Miért káros az életünkre, ha nem vagyunk képesek elfogadni a múlandóságot?

Amikor Jehova Tanúja voltam, sok olyan személlyel találkoztam, akik az paradicsomi örök élet miatt váltak hívővé. Volt ebben valami vigasztaló dolog, amikor az ember elképzelte magát valami szép környezetben - főleg akkor, ha az általa élt valóság nagyon is messze volt mindettől. Mégis a beszélgetéseim alapján azt szűrtem le, hogy igazából a halál tényét nem tudják sokan elfogadni, akik az örök életben hisznek.

Képforrás: http://www.jw.org/hu/kiadvanyok/konyvek/Bibliai-t%C3%B6rt%C3%A9netek/8-r%C3%A9sz-A-Biblia-j%C3%B6vend%C3%B6l%C3%A9sei-hi%C3%A1nytalanul-beteljesednek/115-t%C3%B6rt%C3%A9net-A-f%C3%B6ld-%C3%BAjra-paradicsom/

Pedig a halál az a mindennapi valóság - megjegyzem épp úgy, mint a paradicsomi körülmény is. Hogy ki mit lát és tapasztal az életből, az sokban függ a nézőpontján, ahogyan a dolgokat szemléli. A tények tagadása, legyenek azok jók vagy rosszak éppen, ami rombolóan hat. A legnagyobb pusztítás talán abban fejeződhet ki, hogy az ember mindig vár valakire, vagy valamire. Nem éli az életét, nem ragadja meg a percet, hanem úgy tesz, mintha végtelen sok ideje lenne. Egészen addig, amíg egy keményebb élethelyzet fejéhez nem vágja a halogatásának eredményét, illetve annak hiányát. Vannak helyzetek, amikor nagyon tisztán lehet rálátni az életünkre, ilyen lehet pl egy baleset, egy betegség vagy a halálos ágy. 

Az előbbi kettőből még ki lehet keveredni és változtatni lehet dolgokon (így szolgálhatnak "áldás"-ként), a legutóbbinál már nem annyira, de még mindig jobb felismerni dolgokat, mint még akkor is tagadni. De nem csupán Jehova Tanúi azok, akik kizárták a halál tényét a tudatukból - meg is lett az eredménye, az elhalasztott életek formájában - maga az egész társadalom tagadja ezt valamilyen értelemben, ami ahhoz járult hozzá, hogy elsősroban az anyagi világ dolgaira korlátozzák az embereket. Ilyen értékrend ömlik a médiából, ez a menő. Azt, aki "lelkizik", lenézik. Talán ezért is van annyi értelmetlen, céltalan élet, félelem és depresszó, mert az anyagi világ által kínált értékek valahogy nem képesek kielégíteni lelki szükségleteinket és nem helyettesítik a valódi értékeket.

Bronnie Ware könyve így ír a témáról:

“A mi társadalmunk kirekesztette a halált, szinte tagadja a létezését.

Ám ahelyett, hogy elfogadnánk a halált, inkább igyekszünk elleplezni.

Mintha megpróbálnánk meggyőzni magunkat arról, hogy amit nem

látunk, az nincs is. Pedig ez tévút, mert emiatt az anyagi világban,

és a hozzá társuló, félelmek táplálta viselkedésformákban próbálunk

értéket találni. Ha viszont megtanulunk szembenézni az

elkerülhetetlen halállal, és őszintén elfogadjuk, mielőtt bekövetkezik,

akkor még idejekorán változtathatunk azon, hogy mit tekintünk fontosnak

az életben. S ez lehetővé teszi, hogy az energiáinkat olyan irányba

tereljük, ahol valódi értéket hozunk létre. Mihelyst elfogadjuk, hogy az

időnk korlátozott, még ha nem is tudjuk, hogy évekig, hetekig vagy

csupán órákig tart még, nem fogjuk hagyni, hogy az egónk vagy mások

rólunk alkotott véleménye vezéreljen bennünket. Ehelyett inkább

a szívünkre fogunk hallgatni. A feltartóztathatatlanul közelgő halál

elfogadása teremti meg a lehetőséget arra, hogy a fennmaradó időben

több értelmet és kielégülést találjunk az életünkben.”

(Szigeti Kata hírlevele alapján)