A huszadik század elején az a szerencsétlen helyzet alakult ki a pszichológiában, hogy a nagy személyiséglélektani irányzatok elutasították a vallás jelentőségét és értelmét. Freud pszichoanalitikus alapon kényszerneurózisnak tartotta a vallást (Freud, 1991). Úgy tekintette Istent, mint nem-létező, az emberi képzelet és szorongások által létrehozott félelmetes apafi gurát, akit a létezés szorongásaival megbirkózni nem tudó személy talál ki magának. Véleménye szerint az érett személyiség képes felelősséget vállalni magáért, szembe tud nézni léte végességével, és nincs szüksége arra, hogy kitalálja magának Istent. Jung ellentmondott neki és úgy érvelt, hogy az emberi személyiség csak akkor teljesedhet ki, ha képes tudatosan reflektálni Istenre. Viktor Frankl, a logoterápia megalapítója, a század második felében már egy szekularizált világban találta magát, ahol a vallásos hit csökkenése következtében sokan egyfajta spirituális vákuumban, légüres térben élnek, ezáltal értelmetlenné válik az életük. Ebben az üres, transzcendencia nélküli világban jelennek meg a szorongások, és az emberek a vákuumot megpróbálják pénzzel, hatalommal és élvezetekkel betölteni. Frankl véleménye szerint az élet végső értelmének keresése alapvető emberi szükséglet, amely nélkül nem teljesedhet ki az egyén élete (Frankl, 2001). Carl Rogers, a személyközpontú irányzat alapítója, és Abraham Maslow, a humanista pszichológia atyja – Freuddal ellentétben – azt állították, hogy az imádságos-vallásos lelkület a lelki és spirituális egészség jele, elősegíti a belső egyensúlyt, és gátlóan hat az önpusztító magatartásformákra, mint az alkoholizmus, a kábítószer függőség vagy az öngyilkosság.
LELKI EGÉSZSÉG ÉS A SPIRITUALITÁS SZINTJEI
Már az Egészségügyi Világszervezet (WHO) életminőség meghatározásában is szerepel a spiritualitás dimenziója (Kuyken és Orley, 1995). A nagytekintélyű brit egészségpszichológiai szakfolyóirat, a British Journal of Health Psychology már 1999-ben tanulmányt közölt a vallásos orientáció, a pszichés kiegyensúlyozottság és a személyes ima kapcsolatáról, feltételezve, hogy az imádkozás is a nehézségekkel való megküzdési stratégiának tekinthető. Maltby, Lewis és Day (1999) 474 egyetemi hallgatót vont be kérdőíves vizsgálatába, melyben háromféle vallásos attitűdöt (külső, belső és kereső), valamint az imádkozás és a templomba járás gyakoriságát vetették össze a depresszió, a szorongás és az önbizalom szintjével. „Belső”, intrinsic vallásosság az, amikor a hit az illető cselekedeteit, erkölcsi ítéleteit és életét minden szempontból áthatja. Ezek a hívők rendszeresen személyes imával fordulnak Istenhez, szorosabb kapcsolatban vannak vele, és nagyobb tudatossággal reflektálnak életükre. Számukra a halál nem félelmetes, hanem megváltás, Istent nagylelkűnek és jóságosnak tekintik. Az extrinsic vallásos beállítódás alatt a szerzők inkább a vallásgyakorlást és annak külső megnyilvánulásait értik, például a szertartásokon és a hívő közösség életében való részvételt. Azt találták, hogy ezek a személyek Istent általában haragosnak tartják, a halált kudarcnak és fájdalmasnak gondolják (James és Wells, 2004). Az extrinsic vallásosságnál inkább a közösség („társas támogatás”) védő hatása érvényesül. A társas támogatottság az egyénnek az a jellemzője, amikor nehéz vagy megoldhatatlan helyzetekkel szembesülve más személyek valódi segítségét tudja igénybe venni, és azt éli meg, hogy nincs egyedül a bajában, számíthat mások szeretetére. Az a tény, hogy a rendszeres templomba járók között kevesebbszer alakul ki depresszió, mint az átlagnépességben, nagy valószínűséggel a közösség biztonságot nyújtó hatásának köszönhető. A „keresők” a vallást úgy tekintik, mint egzisztenciális kételyeikre adható lehetséges választ, amely azonban nem jelent elköteleződést, sem pedig megoldást (James és Wells. 2004). Az adatok egybehangzóan pozitív hatásokra utalnak mind a belső, mind a külső vallásos beállítódásnál: az átlagosnál magasabb önbizalom és alacsonyabb szorongás illetve depressziószint jellemző rájuk. Ezzel szemben a „kereső” attitűdnél a kutatók nem találtak semmilyen pozitív kapcsolatot a mentális egészséggel.
SZORONGÁSOK ÉS VALLÁSOS HIT
Maltby és munkatársainak (1999) eredményei tehát megerősítették azt, hogy nem általában a vallásnak, hanem ezen belül az imának van központi szerepe a lelki egészségben és a nehézségekkel való megküzdésben. Felmerül a kérdés, hogy a hit védelmet nyújt-e a szorongások és a depresszió ellen? Szorongásos állapotokban, különféle traumák, háborús élmények elszenvedését követően, súlyos betegség esetén is végeztek felméréseket arra vonatkozóan, hogy milyen különbségek tapasztalhatók a vallásos és nem vallásos személyek között. Akár vietnámi veteránokat (Fontana és Rosenheck, 2004), akár szexuális bántalmazást elszenvedett (Ryle, 2010) egyéneket kérdeztek, azt az eredményt kapták, hogy a nem hívők sokkal nagyobb fokú szorongást, kiábrándultságot éltek át, jobban megrendült az élet értelmébe vetett hitük, és gyakrabban vették igénybe az egészségügyi ellátást, mint az ugyanolyan helyzetet átélő hívő személyek. Gallagher (2002) a spirituális hozzáállás és az egzisztenciális szorongás kapcsolatát vizsgálva azt találta, hogy az aktív vallásgyakorlás meghosszabbítja, az egzisztenciális szorongás ellenben csökkenti az élettartamot.
DEPRESSZIÓ ÉS A VALLÁSOS HIT
A depressziós állapotok és a hit kapcsolatát vizsgálva bonyolultabb összefüggések rajzolódtak ki. Murphy és társai (2000) feltételezték, hogy vallásos személyek kevésbé depressziósak, mint a nem vallásosak, ezért azt vizsgálták, hogy a vallásgyakorlás mely elemei jelentenek védelmet a depresszió ellen? A megkérdezett depressziós betegeknek egy skálán kellett bejelölni, milyen gyakran járnak templomba és milyen gyakran imádkoznak (évente, havonta, hetente, naponta). Emellett a vallásos jóllétre és a spirituális jóllétre vonatkozó kérdőíveket, valamint egy depresszió- és egy reménytelenség skálát is kitöltöttek a résztvevők. Murphy és társainak eredményei más kutatásokkal megegyezően megerősítették, hogy a vallásos hit alacsonyabb depresszióval és alacsonyabb fokú reménytelenséggel járt együtt: a rendszeres templomba járók között kevesebb a depressziós egyén, mint az átlagnépességben (Idler, 1987, Koenig, 1995). Továbbá, a résztvevők nehéz élethelyzetekben gyakrabban imádkoztak, ami szintén enyhítette depressziójukat azáltal, hogy feloldotta a reménytelenséget (és ezáltal csökkentette az öngyilkosság kockázatát). Néhány esetben azonban az erősebb vallásos hit súlyosabb depresszióval járt együtt, amit azzal magyaráztak, hogy súlyos depressziós állapotban az emberek hajlamosak a vallásba kapaszkodni. Összefoglalóan megállapítható, hogy a vallásos hit, a depresszió és reménytelenség szoros negatív kapcsolatban áll egymással, azaz a vallásos hit védelmet nyújt a depresszióval és a reménytelenséggel szemben, valamint, az esetek nagy többségében, hozzájárul az érzelmi stabilitáshoz, kiegyensúlyozottsághoz.
NEGATÍV ISTENKÉP, NEGATÍV VILÁGKÉP
A helytelenül értelmezett vallásosság (pl. szigorúan büntető istenkép) azonban fel is erősítheti a szorongásokat és mélyítheti a depressziót. Az is előfordulhat, hogy a személy Isten büntetésének (betegség, öregedés esetén) vagy a gonosz művének (baleset után) tartja helyzetét, és ettől válik depresszióssá (Koenig, 1995). Azt is láthattuk ezekből a vizsgálatokból, hogy az összehasonlított csoportok minden szempontból hasonlóak voltak, a csoporttagok egyforma nehézségeket éltek át, csak a vallásosság szempontjából különböztek. Ez arra utal, hogy nem a negatív életesemények vezetnek szorongáshoz, depresszióhoz, hanem az, ahogyan az illető a helyzetéhez viszonyul. Ha negatív hozzáállással az őt ért nehézségeket nem tudja elfogadni, esetleg azok bekövetkezéséért önmagát hibáztatja, és az okot elsősorban önmagában keresi, akkor nagy valószínűséggel kialakul a depresszió. Ez a negatív hozzáállás központi jelentőségű a hangulatzavarokban, s ezt írja le a depresszió tudományosan kidolgozott és bizonyított kognitív pszichológiai elmélete (Beck, 1967, 2000). Eszerint a depressziós személy negatív gondolkozásmóddal jellemezhető: negatív önképpel, negatív világképpel és negatív jövőképpel. A jövővel kapcsolatos negatív elvárások, azaz a jövőperspektíva elvesztésekor az illető megoldhatatlannak érzi helyzetét, ami reménytelenséghez és ezzel öngyilkossági veszélyeztetettség kialakulásához vezethet (Beck, 2000; Tringer, 1986; Perczel Forintos, 2001). A statisztikák szerint az öngyilkosságot elkövető személyek 60 %-a ilyen reménytelen, súlyos depressziós állapotban követi el tettét (Rihmer, 1997, 2001).
NEHÉZ ÉLETHELYZETEK – ÚJSZERŰ MEGOLDÁSOK
A keresztény embert Isten tanítja, „edukálja”, hogyan viselkedjen, milyen magatartást tanúsítson élete nehéz helyzeteiben. Passzív és aktív, hagyományos és újszerű megoldások szinte végtelen sora tárul fel a Bibliában; ezek közé tartozik a nehéz vagy megoldhatatlan helyzetek átértelmezése, ami megnyilvánulhat a helyzet elfogadásában, Istenre hagyatkozásban, bizalomban, imádságban, kérésben, megbocsátásban, vagy másokkal való összefogásban illetve rájuk támaszkodásban. A Biblia történetei a nehéz élethelyzetek rendkívül változatos megoldásait mutatják be, és Isten szeretetének megnyilvánulására (pl. Isten angyala megmenti Izsákot a feláldozástól), kitartásra (az ószövetségi nép vándorlása a pusztában), megbocsátásra (József megsegíti az őt korábban bántalmazó fi véreit), illetve csodával határos természeti jelenségekre (pl. átkelés a Vörös tengeren) utalnak – hogy csak néhány példát említsünk. Az evangéliumok a követendő magatartást rendkívül világosan fogalmazzák meg a hívő ember számára, akár a mindennapi életről („amit a legkisebbnek tesztek, nekem / Krisztusnak/ teszitek.”), akár emberileg megoldhatatlan helyzetekről van szó („szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket”). Isten mindig tud valami megoldást – csak legyen fülünk a hallásra, legyen időnk a meghallgatására.
LELKI EGÉSZSÉG ÉS A SPIRITUALITÁS SZINTJEI
Már az Egészségügyi Világszervezet (WHO) életminőség meghatározásában is szerepel a spiritualitás dimenziója (Kuyken és Orley, 1995). A nagytekintélyű brit egészségpszichológiai szakfolyóirat, a British Journal of Health Psychology már 1999-ben tanulmányt közölt a vallásos orientáció, a pszichés kiegyensúlyozottság és a személyes ima kapcsolatáról, feltételezve, hogy az imádkozás is a nehézségekkel való megküzdési stratégiának tekinthető. Maltby, Lewis és Day (1999) 474 egyetemi hallgatót vont be kérdőíves vizsgálatába, melyben háromféle vallásos attitűdöt (külső, belső és kereső), valamint az imádkozás és a templomba járás gyakoriságát vetették össze a depresszió, a szorongás és az önbizalom szintjével. „Belső”, intrinsic vallásosság az, amikor a hit az illető cselekedeteit, erkölcsi ítéleteit és életét minden szempontból áthatja. Ezek a hívők rendszeresen személyes imával fordulnak Istenhez, szorosabb kapcsolatban vannak vele, és nagyobb tudatossággal reflektálnak életükre. Számukra a halál nem félelmetes, hanem megváltás, Istent nagylelkűnek és jóságosnak tekintik. Az extrinsic vallásos beállítódás alatt a szerzők inkább a vallásgyakorlást és annak külső megnyilvánulásait értik, például a szertartásokon és a hívő közösség életében való részvételt. Azt találták, hogy ezek a személyek Istent általában haragosnak tartják, a halált kudarcnak és fájdalmasnak gondolják (James és Wells, 2004). Az extrinsic vallásosságnál inkább a közösség („társas támogatás”) védő hatása érvényesül. A társas támogatottság az egyénnek az a jellemzője, amikor nehéz vagy megoldhatatlan helyzetekkel szembesülve más személyek valódi segítségét tudja igénybe venni, és azt éli meg, hogy nincs egyedül a bajában, számíthat mások szeretetére. Az a tény, hogy a rendszeres templomba járók között kevesebbszer alakul ki depresszió, mint az átlagnépességben, nagy valószínűséggel a közösség biztonságot nyújtó hatásának köszönhető. A „keresők” a vallást úgy tekintik, mint egzisztenciális kételyeikre adható lehetséges választ, amely azonban nem jelent elköteleződést, sem pedig megoldást (James és Wells. 2004). Az adatok egybehangzóan pozitív hatásokra utalnak mind a belső, mind a külső vallásos beállítódásnál: az átlagosnál magasabb önbizalom és alacsonyabb szorongás illetve depressziószint jellemző rájuk. Ezzel szemben a „kereső” attitűdnél a kutatók nem találtak semmilyen pozitív kapcsolatot a mentális egészséggel.
SZORONGÁSOK ÉS VALLÁSOS HIT
Maltby és munkatársainak (1999) eredményei tehát megerősítették azt, hogy nem általában a vallásnak, hanem ezen belül az imának van központi szerepe a lelki egészségben és a nehézségekkel való megküzdésben. Felmerül a kérdés, hogy a hit védelmet nyújt-e a szorongások és a depresszió ellen? Szorongásos állapotokban, különféle traumák, háborús élmények elszenvedését követően, súlyos betegség esetén is végeztek felméréseket arra vonatkozóan, hogy milyen különbségek tapasztalhatók a vallásos és nem vallásos személyek között. Akár vietnámi veteránokat (Fontana és Rosenheck, 2004), akár szexuális bántalmazást elszenvedett (Ryle, 2010) egyéneket kérdeztek, azt az eredményt kapták, hogy a nem hívők sokkal nagyobb fokú szorongást, kiábrándultságot éltek át, jobban megrendült az élet értelmébe vetett hitük, és gyakrabban vették igénybe az egészségügyi ellátást, mint az ugyanolyan helyzetet átélő hívő személyek. Gallagher (2002) a spirituális hozzáállás és az egzisztenciális szorongás kapcsolatát vizsgálva azt találta, hogy az aktív vallásgyakorlás meghosszabbítja, az egzisztenciális szorongás ellenben csökkenti az élettartamot.
DEPRESSZIÓ ÉS A VALLÁSOS HIT
A depressziós állapotok és a hit kapcsolatát vizsgálva bonyolultabb összefüggések rajzolódtak ki. Murphy és társai (2000) feltételezték, hogy vallásos személyek kevésbé depressziósak, mint a nem vallásosak, ezért azt vizsgálták, hogy a vallásgyakorlás mely elemei jelentenek védelmet a depresszió ellen? A megkérdezett depressziós betegeknek egy skálán kellett bejelölni, milyen gyakran járnak templomba és milyen gyakran imádkoznak (évente, havonta, hetente, naponta). Emellett a vallásos jóllétre és a spirituális jóllétre vonatkozó kérdőíveket, valamint egy depresszió- és egy reménytelenség skálát is kitöltöttek a résztvevők. Murphy és társainak eredményei más kutatásokkal megegyezően megerősítették, hogy a vallásos hit alacsonyabb depresszióval és alacsonyabb fokú reménytelenséggel járt együtt: a rendszeres templomba járók között kevesebb a depressziós egyén, mint az átlagnépességben (Idler, 1987, Koenig, 1995). Továbbá, a résztvevők nehéz élethelyzetekben gyakrabban imádkoztak, ami szintén enyhítette depressziójukat azáltal, hogy feloldotta a reménytelenséget (és ezáltal csökkentette az öngyilkosság kockázatát). Néhány esetben azonban az erősebb vallásos hit súlyosabb depresszióval járt együtt, amit azzal magyaráztak, hogy súlyos depressziós állapotban az emberek hajlamosak a vallásba kapaszkodni. Összefoglalóan megállapítható, hogy a vallásos hit, a depresszió és reménytelenség szoros negatív kapcsolatban áll egymással, azaz a vallásos hit védelmet nyújt a depresszióval és a reménytelenséggel szemben, valamint, az esetek nagy többségében, hozzájárul az érzelmi stabilitáshoz, kiegyensúlyozottsághoz.
