"Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, ahová hívnak, arra nekünk kell rátalálni." (Jókai Anna)
2014. július 6., vasárnap
„Uram, nem vagyok méltó”
Hányszor, de hányszor mondtam el azt a mondatot. Letérdelve, lehajtott fejjel. Nem vagyok méltó. Nem vagyok méltó a szeretetre. Nem vagyok méltó a szerelemre. Nem vagyok méltó az elismerésre. Nem vagyok méltó semmire.Velem bármit meglehet tenni. Lehet engem használni, aztán eldobni. Lehet rólam iszonyú dolgokat mondani, besározni a nevemet, aztán kajánul nevetni. Lehet engem semmibe venni, úgy tenni, mintha nem is léteznék. Lehet tőlem undorodni, szégyellni a velem való kapcsolatot. Lehetett, és ezután is lehet. Egy valami változott csak közben. Már soha többet nem fogok letérdelve, lehajtott fejjel élni. Felálltam, és felemeltem a fejemet. Hosszú volt az Út, és egyetlen lépését sem lehetett kihagyni. Végigjártam a pokol néhány bugyrát. Szembe néztem a fájdalommal, a szenvedéssel, a szégyennel, az árvasággal, a kirekesztettséggel, az elutasítással, a csalódással, a veszteségekkel, a befejezetlen gyásszal, a reménytelenséggel és megérintett a halál szele. Harcoltam. Aztán rájöttem, hogy a Szeretetben nem lehet harcolni. Csak Szeretni lehet. Elkezdtem elfogadni a Sorsomat, a családi történeteimet és meglátni a minták Ajándékát. Elkezdtem értékelni mindazt, amin keresztül mentem. Felkérdezett az Élet, és én válaszoltam a kérdésekre. Néha elbuktam, de mindig mentem tovább. Egyszer elhagytam a Hitemet. A legiszonyúbb időszak volt. Kilátástalan, félelmetes. Aztán megkerült. Mentem tovább. Már értékeltem azt, amim van. És aztán elkezdtem értékelni azt, aki vagyok. Akivé váltam a pokoli Úton. Aztán... Aztán megérkeztem. Önmagamban, legbelül megérkeztem. Megleltem a Helyemet. A Helyet, amit soha többet, senki nem vehet el tőlem. Mert megvagyok magamnak. Méltó lettem. Méltó – Önmagamhoz. És ebben a pillanatban már látlak Téged. Úgy, ahogyan vagy. Projekciók nélkül. Téged. Szeretettel. Szeretetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése