Éltető hit

".....szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-é azoknak számát?"

(Zsoltárok 56:9)

Váratlan gyógyulások, nem remélt felépülések, hihetetlen javulás – ki ne hallott volna
ilyen esetekről? Nemcsak Lourdes-ban vagy Fatimában, hanem itt, közöttünk, a
mindennapokban. Csodák? Vagy a hit ereje? Vagy az a csoda, hogy ilyen erős hite van valakinek? A hit és az imádság lélektani hatásain gondolkozva az elmúlt hónapokban már megfogalmaztuk, hogy a spiritualitás úgy hat a személyiségre, mint egy „pszichológiai immunrendszere” és a lelki egyensúly fenntartásában alapvető szerepe van. Sőt, a helyesen értelmezett vallásos hit védelmet nyújthat a szorongások, a depresszió és a reménytelenség ellen, valamint hozzájárulhat az érzelmi stabilitáshoz, kiegyensúlyozottsághoz.

MIÉRT VAGY HOGYAN?
Sorozatunk befejező részében azt a kényes és nagy óvatosságot igénylő kérdést próbáljuk körüljárni, hogy lehet-e a hitnek szerepe a testi betegségek kialakulásában és elviselésében? Miért betegszik meg valaki, miért éppen az adott betegség alakul ki nála? A szenvedés bármilyen formája titok, misztérium – azaz teljesen racionális alapon nem fejthető meg. Épp ezért a miért helyett érdemesebb feltenni azt a kérdést: hogyan lehet megküzdeni a szenvedéssel? Régi tapasztalat, hogy a súlyos betegségek elviselése könnyebb lehet a hívő ember számára azáltal, hogy értelmet tud adni a szenvedésnek. Kevésbé köztudott, hogy a hit nemcsak az állapot elviselésében, hanem a gyógyulásban is szerepet játszhat. Egyesek szerint a súlyos betegséggel való küzdelem végeredményben spirituális jellegű, ezért az orvosoknak nem a betegséget, hanem az egész embert kell(ene) gyógyítani. Az orvostudomány fejlettsége és a specializálódás miatt ez persze nem könnyű, hiszen a magas vérnyomással kardiológushoz, az allergiával tüdőgyógyász-allergológushoz, az alvászavarral ideggyógyászhoz megy az ember. De mi van, ha ezek hátterében például egy életközépi válság húzódik meg és fejeződik ki különböző formában? Üzenhetnek-e a tünetek és mögéjük tudunk, akarunk-e látni? Meg akarjuk-e érteni ezt az üzenetet, vagy könnyebb a panaszokba kapaszkodni és orvostól orvosig járva, és passzívan a gyógyszerektől remélni a megoldást?

ISTENHIT ÉS EGÉSZSÉGI ÁLLAPOT
Levin (1997) egy nagy metaanalízisben kétszáz tanulmányt áttekintve azt találta, hogy a vallásos személyek ritkábban dohányoznak, kevesebb alkoholt fogyasztanak és nem létesítenek alkalmi szexuális kapcsolatokat. Körükben 20%-kal, a papság körében 40%-kal alacsonyabb a magas vérnyomás és más szívbetegség miatti halálozás, mint az átlagnépességben. Ezt a hazai kutatások is megerősítik: Kopp és Skrabski 2003-ban leírták, hogy a vallásukat gyakorló magyarok között 42%-kal kevesebb a táppénzen töltött napok száma és a munkahelyi hiányzás, az országos átlagnál 43%-kal kevesebb cigarettát szívnak és kevesebb alkoholt fogyasztanak, mint a nem hívő személyek. (A dohányzás és az alkoholfogyasztás közismerten a szív-, érrendszeri és daganatos betegségek kockázati tényezői közé tartoznak). Szignifikáns negatív korrelációt találtak a vallásgyakorlás és a szorongás, a depresszió valamint a reménytelenség között, azaz minél aktívabban gyakorolja a vallását az illető, annál jobbak pszichés egészségi mutatói. A szoros társas kapcsolatok összefüggésben voltak alacsonyabb halálozási mutatókkal, tehát protektív tényezőnek bizonyultak még egészségkárosító magatartás (dohányzás, elhízás, mozgásszegény életmód) esetén is.

„A testi és lelki egészség megőrzésében, a betegségekkel és traumákkal való jobb megküzdésben a hívő embernek komoly erőforrást jelenthetnek azok a pozitív lélektani hatások, amelyek az imádságban rejlenek még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

MEGKÜZDÉS A TESTI BETEGSÉGEKKEL
Művese kezelésben részesülő pácienseknél mérték fel azt, hogyan hat a depresszió súlyosságára és az életminőségre az, hogy vallásosak (Kao, Tsai és Shiah, 2003). 86 taiwani beteg töltötte ki a kérdőíveket, amelyek azt mutatták, hogy a komolyan hívő személyek jobban el tudták fogadni betegségüket és ezzel összefüggésben a hangulatuk és az életminőségük is jobb volt. Más szerzők szívműtétet követően középkorú és idős páciensek megküzdési módjait elemezve hasonló eredményeket kaptak. A remény és optimizmus fenntartásában számukra fontos szerepet játszott a vallásos hit és ezen belül arról számoltak be, hogy az imádkozás adta a legtöbb erőt a nehézségek elviseléséhez (Pargament, 1997). Japánban daganatos betegek vallásos és spirituális szükségleteiről készített vizsgálatban a páciensek ugyancsak azt mondták, hogy a kemoterápia és a sugárkezelés mellett „alternatív gyógymódokat” alkalmaztak, azaz hitük egész életüket áthatotta, személyes és közösségi ima, lelkipásztori beszélgetések, bibliaolvasás és templomba járás formájában. A nem vallásos személyek is elkezdtek meditálni, valamint szakrális helyeket látogatni. Mindkét csoport tagjai egyöntetűen azt mondták el, hogy ezek abban segítették őket, hogy valamilyen szintű kontrollt gyakorolhassanak és döntéseket hozhassanak még ebben a kontrollvesztett helyzetben is: ezáltal kevésbé érezték reménytelennek helyzetüket, életminőségük is javult (Tatsumara, Maskarinec, Shumay és Kakai 2003). Egy súlyos betegség traumatikus hatású lehet azáltal, hogy drasztikus mértékben megváltoztathatja a személy teherbírását, életmódját, életvitelét, gyakran munkája és egyéb feladatai feladására is rákényszerítheti őt. Nagyon eltérő azonban, hogy a traumatizált egyének hogyan reagálnak: egyeseket szinte letaglóz a fájdalom vagy a betegség, mások pedig valahogy jobban tudnak alkalmazkodni megváltozott állapotukhoz. A poszttraumás kutatások szerint azok a személyek képesek „konstruktív” módon megélni betegségüket, akik elfogadják új helyzetüket, nem tiltakoznak ellene, hanem értelmet tudnak találni benne és alkalmazkodnak az új életformához (Ehlers, 2000; Perczel Forintos, 2005). Ezt az egészségpszichológia „poszttraumás növekedés”- ként ismeri (Kulcsár, 2009): ilyenkor a hatékony megküzdés a helyzet elfogadására és értelmének megtalálására irányul, amihez épp a hit és a személyes istenkapcsolat adhat erőt. Az elfogadás kulcskérdés, és nem passzivitást jelent, hanem a realitás tudomásul vételét és azt a hozzáállást, hogy a személy a megváltozott helyzetben keresi a továbbélés, továbblépés lehetőségeit. A poszttraumás stressz betegség kialakulásában döntő szerepe van a tiltakozásnak, amikor valaki „perel” az Istennel vagy a sorsával, hogy miért éppen ő betegedett meg, miért épp vele történt meg a trauma? A tiltakozás lényegében a helyzet elutasítására irányul és arra, hogy a személy nem képes elfogadni a valóságot (hiszen nem lehet meg nem történtté tenni az eseményeket). Összességében úgy tűnik, hogy a spirituális hozzáállás, az ima és a lelkiség egyrészt egészségvédő hatással bír a pszichológiai immunrendszer révén, másrészt elősegíti, hogy a betegek nagyobb türelemmel és elfogadással viseljék el helyzetüket, jobb megküzdési stratégiákat alkalmazzanak és ezáltal életminőségük is javuljon.

VALLÁSOS HIT A SEGÍTŐK KÖRÉBEN
Nemcsak a páciensek, hanem gondozóik számára is meghatározó a vallásosság. Meller (2001) értelmi fogyatékos idős betegek családtagjainak hitét, önazonosságát és pszichés állapotát mérte fel. Eredményei szerint a gondozók mind pszichésen, mind testileg kimerült állapotban voltak a megterhelő ápolás, anyagi nehézségek és társas kapcsolataik beszűkülése miatt. Ugyanakkor az aktív vallásgyakorlók számára hitük megkönnyítette a feladat elviselését.

ÖNFELÁLDOZÁS FELSŐFOKON?
Az altruista, önfeláldozó magatartás markáns formája az, amikor egy személy szervátültetés (transzplantáció) céljából felajánlja egyik szervét (leggyakrabban veséjét) családtagja számára Mielőtt elborzadnánk a gondolattól, jó, ha tudjuk, hogy a családtag mint élő donor szervátültetése a „legsimább”, leginkább komplikációmentes folyamat, az ő szervüket fogadja be legkönnyebben a beteg szervezete. Az élő donor arány Svédországban kb. hatvan százalék, hazánkban viszont alig fordul elő. Egy ilyen szervátültetés után természetesen nemcsak a beteg, hanem a donor egészségi állapotát is ellenőrzik folyamatosan. Hihetetlennek tűnhet, de a donorok testi és lelki egészségének felmérésére irányuló svéd, japán és amerikai vizsgálatok egyöntetűen azt mutatják, hogy a donorok átlagéletkora mindenhol meghaladja a populáció átlagéletkorát (azaz tovább élnek, mint azok, akiknek minden szervük megvan), testi és lelki egészségi állapotuk jobb, mint velük egyidős kortársaiké és 97% újra megismételné felajánlását, ha tehetné, s továbbá 91% utólag is teljesen elégedett a döntésével (Felman-Ekholm és mtsai, 2000; Jordan és mtsai, 2004; Istani és mtsai, 2002).

BIZONYÍTÉK OKON ALAPULÓ HIT?
Nagy a kísértés, hogy a fentiek alapján rámutassunk, íme, bizonyosságot nyert, érdemes hívő embernek lenni. Azonban túlságosan olcsó és haszonelvű következtetés lenne, és talán lényegesen bonyolultabb összefüggésekről van szó. Láthattuk azt is, hogy a segítő, önfeláldozó magatartás a nem hívő személyekre is rendkívül megerősítő hatást gyakorol a belső kontroll, a kompetencia és annak megélése által, hogy az egyén képes volt valami számára fontos, értékes cselekedetre. A testi és lelki egészség megőrzésében, a betegségekkel és traumákkal való jobb megküzdésben a hívő embernek komoly erőforrást jelenthetnek azok a pozitív lélektani hatások, amelyek az imádságban rejlenek még akkor is, ha nincs ennek tudatában. Az élet értelmességének tudata, a szeretettség élménye, az önismeret, önreflexió és önazonosság, a nehézségek elfogadása, átértelmezése és átkeretezése hatékonyabb megküzdéshez, belső biztonsághoz és derűsebb életszemlélethez vezethet. Merjük rábízni magunkat Istenre és legyünk nyitottak meglepetéseire!

Perczel Forintos Dóra: Éltető hit

http://old.asziv.hu/?newart=17&newmag=13&show=arch