szatírral, aki rejszolva jött mellettem, és közben beszélt hozzám…Akkor éreztem utoljára ilyen kiszolgáltatottságot, ilyen mélyen megalázó inzultust. Tudom, hogy ez az érzés el fog múlni, elég hamar. Egyszer-kétszer beúszik még, aztán eltűnik. Marad helyette majd valami távoli, tompa szomorúság: hogy ilyen világban élünk. Ahol egyik pillanatról a másikra válhat ilyen kiszolgáltatottá az ember… Két dolog vigasztal csak: az egyik, hogy a buszon utazó emberek közül többen voltak olyanok, akik nem maradtak közönyösek, és szót emeltek a nyilvánvaló igazságtalanság ellen. A másik, hogy ez esetben a közterületesek próbáltak korrektek lenni, sőt, az egyikük még meg is szánt, és tudott tenni egy pozitív emberi gesztust, mielőtt megalázottan és szétzilált idegrendszerrel magamra hagytak…"
(az egyik tanárom beszámolója alapján)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése