pedig már azt sem tudja mit tegyen...
mert már kért, szépen és bocsánatot is, sírt kisebb tavat megtöltő könnyet, próbált érinteni, elmondani, kimondta, amiről hiszi, hogy gyógyír és te csak ülsz...
mert melletted, immáron hűséges, szilárd társként, erőt adó délcegségben ott áll a sértettség. Figyel és a legkisebb gyanúra azonnal odacsap. Védelmez. Atombiztosan. Mert biztos vagy abban, hogy az a másik, na ő bántani fog. Előbb, vagy utóbb, de bántani.
Jogos.
Vagy annak érzed.
Hiszen voltál te is nyílt szívvel közeledő, mindent meg-és odaadó szárnyaló szerelmesen-szerető társ. De egyszer, most, vagy réges-rég valaki nagyon-nagyon nem tudott ezzel mit kezdeni. Vagy ő, vagy a helyzet volt rád éretlen. Vagy szomorú egyszerűséggel ott és akkor az tudott csak történni. Sors-kérdés volt.
Belehaltál, megkeményítetted a szíved, páncélt építettél, méterhosszú tüskéket növesztettél. Hosszú ideig tartott talpra állni, élhető életet teremteni. Minden működni látszott és akkor jött már megint, ő... akit szeretni szerettél volna és akiről úgy tűnt tényleg szeret...
...de aztán gondolt, mondott, tett valamit, ami olyan volt, vagy hasonló, vagy szinte...vagy mivel emberből van tényleg olyan.
...és azóta ott ülsz és nézed, ahogy könnyáztatta arccal, lassan már térden csúszva, maga által is szánalmasnak érzett módon próbálja megtalálni a helyzetből kivezető ajtó zárjának kulcsát.
Lehet ezt is.
Vagy lehet felismerni, hogy ki is bántott igazán.
Hogy mikor is történt az.
Hogy ami múlt, az elmúlt.
Lehet megbocsátani. Neki, az akkorban, az azt.
És a jelenben lehet minden, vagy bármi más.
És akkor lehet felállni végre. Esélyt adni. Magadnak és neki.
Lehet a sértettségtől elköszönni. Vagy még csak nem is kell, elmegy ő dolga végezetten magától.
Ha felállsz. Ha felé fordulsz. Ha végre ránézel.
Mert meg fogod látni.
Hogy ő is olyan. Tényleg olyan.
Olyan, akit végre, újra, teljes szívvel szeretni tudsz.
Forrás: Facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése