„Uram, nem vagyok méltó”

Hányszor, de hányszor mondtam el azt a mondatot. Letérdelve, lehajtott fejjel. Nem vagyok méltó. Nem vagyok méltó a szeretetre. Nem vagyok méltó a szerelemre. Nem vagyok méltó az elismerésre. Nem vagyok méltó semmire.Velem bármit meglehet tenni. Lehet engem használni, aztán eldobni. Lehet rólam iszonyú dolgokat mondani, besározni a nevemet, aztán kajánul nevetni. Lehet engem semmibe venni, úgy tenni, mintha nem is léteznék. Lehet tőlem undorodni, szégyellni a velem való kapcsolatot. Lehetett, és ezután is lehet. Egy valami változott csak közben. Már soha többet nem fogok letérdelve, lehajtott fejjel élni. Felálltam, és felemeltem a fejemet. Hosszú volt az Út, és egyetlen lépését sem lehetett kihagyni. Végigjártam a pokol néhány bugyrát. Szembe néztem a fájdalommal, a szenvedéssel, a szégyennel, az árvasággal, a kirekesztettséggel, az elutasítással, a csalódással, a veszteségekkel, a befejezetlen gyásszal, a reménytelenséggel és megérintett a halál szele. Harcoltam. Aztán rájöttem, hogy a Szeretetben nem lehet harcolni. Csak Szeretni lehet. Elkezdtem elfogadni a Sorsomat, a családi történeteimet és meglátni a minták Ajándékát. Elkezdtem értékelni mindazt, amin keresztül mentem. Felkérdezett az Élet, és én válaszoltam a kérdésekre. Néha elbuktam, de mindig mentem tovább. Egyszer elhagytam a Hitemet. A legiszonyúbb időszak volt. Kilátástalan, félelmetes. Aztán megkerült. Mentem tovább. Már értékeltem azt, amim van. És aztán elkezdtem értékelni azt, aki vagyok. Akivé váltam a pokoli Úton. Aztán... Aztán megérkeztem. Önmagamban, legbelül megérkeztem. Megleltem a Helyemet. A Helyet, amit soha többet, senki nem vehet el tőlem. Mert megvagyok magamnak. Méltó lettem. Méltó – Önmagamhoz. És ebben a pillanatban már látlak Téged. Úgy, ahogyan vagy. Projekciók nélkül. Téged. Szeretettel. Szeretetben.

Forrás: https://www.facebook.com/pages/Hellinger-ter%C3%A1pia/227021844048238?ref=stream