Bántalmazó családi kapcsolat. Lélekölő munka. Megalázó, kizsigerelő főnök. Bűntudatot keltű és képmutató vallásvezetők. A sort folytatni lehet. De miért gondoljuk, hogy ezeket nekünk tűrni kell? Miért olyan nehéz kilépni ebből, és nem a fájdalom útját választani tapasztalatszerzésnek?
Nos, azért, mert már megszoktuk, hogy csak ez az egy út létezhet számunkra. Egy rossz tapasztalat is jónak tűnhet, ha korábban még rosszabb volt az életünk, és mivel sokunk csak ezzel a viszonyítási rendszerrel bír, ezért elviselünk egy romboló helyzetet, sőt még "pozitívan" is érezhetjük.
De vajon milyen mélyre kell süllyedni ahhoz, hogy valaki felismerje, hogy az, ami nem jó, az nem jó? Ez az egyéni tudatosság szintjétől függ. Ha ez alacsony, ha mindig másokhoz mértük magunkat, a másik véleménye alapján ítéltük meg magunkat, akkor sajnos nagyon mélyre kell jutni: a legmélyebbre. De onnan is fel lehet jönni, mert elrugaszkodni csak akkor tudunk, ha már szilárd talajt érzünk a lábunk alatt.
Ha ma este odaülne az ágyad szélére a halál, mit mondanál neki? „Ó, kedves halál! Jaj de jó, hogy végre jöttél!” – ujjongsz, megöleled, kézen fogod és gyorsan elsietsz vele, nehogy meggondolja magát, hiszen olyan régen vártál már rá! Vagy az egyedüli visszatartó erő, az "istenfélelem", vagyis az Isten büntetésétől való félelem, amit a keresztény dogmarendszerben kialakított benned, és inkább összeszorított fogakkal, de kibírod valahogy? Vagy elkezdesz inkább alkudozni? „Gyere, játsszunk egy sakkpartit, vagy szkanderezzünk, és ha nyerek, akkor kapok még tíz évet! Oké?” – üzletelsz a halállal, mert még nagyon nem akarsz menni; agitálsz, érvelsz, ellenkezel. Aki felteszi magának a kérdést és őszintén felel rá, az pontos képet kap arról, hogy mennyire erős benne az életkedv – az élethez oly szükséges energia.
Az életigenlés jeleiről már írtam korábban, érdemes végigmenni a listán önellenőrzés céljából. Az élet ugyanis gyakran hoz elviselhetetlen helyzeteket, néha annyira fájnak, hogy az ember inkább szabotálja az életét, kihajítja a kukába. Kutatók, akik hiszik, hogy a betegségek hátterében nemcsak testi, hanem pszichés okok húzódnak, vallják, akiknél ott az a bizonyos plusz, a legyűrhetetlen életkedv, az élet akarása, azok sokkal gyorsabban gyógyulnak; aki azonban kikukázta életét, mély traumájában pedig egyedül marad és megszűnik az utolsó szoros kapcsolat is az életében, nagy veszélyben forog: körülbelül egy év leforgása alatt kézhez kap egy halálos diagnózist, ágya szélére pedig hamarosan odaül a halál.
Egyes esetekben a betegség eltűnhet, de ha nem a megfelelő módon éljük az életünket, csak a tünetet szüntettük meg, az ok ott marad mélyen meghúzódva. Gyakran túl későn érkezik az eszmélés: aki egyszer már meghozta a döntést, és kiugrott a huszadik emeletről, az már nem gondolhatja meg magát a tizediken. Hiába toppan be életébe a várt szerelem, a várt siker, ha egyszer az ugrást választotta, nem szállhat ki. Hasonló történt Feldmár András egyik páciensével is, akinél szintén kimutatták a rákot; ő már meghozta a döntést, elrugaszkodott a huszadikról; azonban nem számolt azzal, hogy nem is oly sokára – ugrás közben félúton – betoppan életébe a nagy szerelem. Hiába szerette volna visszafordítani, elkésett, már ugrott, pár hónap múlva mennie kellett.
Lépj ki a szarból!
Nem szabad megengedni, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor az kiugrás vagy feladás mellett döntünk, helyette fel kell kutatni a vágyat, azt a mély hajtóerőt, ami miatt élni akarunk. Nem elég akarni, hogy egészségesek legyünk, vissza kell szerezni az életkedvet! Persze ez minden, csak nem könnyű, pláne nem egy olyan világban, amikor az embert úton-útfélen bántják, gonoszság és szegénység veszi körül. Mégis muszáj megtalálni a módját, hogy kitörjünk abból az ártó környezetből, ami bánt és beteggé tesz minket. Nem szabad beleragadni a rossz helyzetekbe, egy olyan ember mellé, aki nem a mi felelősségünk – legyen szó a családunkról, a párunkról.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Aki bánt, nyomaszt, visszahúz, zsarol, az miért változna meg? Miért várok arra, hogy megváltozzon? Miért remélem, hogy minden jobb lesz, és nem bánt többé? Erre nagyon kicsi az esély! Nem érdemes várni, az idő rohan, útra kell kelni, és megkeresni azokat az embereket, akik szeretnek és elfogadnak. Rá kell eszmélni: abban a környezetben, ahol azon dolgoznak, hogy ne jöjjünk rá arra, hogy szabad választásunk van, és azért vállalunk felelősséget, amiért mi akarunk, ott az elnyomásunkon munkálkodnak. Ott zsarnokság van, ott nem vesznek minket komolyan. Meg kell érteni: akit bántanak, azt azért bántják, mert rossz ember mellett, rossz környezetben van, senkit sem azért bántanak, mert ő rossz! Aki engedi, hogy bántsák, azzal valószínű, hogy valamikor történt valami, egy trauma, ami azt okozta, hogy az illető megtanulta, elhitte, hogy nincs joga, ereje, hogy szabad legyen!
Ez egy hazugság, amit el kell utasítani! Mert igenis mindenkinek van joga, ereje és önálló döntése. A traumával kell szembenézni és visszafog jönni az összes elnyomott erő, hatalom és szabad akarat.
Szerezd vissza az életed!
Ahány ember, annyi körülmény, annyi akadály, hogy megtalálja a mélybe száműzött életkedvét. Sokan mondják, nem tudják, mit tegyenek, nem tudják, hogyan kell élvezni az életet – sokszor azonban nem is akarják ezt igazán, mert nem tudják, mi az az akarat. Lehet, hogy gyermekként annyira nyomták őket hátulról, hogy nemhogy előre menni, elindulni, de inkább hátrálni, fékezni tanultak meg.Ezt a pszichológia tanult tehetetlenségnek nevezi. Az az ember, aki tehetetlennek érzi magát, az akaraterejét sem tudja jól felhasználni, mert nem tudja, hogy mit jelent az. Felnőttként ezekből az emberekből hiányzik a motiváció, megtanulták, hogy apu és anyu tudják, mi a helyes irány. A szabad akarat is csak akarnokoskodásban nyilvánul meg, mint egy kisgyereknél, hiszen érzelmi területen nem nőttek fel, önsajnálatba esnek és a szabad akaratukat a másik elnyomásában élik ki.
Aztán ott a súlyos megfelelési vágy, az elérhetetlen ideák, a bűntudat, amelyek – úgy hisszük – mindenek felett állnak, elnyomhatatlan zsarnokként irányítják a döntéseket. Ezeket el kell engedni, ki kell nevetni, meg kell ölni, és tudatosítani. Pontosabban előbb kell tudatosítani, és nem letagadni. Senki más nem fontos, csakis én, minden ember kívül van, én vagyok az egyetlen, akiért felelős vagyok, mert csakis és kizárólag én tudhatom, hogy mit érzek, mi jó nekem. És ez nem önzőség. Nem önzőség kilépni a szarból. Ha valami szar, akkor miért maradnánk benne? Persze a szart már ismerjük, de rengeteg hely van a világban, ahol aranyat is lehet találni – miért tapicskolnánk hát tovább a kakiban? El kell indulni, méghozzá mélységes hálával a szívünkben, örülnünk kell annak, hogy élünk.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése