Lélek szerint járni

Előző cikkemben utaltam arra, hogy egy "bűnös" környezetben mindenki fizet. A legdrágább árat azonban akkor fizethetjük, ha nem vagyunk tudatában saját bűnünknek. Ezt az árat a lehetőségek elmulasztásában, rossz lelkiismeretben, (egyébként elkerülhető) betegségekben, és a bűntudat állandó és maró érzésével fizetjük meg.
Nem csoda, hogy ettől menekülni próbálnak a keresztények és lehetőleg távolmaradnak azoktól a személyektől, akiknél ezeket a "tüneteket" észlelik. Igyekszenek letagadni saját tetteiket, megmagyarázni sértő szavaikat mások túlérzékenységével, feljogosítva érezhetik magukat mások sértegetésére, mert ők az "igazságot" szólják, letagadják, eltitkolják bűnösnek vélt viszonyaikat, mert nem akarják a már amúgy is gyötrő lelkiismeretüket még azzal is tetézni, hogy újabb megoldatlan, kezeletlen konfliktust adjanak a már meglévőkhöz.
Alább szeretném megosztani Jeff VanVonderen gondolatait, aki egy keresztény gyülekezet tagjaként nőtt fel, ahol később lelkigondozóként is tevékenykedett.


Jeff egy alkalommal egy cikket írt a helyi újságban, ám később megtudta, hogy valakit megbántott a szavaival. Bűntudata lett ettől és úgy érezte, hogy bocsánatot kellene kérnie. Ugyanakkor azt is érezte, hogy van benne egy másik szabály is, ami azt mondja "egy jó lelkigondozó nem bánthat meg másokat". Ez a szabály azonban ellentétben volt azzal, amit a Biblai tanít (Jakab 3:5). Jeff úgy érezte, ha bocsánatot kér, akkor azzal beismeri, hogy hibázott, és ezzel saját magát bántotta volna. Ezért úgy érvelt, hogy nyilván a sértődött személy "nem követte Isten parancsát", és még "jót is tett vele", ha megsértette. Úgy gondolta, hogy a másik fél sértődése egyedül annak a személynek a hibája, amit az is megerősített, hogy a sértés tényét nem tőle tudta meg, hanem valaki mástól. Vagyis nem elég, hogy megsértődött, még pletykás is!

Jeff a következő három lehetőséget látta maga előtt, amit könyvében leírt a mi okulásunkra:

1. Nem kér bocsánatot, mert fontosabb neki, hogy megtartsa az önmagáról való jó véleményét és mások elismerését. Jeff ezt úgy ítélte meg, hogy ez igazából a "test szerint járás".
2. Bocsánatot kér, mert így illik tenni. Igaz, nehezére esik beismernie, hogy nem tökéletes, de valahol tudja (mert olvasta a Bibliában), de nem érzékeli valójában, hogy a másiknak mit okozott. Igazából nem hiszi el, hogy ő is tehet, vagy mondhat valami rosszat. Jeff végül is ezt a megoldást választotta (ami még mindig jobb, mint az első), de utóbb elismerte, hogy inkább a helyes viselkedésért és mások jó benyomásának megtartása végett tette ezt meg "fogcsikorgatva". Ezt az eljárást ugyanúgy test szerint járásnak minősítette.
3. Bocsánatot kér azért, aki ő maga Jézusban. Ha önbecsülését nem mások véleménye, vagy a saját bűntudata és szégyenérzete (vagyis neveltetése) alapján állapítja meg, hanem azon az alapon aki Ő MAGA, és akit Jézus feltétel nélkül szeret és elfogad, akkor nem kell azt fenntartani azáltal, hogy letagadja a bűnét és másra hárítja azt. Hogy mások mit gondolnak róla, nem oszt nem szoroz ebben a tekintetben, ezért egész nyugodtan elismerhette volna azt, ha szavaival sért másokat. Így fogalmazza ezt meg: "ha Lélekben járok, nemcsak helyesen cselekszem, hanem helyes indíttatásból és lelkülettel is teszem azt, így ki tudtam volna békülni a sértett testvérrel". 

Akik Lélek szerint járnak, azok szabadok, nem kell azon görcsölniük folyton, hogy mit rontanak el, mert tudják, hogy valamit el fognak rontani. Nem azért tökéletes valaki, mert nem tesz semmi rosszat, hanem abban az értelemben tökéletes, hogy az, ami "rosszat" tesz, annak is látja a jó oldalát egyúttal. Az ilyen értelemben tökéletes embernek nem esik nehezére a bocsánatkérés, ha valakit megbántott, mert a megbántott emberből feljövő helyzet az ő saját javát is szolgálja. Felelősséget is vállalhat a tetteiért, ha valaki miatta sodródik bajba, hiszen az így bajba jutott ember segítése az ő saját érdeik is szolgálja. A keresztényeket ezért nem kell, hogy lehangolja az, ha tudatába kerülnek bűneiknek, sőt inkább boldoggá kéne, hogy tegye őket, mert ezek mind újabb lehetőségek a fejlődésre és arra, hogy valami jót tegyenek egy másik emberrel.
Sajnos a bűntudatra és szégyenre épülő közösségeknek nem ez a céljuk, hanem a saját önigazolásuk, amit a jó cselekedetekkel, vagy helyes viselkedéssel szeretnének elérni. Ezzel azonban pontosan azt tagadják meg, akit állításuk szerint imádnak: Jézust.
A bocsánatkérésre ugyanis elsősorban nem a sértettnek van szüksége (nos, az sem rossz), hanem magának a sértőnek. Ha ugyanis megpróbálja elkerülni a kényelmetlenséget, akkor ő nem fogja tudni, hogy egyénisége mely vonásán kellene dolgoznia, így azt a gondot valószínűleg görgetni fogja maga előtt, mert egy másik helyzetben biztosan fel fog jönni. Pszichológiai értelemben egy vakfolt alakul ki, vagyis egy olyan dolog, amit már mindenki lát, csak az érintett nem. Vallási értelemben, ellenáll az Isten Szellemének rajta elvégzendő munkáján. Az idő múlásával egyre több mindent kell takargatni és letagadnia, hogy fenntartsa a "jó keresztény hívő" látszatát. Egyre több "jó cselekedetre" is szüksége lesz ahhoz, hogy lehalkítsa nyugtalan lelkiismeretét, a környezetében levőktől pedig elvárja, hogy hímestojásként kezeljék, és ne hozzanak szóba lehetőleg semmilyen olyan témát, amely nyomorúságos helyzetére emlékeztetné őt. Másszóval: ne bánjanak vele úgy, ahogyan ő bánt a másikkal. Ő sem mondja meg senkinek, ha sérelem éri, hanem inkább duzzog és felfújja magát, sőt még titokban el is átkozza  a másikat. Ez a kettős mérce képmutatáshoz vezet, ami hosszútávon nem tartható fenn súlyosabb következmények nélkül, mert ellene megy a magasabb isteni törvénynek, vagyis azt aratja az ember, amit vetett, ezért elkerülhetetlen, hogy egyszer egy olyan helyzetbe jut, amiben "kilyukad a lufi", és kezeletlen dolgai felszínre kerülnek.

Mennyire fontos lenne, hogy fogadjuk el inkább saját bűneinket és örüljünk, ha megtanultunk belőlük valamit, úgy mint az angyalok is örülnek minden megtérő bűnös felett (Lukács 15:7).

Forrás:
Jeff VonVanderen: Ha belefáradtál abba, hogy folyton bizonyítanod kell