NEGATÍV ISTENKÉP, NEGATÍV VILÁGKÉP
A helytelenül értelmezett vallásosság (pl. szigorúan büntető istenkép) azonban fel is erősítheti a szorongásokat és mélyítheti a depressziót. Az is előfordulhat, hogy a személy Isten büntetésének (betegség, öregedés esetén) vagy a gonosz művének (baleset után) tartja helyzetét, és ettől válik depresszióssá (Koenig, 1995). Azt is láthattuk ezekből a vizsgálatokból, hogy az összehasonlított csoportok minden szempontból hasonlóak voltak, a csoporttagok egyforma nehézségeket éltek át, csak a vallásosság szempontjából különböztek. Ez arra utal, hogy nem a negatív életesemények vezetnek szorongáshoz, depresszióhoz, hanem az, ahogyan az illető a helyzetéhez viszonyul. Ha negatív hozzáállással az őt ért nehézségeket nem tudja elfogadni, esetleg azok bekövetkezéséért önmagát hibáztatja, és az okot elsősorban önmagában keresi, akkor nagy valószínűséggel kialakul a depresszió. Ez a negatív hozzáállás központi jelentőségű a hangulatzavarokban, s ezt írja le a depresszió tudományosan kidolgozott és bizonyított kognitív pszichológiai elmélete (Beck, 1967, 2000). Eszerint a depressziós személy negatív gondolkozásmóddal jellemezhető: negatív önképpel, negatív világképpel és negatív jövőképpel. A jövővel kapcsolatos negatív elvárások, azaz a jövőperspektíva elvesztésekor az illető megoldhatatlannak érzi helyzetét, ami reménytelenséghez és ezzel öngyilkossági veszélyeztetettség kialakulásához vezethet (Beck, 2000; Tringer, 1986; Perczel Forintos, 2001). A statisztikák szerint az öngyilkosságot elkövető személyek 60 %-a ilyen reménytelen, súlyos depressziós állapotban követi el tettét (Rihmer, 1997, 2001).
NEHÉZ ÉLETHELYZETEK – ÚJSZERŰ MEGOLDÁSOK
A keresztény embert Isten tanítja, „edukálja”, hogyan viselkedjen, milyen magatartást tanúsítson élete nehéz helyzeteiben. Passzív és aktív, hagyományos és újszerű megoldások szinte végtelen sora tárul fel a Bibliában; ezek közé tartozik a nehéz vagy megoldhatatlan helyzetek átértelmezése, ami megnyilvánulhat a helyzet elfogadásában, Istenre hagyatkozásban, bizalomban, imádságban, kérésben, megbocsátásban, vagy másokkal való összefogásban illetve rájuk támaszkodásban. A Biblia történetei a nehéz élethelyzetek rendkívül változatos megoldásait mutatják be, és Isten szeretetének megnyilvánulására (pl. Isten angyala megmenti Izsákot a feláldozástól), kitartásra (az ószövetségi nép vándorlása a pusztában), megbocsátásra (József megsegíti az őt korábban bántalmazó fi véreit), illetve csodával határos természeti jelenségekre (pl. átkelés a Vörös tengeren) utalnak – hogy csak néhány példát említsünk. Az evangéliumok a követendő magatartást rendkívül világosan fogalmazzák meg a hívő ember számára, akár a mindennapi életről („amit a legkisebbnek tesztek, nekem / Krisztusnak/ teszitek.”), akár emberileg megoldhatatlan helyzetekről van szó („szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket”). Isten mindig tud valami megoldást – csak legyen fülünk a hallásra, legyen időnk a meghallgatására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése