A Milgram-kisérlet

Egy korábbi kurzusomon már érintettem ezt a témát egyszer, de akkor nem ihletett meg különösebben. Azonban egy néhány héttel ezelőtti fejtágításon lettem figyelmes erre a híres-hírhedt kísérletre egy nagyszerű előadó tolmácsolásában, amely a hatalom és engedelmesség közötti összefüggéseket vizsgálja.

Előzmények

Stanley Milgram 1960-63 között folytatta kísérleteit a Yale egyetemen. Kb ugyanebben az időben zajlott az egyik náci főbűnös pere, Adolf Eichmann-é (aki a magyarországi zsidók deportálásáért is felelős volt többek között), akit a Moszad emberei Argentínában fogtak el, ahol egy egyszerű ’hétköznapi’ családapaként élte életét Ricardo Klement álnéven a Mercedes-Benz alkalmazottjaként.

Már a háborús bűnöket számon kérő nürnbergi perekben is gyakori védekezés volt , hogy „parancsra tettem”. Ezt az érvet természetesen egy demokráciában szocializálódott amerikai ilyen súlyú bűnökkel kapcsolatban nem tudja elfogadni. A Németországban 1933 és 45 között fennálló rendszer a tömegek engedelmességére épült, ami összekapcsolta a cselekvést  a vezetők által meghatározott politikai célokkal és olyan mértékben beívódott az emberekbe, hogy felülírhatott olyan fontos dolgokat is, mint az általános erkölcs.

Milgram elsősorban azt a kérdést feszegeti, hogy az egyének meddig mennek el az engedelmességben egy feltételezett hatalom ’eszközeiként’, egy olyan helyzetben, amikor egy ártatlan embert kell bántaniuk (vagy olyat tenniük, amit az ’áldozat’ nem akar és ami ellen tiltakozik is).

A kísérlet leírása

A résztvevőket részben újsághirdetésben toborozták, részben direkt megkeresések révén, abból a célból, hogy az vizsgált minta kiegyenlítettnek legyen tekinthető életkor, képzettség és egyéb szempontokból.

A kiválasztottak széles osztályhátterű férfiakból tevődtek össze, mint pl postai hivatalnokok, kereskedők, fizikai dolgozók, tanárok, mérnökök és professzorok. A tesztben három személy vett részt egyszerre. Két ember érkezett a laboratóriumban egyidőben (az egyik egy beépített ember volt). A vizsgálat vezetője, akinek fellépése szigorú és komoly volt, elmagyarázza a résztvevőknek, hogy a kisérlet a büntetés tanulásra gyakorolt hatását vizsgálja. A két személy ’bundázott’ sorsolással dönti el, hogy ki alakítja a tanár és ki a tanuló szerepét (vagyis a kísérlet alanyára mindig a tanár szerep jut). A tanuló megtanul egy szópárakból álló listát (pl: alma-körte, kutya-macska stb.), ezután egy székbe ültetik, ahol elektródákat raknak rá. A tanárt átvezetik egy másik helyiségbe, ahol egy elektromos sokk generátor elé ültetik le, amely eszközön vízszintesen kb 30 kapcsoló helyezkedik el. Az első 15V-ot mutat, majd a továbbiakban 15V-onként növekedve egészen 450 voltig emelkedik. A kapcsolók alatt szöveges címkék is vannak: gyenge, enyhe, erős, nagyon erős, intenzív, extrém erős, veszélyes, veszélyes – súlyos sokk, a legutolsó csak XXX. Az eszköz életszerűen működőnek, hatásosnak tűnik. A kísérleti személy kezdés előtt egy példasokkot kap, mely egy kellemetlen, enyhén fájdalmas érzéssel jár.

A tanár ezután kikérdezi a diákot. Ha a válasz nem megfelelő, akkor egyre erősebb áramütésekkel büntet. A tanuló természetesen nem kapott büntetést, a tanár által működtetett kapcsoló egy magnetofont működtetett, amely a tanuló életszerű hangvisszajelzéseit játszotta le. Ez a visszacsatolás, különböző szintű diszkomfortérzetről árulkodhat, mint pl: panasz, kérés, kiáltozás, agonizáló visítás, agonizálás, míg egy ponton nem ad több életjelet. A kérdés, hogy meddig engedelmeskedik a tanár a tanuló tiltakozása ellenére? Ez minden bizonnyal növekvő lelkiismereti konfliktust okoz a vizsgálati személynek, de vajon meddig viseli ezt el? A vizsgálatvezető összesen négy erősségi színten ad “parancsot” abban az esetben, ha a kísérleti alany vonakodna engedelmeskedni vagy ki akarna lépni.

1.       “Kérem, folytassa”

2.       “ A kísérlet megkívánja, hogy folytassa”

3.       “Abszolút lényeges (a tudomány szempontjából fontos ), hogy folytassa”

4.       “Nincs más választása, muszály, hogy folytassa”

Ez újabb kérdést vet fel: hogyan viselkedik valaki, ha egy legitim személy egy harmadik, ismeretlen személy elleni lépésre készteti?

Elvárt eredmények

Egy 110 emberből, jórészt szakemberekből álló csoport maximum 1-2 % körülire becsülte azok arányát, akik elmennek a legerősebb fokozat kivitelezéséig, vagyis ‘megölik az áldozatot’. Véleményük szerint ilyesmire csak patológiás személyiségek kaphatóak. A csoport tagjai magukról úgy nyilatkoztak, hogy nem tudnának fájdalmat okozni másoknak, vagyis a pozitív énkép fenntartása volt megfigyelhető. Mivel a kísérletben nem szerepel nyílt, fizikai kényszer, ezért a viselkedést szerintük ilyenkor a belső tényezők, személyiségjegyek valamint morális értékrend szerinti döntési mechanizmusok határozzák meg.

A kísérlet tényleges eredménye

Nem kis meglepetést okozott, hogy a vizsgálati személyek 65%-a ment el az utolsó, legnagyobb fokozatú áramütés megadásáig. Ők lennének a társadalom szadistái? A kísérlet bebizonyította, hogy a mindennapi emberek is bizonyos körülmények között az agresszív tendenciától függetlenül megváltoztatták nézeteiket magukról és az áldozataikról is. Csinálták a dolgukat ellenségeskedés nélkül. Egy romboló gépezet részeivé váltak, annak ellenére, hogy ez a saját maguk által vallott erkölcsi nézetükbe ütközött. A körülmények hatására az egyén kivonta magát a saját erkölcsi kontrollja alól, főleg ha egy magasabb (tudományos, vallási..) célja van, akkor ezt még könnyebb megtennie. Az engedelmesség lényege, hogy az egyéniségét feladva, puszta eszközzé váljon a hatalom kezében, ami elősegíti a személyes felelősség eltávolítását.  

Mi tartja ott a személyt a helyzetben?

1.       Rögzítő faktorok: udvariasság, segítségnyújtás a kísérlet vezetőjének vagy a kilépés kellemetlensége

2.   Az egyén a technikai aspektusokra koncentrált, jól artikulálta a kérdéseket, pontosan kapcsolta a fokozatokat – a teljesítményre törekedett és nem figyelt oda az egész tevékenység szélesebb konzekvenciáira

3.       A személy úgy látta magát, aki nem felelős a saját cselekedeteiért, a felelősséget áttolta a tekintélyre (“csak azt tettem, amit mondtak”)

4.       Egy radikális fókuszváltás következett be, így nem erőszakolták meg a lelkiismeretüket, hanem csak másra fókuszál. A háborúban a bombázótisztek sem kérdezték meg maguktól: “Jó az, ha én bombákat dobok le?” Arra figyeltek, hogy pontosan célozzanak.

5.       Az áldozat lekicsinylése, leértékelése.

Mi segített kilépni?

A kisérletet többféle variációban megismételték. Pl. Változtatták a helyszínt, a karaktereket sőt nőkkel is elvégezték stb. Az áldozat közelsége (érintésközelség) levitte az engedelmességi rátát 30%-ra. Kismértékben csökkentette az eredményt, ha a parancsot adó személy nem volt annyira szigorú, sőt ha ott sem volt, csak telefonon utasított, akkor a kisérleti alanyok 20.5%-a ment csak el a végsőkig az engedelmességben. Ha jelen volt két másik társ (konformitás), akkor az egyén hajlott a többség véleményét követni.

Az egyik variációban, amit ‘két lázadó társnak’-nak neveztek, a résztvevők mindössze 10%-a ment el a végső fokozatig. Ebben a helyzetben két beépített emberrel együtt kérdezték a tanulót és ‘büntették’. Egy bizonyos fázisban, az egyik személy elhagyta a pozicióját, majd egy idő után a másik is. Ezzel a második távozóval együtt sokan szintén feladták. A látható sikeres lázadás az, ami leginkább rombolja a tekintély erejét (nem véletlen, ugye, hogy a legtöbb erőszak szervezetben ezt büntetik legkeményebben...). A lázadó társak viselkedése átdefiniálja a helyzetet, amelyben kinyilváníthatóvá válnak a belsőleg vallott erkölcsi nézetek.

Tanulság

Amíg vannak az egyhangú engedelmességet megtörő példák a morálisan helyes viselkedésre (ha kis számban is, de ilyet mindig találni), addig van remény az elemzett ördögi mechanizmus megtörésére!