Sajnos tökéletesen meg tudom érteni azokat a volt Jehova Tanúit, akik kiábrándultak a vallásból sőt hitetlenné váltak. Mindannyian másként éljük meg az Istennel való ismerkedést, a JT módszer különösen nagy hangsúlyt fektet az ismeretszerzésre, logikára, meggyőzésre (amelyek tipikus bal agyféltekés tevékenységek....majd erről még írok). Az ember azt hinné, hogy majd a nagy érzések, megtapasztalások majd úgy jönnek, annak eredményeképpen, hogy mepróbálja 'Istent szolgálni', az 'igazságban járni'. Mivel a JT-i által prezentált Isten-kép alapvetően 'tanuláson' alapul, ezért az egész folyamat egy idő után teljesen önfenntartóvá válik, azt fogjuk 'tanulni', ami összhangban van az 'igazsággal', ha olvasunk is egyáltalán más irodalmat a társulat által kiadottakon kívül, azokból is az elménk hajlamos lesz kiválogatni azokat az infókat, melyek alátámasztják a hitünket (ez a 'tanulás' igazából ravasz agymosás, amiről már írtam a a Félelem és elmekontroll c. sorozatban).
Most ezt nem szeretném eldönteni, és ez nem is az én posztom, hogy ez most egy 'jó hit' vagy egy 'rossz hit'. Csak azt szándékozom érzékeltetni, hogy hogyan alakul ki a hitrendszerünk, aki mindenkinek van, mert mindenki hisz valamiben, ilyen elven, még az ateisták is. A hit dolgát egyébként is sokszor a 'kérdéseink'-kel keverjük, holott a szívhez sokkal szorosabban kapcsolódik, mint az agyhoz. Ha valaki megválaszolja a kérdéseinket, akkor 'hiszünk'...amúgy meg nem.
Általános tapasztalat JT-inál, hogy az Istennel való szoros kapcsolat élményét viszonylag kevesen élik meg, a (bal agyféltekés) ego hatásait sajnos annál többen. Amikor végülis úgy döntünk, hogy nem bírjuk tovább és elhagyjuk a gyülekezetet, vagy kizárnak különböző okok végett vagy beszólunk a véneknek, köfnek, kefnek stb..(ez most mindegy melyik), ez a jórészt ún 'majomelmére' épülő hitünk összeomlik, sajnos sok esetben az egzisztenciánkkal együtt. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy elveszíthetjük családtagjainkat, barátainkat, munkahelyünket, ráadásul az egész helyzetet úgy, ahogy van nem értjük és egy hatalmas félelmet (aminek az egonk volt a dugója) érezhetünk a kellemes biztonságérzet helyett, amiről korábban azt gondolhattunk, hogy az a hitünk. (most nem állítom, hogy ez minden esetben így zajlik le, de azért valami miatt mégiscsak kikötnek a pszichiátrián a testvérek és testvérnők közül).
Egyesek sajnos annyira elkeseredhetnek egy ilyen helyzetben, ami emberileg teljesen érthető, hogy megtagadják Istent, azt az Isten-képet legalábbis, ami az Őrtorony tanokkal azonosítható (mert azért tegyünk ebben különbséget). Úgy érezhetik, hogy a maguk részéről mindent megtettek és nincs erejük tovább Istent keresni. Ha Istent objektív valóságként éltük meg, ami ugye vagy van, vagy nincs, mert mindkettő nem lehet igaz, akkor még a saját emberi értékünkkel kapcsolatos logikai bukfenc is felvetődhetne. Ugyanis, ha egy nehéz helyzetben 'megtagadjuk Istent', akkor vajon mit kerestünk a JT gyülekezetben jó pár évig, imádkoztunk, prédikáltunk stb. Mindezt valódi istenhit nélkül tettük volna?
Ha valaki ezen az úton indul el, az a saját döntése.
De dönthetünk másképpen is, hiszen van nekünk egy jobb agyféltekénk is, ami az érzésekkel, megérzéssel, intuicióval tanul. Éppenséggel ezt is aktiválhatjuk.
Amikor személyesen átéltem egy ilyen, a Jehova Tanúi gyülekezetében kialakult negatív tapasztalatot, a negatív érzelem olyan erős volt, hogy szükségem volt egy racionális alapra, amin elindulhatok (egy bonyolult szerkezet nem jöhet létre véletlenül- másnéven entrópia törvény), no meg a képmutatók közé sem igazán soroltam magam, ezért aztán így hagytam, hogy történjenek dolgok. Egyszerűen csak bíztam, hogy az a Valaki, majd megmutatja nekem magát. Egy olyan valakinek képzeltem magam, aki egy sötét szobában botorkál és ott kell megtalálnia cuccokat. Eleinte persze rengeteg csalódás ért a 'világ'-ban, a kudarcok és a saját tehetetlenségem feletti bosszankodások jó néhányszor padlóra kényszerítettek, de nem adtam fel, mert a hitem nem engedte.
Ez a bibliavers lebegett a szemem előtt: "...Hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem: mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.."
Kitapogatni akkor szoktunk valamit, amikor nem látunk, vagy sötét van és fizikailag érezni, tapasztalni akarjuk azt a tárgyat vagy valamit. Megtalálni pedig azt kell, amit elveszítünk. Ezek a kifejezések valamiféle személyes megtapasztalásra utalnak, hiszen hiába van az a tárgy a szobában, addig, amíg nem érzékelem SZÁMOMRA nem létezik. Vagy hiába tudom, hogy itt van a kulcsom valahol a lakásban, de amíg nem tartom a SAJÁT kezemben, addig nem létezik számomra, mert nem tudok a lakásból kimenni....
A hitünknek sajátunknak kell lennie. Ezt nem lehet kinyomtatni egy Őrtoronyban, kiadni egy akármilyen dogmában. És hiába is mondják mások, hogy nekik milyen hitük van, ezek a belső tapasztalásokról szóló elmondások, bár rendkívül érdekesek és ösztönzőek lehetnek, nem tesznek senkit sem hivővé a saját élmények nélkül.
A hit, mondhatni olyan, mint egy GPS (Tom-Tom), ugyanis, amit betáplálunk az agyunkba, oda fogunk jutni. Ha azt mondjuk nincs Isten, akkor számunkra nem is lesz, mert a tudatalattink mindent elfog követni, hogy 'bebizonyítsa' ezt nekünk. Ha pl azt mondjuk, hogy addig nem hiszek, amíg ide nem jön valaki és bebizonyítja nekem ezt és ezt, megválaszolja a kérdéseimet, akkor valószínűleg jönni fog valaki (mert hit nélkül azért nem lehet élni) és akkor 'meggyőződünk' az 'igazságról'. Sokan közülünk valószinüleg ezzel a módszerrel kerültünk kapcsolatba JT-ival is. Úgy gondolom, ez látható mindenki számára, hogy miért is van halálra ítélve ez a történet már a kezdetektől fogva, hiszen az elméből nem fogynak ki az újabb és újabb kérdések és nincs senki, aki ezekre választ tudna adni, vagy ha ad is, az számunkra nem elfogadható, mert a megnyugtató válasz helyett rögtön hat másik kérdést vet fel az elménkban. Ráadásul még a válaszadóra is mérgesek leszünk.
Pedig ez nem is az ő feladata. A saját magad által felvetett kérdéseket neked magadnak kell megválaszolni az Istennel kapcsolatos megtapasztalásaiddal. Ezt mindenki meg tudja tenni, mert' Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk", tehát a puszta létezésünkkel a mindennapi élményeinkkel és gondolatainkkal ismerjük meg Istent. Eszmét lehet cserélni másokkal, sőt kell is, de botorság olyan kérdésekre másoktól várni a választ, hogy 'miért engedi Isten a gonoszságot', 'mi van a halál után' meg hasonlók. Ez éppen olyan lenne, mintha megkérdeznénk az illetőtől, hogy hol tartja a megtakarított pénzét, mert szeretnénk megnézni. Ugye milyen illetlenség lenne? (Ha a képzeletbeli illető sokaknak meg is mutatja, hát akkor úgy járt....ne csodálkozzon, ha kirabolják egy napon.)
Ha már mindenféleképpen Istennel akarunk ismerkedni, akkor abból is kiindulhatunk, hogy TUDOM, hogy van Isten és minden kérdésemre TUDOM a választ. Persze nem 'tudjuk', az agyunk tudatos részével nem, de a sejtjeinkben ott van minden információ. Úgy ahogyan az anyaméhben egyetlen parányi sejtből az egész testünk felépült idővel, ugyanúgy a megfelelő tudás az agyunk tudatos részébe is be fog kerülni, amikor arra szükségünk lesz. Ezt nem kívülről szedjük össze, hanem ott van bennünk, anélkül, hogy bármit is tettünk volna érte. Ha ezt a 'tudom-programot' erősitjük magunkban, akkor a külső információk is bejönnek valahogy; tudni fogjuk mit olvassunk, milyen emberekkel beszélgessünk stb...éppen az élethelyzetünktől függő milyen ismeretre van szükségünk és azt honnan szerezzük be, ami összhangba kerül a már bennünk levő ismerettel, mintegy aktiválva saját forrásainkat.
Ismét saját személyes példámmal szeretném érzékeltetni, hogyan, mi módon tudjuk összezavarni a programokat. Ez nálam (mint sokaknál) egy betegségben nyílvánult meg. Amikor JT lettem, akkor minden valószínűséggel betápláltam az agyamba "a gyógyulásban való hitet", ami önmagában egy pozitív dolog lett volna, ha társul egy önmagamba vetett hittel is. Ez sajnos nem így volt és ebben a tekintetben a környezetemre sem számíthattam. A bűnösség és a bűntudat kihangsúlyozásával, a 'várjunk jehovára' hozzáállással együtt az Őrtorony közösségekben a negatív szemléletmód erősödik fel, ami rám úgy hatott, hogy a 'nem tudom' programot hajtogattam magamban. A tudatos agyammal valóban nem is tudtam az okot. De a másik program is ott volt, ami aránylag erős volt hiszen a sok-sok év úttörőzés alatt állandóan ilyesmire fokuszáltam olyannyira, hogy nem is nagyon foglalkoztam igazán a fizikai problémámmal. Az én GPS-em vitt engem a gyógyulásom felé, még akkor is, ha az összes oda vezető utat mintegy 'lezártam', hiszen az Őrtorony tanítások szerint ugye szinte minden un. alternatív gyógymód (ami segíthetett volna rajtam) "démonos", ezért én ragaszkodtam a hagyományos orvoslás módszereihez. Ahol akkoriban még nem létezett megoldás a gondomra. De mivel ott volt a parancs, ezért megtalálta a módját, így átmentem 'tökön-uborkán', kényelmetlenségeket éltem meg a saját korlátozó hiedelmeimnek köszönhetően, végülis egy nagyon csúnya balesetben teljesen összetörve jelképes autómat, de eljutottam a célhoz.
Ezt nem ajánlanám senkinek sem, mert van ennél sokkal de sokkal könnyebb út is. Ez a történet viszont megmutatja, hogy miért is van annyi beteg személy, emberi roncs a gyülekezetekben, jóllehet van hitük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése