Hamarosan!

Fehér Margaréta, a vallási csoportok és szekták károsultjainak megsegítését tervezi. Ha úgy érzed, hogy egy vallási szervezet károsultja vagy, akkor kérünk írj a megadott elérhetőségre és felvesszük veled a kapcsolatot.

2013. október 29., kedd

Ki tudsz állni magadért?

"Először megtűrnek téged, később nevetnek rajtad, később harcolnak ellened, majd győzöl."
Gandhi

Arról már korábban írtam, hogy a JT doktrinák hogyan értelmezik át a szavak jelentését. Ma megint felmerült bennem a kérdés, hogy az egységnek csúfolt konformizmussal mi is igazából a bajom.

Amikor ennek a szónak a pontos értelmezése után kutattam, sehogyan sem állt össze egy pozitív, vagy akár semleges kifejezés. A konformizmus a fennálló, uralkodó rendszerhez való elvtelen ragaszkodás. Ez elvileg felfogható lenne úgy is, hogy valaki alkalmazkodik a többséghez, elfogadja a normákat. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy a konformistának nincsenek elvei önállóan, nem képes magát tárgyilagosan látni, hanem csak és kizárólag mások véleményén keresztül, ezért aztán mindent - szó szerint bármit - hajlandó megtenni azért, hogy elnyerje a közösség elismerését. 

A konformizmus mégis hasznos valamire, hiszen ezek nélkül az elvtelenül alkalmazkodó emberek nélkül nem léteznének olyan szervezetek, ahol egy autoriter hatalom irányítása szükségeltetik. Más szavakkal: az önkényuralmi rendszereket maguk a konformisták tartják fenn, mert a rendszer csak ilyen embereket tud manipulálni, a tagok meg csak egy ilyen rendszerből képesek identitást kreálni önmaguk számára. Ez idáig rendben van, hiszen ezeknek a "gyenge" embereknek is lenniük kell valahol, ezért aztán előszeretettel tömörülnek be olyan erőszakszervezetekbe, mint pl a katonaság, rendőrség, csendőrség (régebbi változatban) stb..., ahol aztán egyesek "törvényes" mezben élhetik ki elfojtott agressziójukat (mely eredetileg a gyengeségüket okozta...) vagy akár vallási ítélkező és végrehajtó szervezetek (mint pl az Őrtorony is). Így aztán mindenki boldog, hiszen az államnak szüksége van ilyen erőszakszervezetekre, még pedig sok esetben éppen azért, hogy fellépjen azokkal szemben, akiket ő maga zsákmányolt ki. A konformista szervezetek nagyon jó szolgálatot tesznek háborúk idején, erőszakos tettek végrehajtásakor és általában minden olyan helyzetben, ahol nem kell az egyénnek gondolkodnia, nem kell a saját lelkiismeretét használnia, és - ő azt hiszi - hogy nem tartozik elszámolással a tetteiért, mert hibáztathatja a főnökeit, akiknek a parancsát hajtotta végre.

De ezt ráhúzni arra a krisztusi egységre és testvériségre, amiről a Biblia is beszél? Ez nyilván csak azoktól telik ki, akik maguk is valamelyik "keresztény" erőszakszervezethez csatlakoztak, vagy éppen onnan jöttek ki nagy csalódásokkal. Csalódtak, mert nem érezték a krisztusi szeretetet, vagy mert megítélték őket) ráadásul olyanok, akik még náluknál is képmutatóbbak voltak, vagy mert nem lehetett más véleményük. Az ember azt gondolná, hogy ha valaki átélt egy ilyen helyzetet, akkor próbál másmilyen lenni a kapcsolataiban. De láss csodát, nem ! Azok, akiket megítéltek, ők is megítélnek másokat és azok, akiket kizártak, ők is kizárnak másokat. Mégpedig mindenféle tényleges ok nélkül. Csak azért, mert más az illető nézete, vagy vallása, vagy hite. A hülyeséggel, erkölcstelenséggel és az elvtelen magatartással szemben pedig éppen akkora toleranciát mutatnak, mint előtte tették, és ami miatt a lelketlen manipulátorok számára kiszolgáltatokká váltak.

Miért nem tekinthető a konformizmus szimplán alkalmazkodásnak? Azért, mert a valódi alkalmazkodás mindig egy belső folyamat, ami igénybe veszi az elmét és a lelket is. Az alkalmazkodás nem jelent megalkuvást - amit nevezhetnénk közös nyomorúságnak is - hanem egy folyamatos és erőteljes önnevelés eredménye. A konformista ezzel szemben fittyet hány erre - vagyis mit sem utál jobban, mint a saját maga "nevelgetését" - viszont élete során akár többször is képes szellemi és lelki pálfordulásra, amely látszólag semmiféle erőfeszítést nem igényel tőle. De vajon boldog lesz ettől? Nem. Sőt egyre unalmasabbá válik önmaga és a környezete számára is. Ugyanis a konformizmus gátolja a saját gondolkodóképesség használatát, ezért butít. Ennek következtében, a konformista élete kilátástalanná válik, életszemlélete kritizáló és kiábrándult. Hajlamos azt gondolni, hogy azokért a tetteiért, amit az erőszakszervezet védő szárnyai alatt elkövetett, nem tartozik felelősséggel, hiszen élete irányítását átvette a "csoportszellem" (ő adta ki a kezéből azt...de ezt már elfelejtette), egyébként is őt becsapták, nem tehet semmiről. A körülmények ártatlan áldozataként próbálja eladni magát, akit "senki nem ért meg". A konformista közösségek és szervezetek annyira biztonságosak, mint az egylábú szék: mivel mindenki "egy követ fúj", ezért sérülékenyekké válnak. Mivel nem tűrik meg a másik nézőpontot, ezért kimaradnak fontos információkból. De van úgy, hogy kénytelenek megtűrni őket - mert nem tehetnek mást - akkor viszont próbálják lejáratni, bolondnak, elmebetegnek titulálni az ellenvélemény szószólóját, ha ez sem használ, akkor pedig agresszióhoz folyamodhatnak. 
A non-konformista ezzel szemben az, aki számára kevésbé fontos a másoknak való megfelelés, vagy olyan módon függ a többiek véleményétől, hogy igyekszik különbözni. A valódi egység ugyanis tolerálja a különbözőséget. Amit nem tolerál az az emberi butaság. A önállóan gondolkodó embernek, egy konformista közösségben (melyik nem az?) végig kell járnia a kizárás, nevetségessé tétel, erőszakos támadások stádiumait (ahogy a bevezetőben Gandhi-t idéztem), mielőtt győzelemre juthat. 

A konformizmusra adott természetes válaszreakció a deviancia, amely eltérés az adott közösségben elfogadott normáktól vagy nyílt szembeszállás azokkal. Ilyen lehet a pl.: bűnözés, öngyilkosság, alkoholizmus, kábítószer fogyasztás és a lelki betegségek. Ezek a normák társadalmanként eltérőek lehetnek, és korszakonként változhatnak. A deviancia nem mindig káros a társadalom egésze számára. Sokszor devianciának tekintették a divat, az ízlés, a szokások, a kultúra újítóit, őket is büntették, többnyire kevésbé súlyosan. Meg kell találni egy olyan szabályozást, olyan társadalmi állapotot, mely elég toleráns ahhoz, hogy bizonyos mennyiségű devianciával együtt éljen. A rossz értelemben vett deviáns embereket mégsem nevezném non-konformistának, inkább úgy fogalmaznék, hogy bennük van az önálló gondolkodás lehetősége, de energiáikat inkább a maguk rombolására fordítják, mint kreatív ötleteikkel a környezetük építésére használnák. Így "alapanyagot" szolgáltatnak a konformistáknak, mintegy igazolják a létüket, hiszen "fel kell ellenük lépni", "meg kell tőlük védeni a többi normális ember békéjét", vagyis velük lesz teljes a kép.

Egyik ilyen tipikusan non-konformista dolog a szólás szabadsága. Ugyan mi rossz van abban, ha valaki kinyilvánítja a vallásos vagy akár másmilyen nézeteit? Főleg egy olyan fórumon, amely erről szól? Miért kell mindenkinek mindenben egyetértenie? Vagy ha sértve érzem magam, ugyan miért ne adhatnék annak hangot? Miért kéne lenyelnem a durva sértéseket, csak azért, mert a szerencsétlen "nem tudja mit cselekszik"? Akkor neki már mindent lehet? A többiek meg csak tűrjenek, mint kukák?
Amikor az ilyen eszeveszett maflaságot a keresztény tanításokkal próbálják azonosítani, attól tudnék a falnak menni. Ez ugyanis rettentően káros és lélekromboló. Hogy miért? Az alábbi cikk írója jobban meg tudja fogalmazni nálam:

"Miért hallgassak? Miért ne szóljak? Miért ne védjem meg magamat, vagy azt, akin látom, hogy épp erre szorul? Ilyen, és ehhez hasonló, torkomból feltoluló kérdések záporoztak bennem a napokban. Ugyanis a legutóbbi bejegyzésemre reagálva többen igyekeztek meggyőzni arról, hogy a rosszindulatú vagy tudatlan okoskodók erőszakoskodására legjobb reakció, ha nem is reagálok semmit. Ha hagyom magam, ha bölcs vagyok és csendben maradok. Ha tűröm a kekeckedést egészen addig, míg a másik meg nem unja, és abba nem hagyja. Merthogy ha visszabeszélek és indulatokat gerjeszt bennem a piszkálódás, akkor le vagyok győzve. Magyarán akkor én vesztes vagyok. Sőt: akkor biztos beteg a lelkem.

Nos, az a gondolat-orkán, ami ezen tanácsok után kerekedett a kobakomban, az megér egy újabb bejegyzést. Igen, megint nem hagyom magam. Velük, a jótanácsokat írókkal szemben sem. Elmesélek egy példamesét, ami nekem a neveltetésem mellett leginkább megtanította, amiről itt most szólni szeretnék: hogy a konformizmus a leggyávább, leggyengébb és legjellemtelenebb dolog, amit ember elkövethet, ha társas lényként él. Még egy szimpla párolt csirke miatti kötözködés esetében is.

Volt egyszer egy kisfiú. Jocinak hívták, és kicsit megkésve került be az óvodai csoportba egy másik oviból. Farkastorka és nyúlszája volt. Ez lehetett tán az egyetlen „bűne”. Az a pici hátrány, amivel a többi gyerekkel szemben indult, és amiért borzalmas helyzetbe került. Persze csúfolták szegényt milliószor… Egy nap aztán a többi srác behívta a játékházba az ovi udvarában. Ahogy teltek a percek, az egyik kislány, aki pár méterrel arrébb játszott épp, egyszer csak keserves jajgatást, mellette pedig diadalittas röhögést hallott a kisházból. Odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze, mi történik: hát Jocit ütötték-rúgták épp.

Alaposan, megalázóan, színtiszta gonoszságból jól összeverték hárman-négyen a „menő” fiúk. Együttes erővel, mert ők voltak a vagányok. Meg mert Joci a „más”. Gyalázat volt… A kislány pedig csak nézte, nézte az ablakból, és nem mert rájuk szólni. Nem tudta, mit tegyen, végül addig toporgott ott némán, míg abba nem hagyták Joci tiprását, és odébb nem álltak vihogások közepette. Az óvónénik persze sehol. És a kislány iszonyatos bűntudatot érzett, hogy nem volt elég vér a pucájában, és nem lépett közbe. Mert tudta, hogy őt úgysem bántották volna.

Ez a kislány én voltam. Nem tudom, mi lehet most Jocival, de életemben nem sok dolgot bánok úgy, mint azt, hogy akkor nem álltam ki érte. És egy picit magamért is. Persze… kicsi voltam, négy évesen az ember nem igazán viselkedik filmhősként. De a mai napig milliószor jut eszembe az a nap.

Viszont emiatt megfogadtam, hogy soha, de soha nem fogom hagyni magam. Hogy – teljesen mindegy, milyen mentséggel - a fejemre szarjanak. Hibátlan tanulópénz volt, amit sérelmeimre is ki tudok vetíteni. Hogy bár nagyon sokszor hallgatni valóban arany, és okos enged, és még sok frázis… de a neveltetésem mellett ez a jelentéktelennek tűnő életesemény tanította meg nekem, hogy ne hagyjam magam. Nem igaz, hogy attól leszek bölcs, ha befogom a számat és eltűröm a sértést vagy a jogtalan kioktatást. Tök mindegy, hogy épp egy félmondat, vagy tartós offenzíva. Ez nem bölcsesség, ez vegytiszta málé életképtelenség. Konformizmus. Belesimulás. Csinovnyik-létforma. A legvisszataszítóbb magatartás, amit az elveimmel szembeállíthatok.

Igen, engem úgy nevelt fel Édesanyám és Édesapám, hogy álljak ki magamért. Apa mindig azt mondta, intelligens, lehengerlő, stílusosan gátlástalan valóságában nyugodtan adjam ki az indulataimat akkor, ha azoknak helyük van és céljuk. Ha bántanak. Ha erőszakoskodnak. Ha hülyének néznek. Vagy ha mással teszik ezt jogtalanul az orrom előtt. Én úgy nőttem fel, hogy ez érték. A gerinc. A tökösség és a szilárd jellem. Ezért nem szidás jár, hanem büszke összekacsintás.

Nem, senki ne keverje össze ezeket a drága értékeket és mentális úticsomagokat a bosszúállással. Az bolondság. Az élet úgyis elintézi, és Gandhi is megmondta: ha a világon a szemet szemért-elv érvényesülne, már mindenki megvakult volna.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy soha, de soha nem fogom leültetni a kicsi lányom vagy fiam, és arra az életképtelenségre tanítani, hogy hallgasson és tűrjön némán, mert az mekkora erény. Ne hallgasson, az istenért! Mondja ki, álljon oda, ha kissrác lesz, csapjon vissza, oldja meg! Legyen töke. Mint az anyjának.

Mert nem igaz, hogy a kifakadó indulat beteg lélekre vall. Attól betegszik meg a lélek, ha elhiteti magával és elhiszi a társadalmi dogmáknak, hogy a csend jó. A csend nemes. Nem, a csend és az elvtelenül mondvacsinált béketűrés egy métely, s a legnagyobb jellemromboló. A kimondott szó, a kiadott feszültség és a helyénvaló önvédelem viszont a világ egyik legfelszabadítóbb, legegészségesebb impulzusa, ami lelket érhet. Mert a mérget nem lenyelni kell, hanem kiköpni és visszaadni annak, aki ránk akarja tukmálni. Mert az az övé. Megérdemli.

S legyen az egy tányér brokkolis csirkén való vita, vagy életünk legnagyobb próbatétele, igenis álljunk ki az igazunkért. Értékeljük magunkat annyira, hogy megtiszteljük ezzel. Nem kell bűre-bára az igazság harcosának, mitugrász pofonosztónak lenni, de tanuljunk meg határozottan fellépni, ha kell.

Nekem ezt Anyuék így tanították. Meg Joci. Remélem, most nagyon boldog ember, és ha egyszer megtudná ezt, megbocsátaná nekem a hülyeségemet."





További források:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése