A megbetegítő hit hatása a felnőtt férfiak és nők személyiségére

"Az a gyerek, aki azt tapasztalja, hogy csak akkor szeretik, ha megfelel mások elvárásainak, kénytelen valamilyen neurózissal válaszolni, legkésőbb akkor, amikor kudarcot vall valamiben. Aki ugyanis nem tanulta meg, hogy bízzon magában, saját erejében és képességeiben, az embertársaiban sem fog megbízni, és persze arra sem lesz képes, hogy egészséges bizalommal legyen Isten iránt. Az ekkléziogén neurózisok legsúlyosabb következménye az, hogy egy kiszámíthatatlan, haragos Istent, akinek örökké a bosszún jár az esze, egy olyan Istent, akitől félni kell - egy ilyen Istent senki sem lesz képes "teljes szivéből és teljes lelkéből" szeretni, ahogy a Biblia kívánja. Szeretni nem lehet parancsszóra, csak szabadon. Aki szeretetet követel, azt sosem fogják szeretni.

Az egészséges önbecsülés elengedhetetlen a sikeres élethez. Fontos, hogy a gyermekek megtanuljanak igent mondani önmagukra, és jót gondolni magukról. De hogyan történhetne ez meg, ha az embert állandóan megalázzák, akár erőszakkal is? Sok fundamentalista körben ugyanis még ma is ez a felfogás uralkodik: "Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti" (Péld 13:24). "Az Írás szerint" cselekszik tehát az ember, ha veri a gyerekeit!. Végső soron Isten sem jár el másként velünk: "Mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad" (Zsidók 12:6). Természetesen ez az Isten nem vetemedik közvetlen tettlegességre. Isten nem ver bottal. Csak sorscsapásokat oszt ki. Például egy nő megtudja, hogy rákja van, és első reakciója így hangzik: "Mit vétettem, hogy Isten így büntet engem?" Úgy tűnik az érintettek megkönnyebbülnek, ha azt mondhatják: "Nyilván elkövettem valamit, ami nem tetszett Istennek, ezért megérdemeltem büntetését. De bizonyára különlegesen szeret engem, épp azért, mert ilyen keményen fenyít."

Micsoda istenképről és micsoda önképről árulkodnak ezek a szavak! Isten nem szadista, aki mazochista hajlamokat vár el tőlünk! Miféle szeretet ez?
Azok a gyerekek, akik ezzel a torképpel nőnek fel, és akiket - erőszakkal vagy szavakkal - folytonosan lealacsonyítnak és megaláznak, kénytelenek kisebbrendűségi komplexust kialakítani. Az önmagukban való kifejezett bizonytalanság különösen a fiúk esetében vezet gyakran érvényesülési igényhez és hatalmi törekvésekhez. Akit lelke mélyéig elbizonytalanítottak, aki nem tud hinni önmagában, az önkéntelenül is tárgyként fog kezelni másokat. Kénytelen másokat elnyomni, hogy ő maga jelentékenynek hasson. A magabiztos embereknek ninsc szükségük erre; ők képesek nyiltan közeledni mások felé, nyitottak a bírálatra, és senkin nem kell uralkodniuk.

Azok a keresztény fundamentalista körökből származó lányok, akik nem voltak képesek egészséges önbizalom kialakítására, gyakran ún. "félig emancipáltak" lesznek. Meghasonlott lények - béklyók és szabadság között mozgó nők, akiknek másképp kell élniük és beszélniük, mint ahogy legbelül gondolkodnak és éreznek. A tudattalanjuk és az öntudatuk közötti állandó konfliktusban élnek. Egyfelől gyenge, támaszra szoruló nőnek érzik magukat, akiket kiskoruktól fogva függőségbe kényszerítettek, másfelől viszont ellenállhatatlan ösztönzést éreznek arra, hogy fellázadjanak a nők hagyományos képe ellen, és kiharcolják a szabadsághoz, egyenlőséghez és egyenrangúsághoz fűződő jogaikat. A saját nemükről alkotott képüket csak racionálisan képesek felfogni. Emancipációs tudatuk "felvettnek" hat, mivel gyermekként nem tudták azt valóban magukévá tenni. Két szék közé esnek. Hiányzik az integritásuk, az a képességük, hogy ép egésznek érezzék magukat, és így értékeikkel, szavaikkal és magatartásukkal összhangban tudjanak élni.

Az integritás identitást feltételez. Az identitás azoknak a tapasztalatoknak az összege, amelyek lehetővé teszik az ember számára, hogy korlátlanul azt tudja mondani: Én. Bizonyos vallásos körökben kezdettől fogva elnyomják ezt az Ént. Különösen a lányokat szorítják arra, hogy "jók" legyenek, alkalmazkodjanak, kerüljék a konfliktusokat, ne fejezzék ki a kívánságaikat, hanem mellőzzék azokat. Felnőttként feltűnően csekély érvényesülési lehetőségük van, és gyakran nincsenek abban a helyzetben, hogy nemet modnjanak. Ez nem csupán a férfiismeretségeket illetően eredményezi azt, hogy kihasználják őket. Ezek a nők gyakran dicsekednek "önzetlenségükkel", mondván , nem önmagukért akarnak élni, hanem csak másokért - a férjükért, a gyerekeikért, a családjukért. Az ilyen emberek egyáltalán nem kellemes kortársaink.

Az "önzetlen" embereknek nincs személyiségmagjuk; vagy sosem volt, vagy elveszítették - ezért állandó identitásválságban élnek. Azzal ámítják magukat, hogy Istenhez válnak hasonlóvá, ha olyannyira megtagadják és feláldozzák magukat, hogy már nem azonosak önmagukkal. Tragikus állapot ez, mert önmagában nem találván fogódzót, kénytelenek az énjükön kívül keresni azt. Az önmagukban megnyugodni nem képes emberekkel nagyon nehezen lehet kapcsolatba lépni, s ezekre a kapcsolatokra előbb-utróbb kudarc vár. Ezek mindenáron jó emberek akarnak lenni, de szeretetükkel megfojtják a többieket. Akkor is segítenek, ha erre senki sem kérte őket, és ezzel gondoskodnak arról, hogy mások tehetetlennek érezzék magukat. Látványos nagylelkűségük kétségbe ejti embertársaikat, mivel örökké úgy érzik, bizonyítaniuk kell hálájukat az ilyen "önzetlen" emberek iránt.

Az így gondolkodó embereket természetesen nemcsak vallásos körökben lehet megtalálni, de ott különösen sűrűn találkozni velük - sajátosan a nők között. Gyakran nincsenek tudatában megbetegítő istenképüknek, mely "titokban" meghatározza életük hétköznapjait. Csak adni, és sosem kapni, másokért végkimerülésig feláldozni magunkat - emögött ez az alapállás rejlik: a nők szolgálatra hívattak; nem szabad panaszkodniuk a sorsukra; bibliai mércével mérve nem olyan értékesek, mint a férfiak - de ha úgy élnek, ahogyan a Bibliában áll, akkor Istennek tetszővé válnak."

Érdemes az egészet elolvasni: Elke Endraß- Siegfried Kratzer: Megbetegítő hit? Kiutak a válságból